A forma ereje

Garcia Lorca: Vérnász – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

A sötét deszkákból szögletesen szabálytalanná ácsolt, enyhén lejtő színpad látványa az első domináns vizuális hatás, mely a nézőt (még az előadás kezdete előtt) éri. A Füzér Anni tervezte tér, mely csaknem üres, s melyre csak később kerülnek vele éles vizuális kontrasztot képző fehér tárgyak, sokat megsejtet, megéreztet az előadás eszközrendszeréből. A nézőtér felé meredező deszkák részint rögvest fenyegető hangulatot teremtenek, részint az atmoszférát vizuális erejénél fogva teremteni képes szín utal a képi fogalmazás fontosságára. Forgács Péter rendezése színpadi jelek, jelzések konzekvens összekapcsolásán túl főként tudatosan kiépített hangulati hatásával próbálja áthidalni a Vérnász színpadra állításának alapproblémáit.
Urbán Balázs

A talán legizgalmasabb, legösszetettebb Lorca-dráma színre állításának kulcskérdése a reálszituációk és a szürreális/szimbolikus elemek összehangolása. Hiszen a dráma realisztikus történetként indul; bár balladisztikus vonásai kezdettől érzékelhetőek, az alig különbözik a más reprezentáns Lorca-darabokban is domináns duendétől. Ugyan a szürreális elemek és figurák kezdettől jelen vannak a háttérben, de a cselekménybe, a szövegbe csak az utolsó jelenetek során kapcsolódnak be – emelve ezzel más szintre (a költői transzcendencia irányába) a tragédiát. Ha megjelenésük váratlan, előkészítetlen, széttörheti az egész előadást, ha viszont gondosan előkészített, könnyen hatástalan maradhat. (Utóbbira jó példa a néhány évvel ezelőtti új színházi előadás: Novák Eszter egyébként kivételes erejű, delejes szuggesztivitású rendezésének egyetlen megoldatlan pontja éppen a –már a kezdetektől markánsan jelen levő – Halál és a Hold megszólalása, illetve a favágók ezt megelőző, de ehhez kapcsolódó jelenete volt.)
Forgács rendezésében a szimbolikus figurák az előadás első felében nincsenek jelen. Az első jelenetekben inkább a szituációk köznapisága hangsúlyos, még a mitikus vendetta árnyéka is kevésbé vetül a szereplőkre. A szomszédasszonynak a történet szempontjából lényegtelen, de dramaturgiai jelentőségű (a tragikus végre figyelmeztető) szerepe kihúzatik az előadásból, a színészi játék a primer érzelmek megjelenítésére koncentrál. A tér hangsúlyos üressége, a funkcionális tárgyak hiánya azonban mégis elemeli a történetet a reálszituációktól; kiemeli annak mitikus, ontologikus jellegét, amely a hangulat fokozatos elkomorulásával a játék egészének is egyre inkább sajátja lesz. Ezt az “elkomorítást” Forgács következetesen alkalmazott vizuális és akusztikai eszközökkel valósítja meg. Az előadást kis zenekar kíséri végig (a játéktéren kívül, a nézőtér oldalán elhelyezve), mely nem csupán aláfesti a jeleneteket; a lakodalom során szolgáltatott muzsika mind lüktetőbb, drámaibb lesz, mind jobban megérezteti az elkövetkező tragikus események hangulatát. (A feszes atmoszférát feleslegesen töri meg kicsit az a teátrális gesztus, mellyel a Menyasszony apja elkéri a bőgőt, hogy maga is muzsikálhasson kicsit.) A menyegzői játékok is egyre vadabbá válnak; a széttörő üveg sejteti a katasztrófát. Ezt nyomatékosítják a Gyöngyösi Tamás tervezte fokozatosan töredezetté, stilizálttá váló mozgássorok is. A kezdetben természetes, majd hol szűrtebb, hol élesebb fények pedig a természetfeletti figuráktól benépesített erdő mesterségesen szűrt megvilágítását előlegezik.
A Menyasszony és Leonardo szökését s a hajtóvadászat megindulását hosszú sötét követi, majd megjelenik a két favágó. Ebben az előadásban ők jelentik a kapcsot a két világ között. A többiek egyszerű, alapszínek dominálta ruhájával szemben a két mezítlábas alak tarkabarka öltözetet visel, mintegy előre vetítve a Halál és a Hold extravagáns jelmezét. “Favágásként” ők hordják el a díszlet deszkaléceit (ami egyébként feloldja az értelmező jellegű dialógus statikusságát is), s láthatóvá teszik az erdei tisztást jelző (mű)gyepet. Ide érkezik az ifjakat elveszejtő két szimbolikus figura: a megjelenésében különleges, megjelenítésében erősen antropomorfizált Halál és Hold. A stilizált ruhakölteményeket viselő Halál (Kuthy Patrícia) saját hatalmától megriadt, hidegségétől vacogó kislánynak, a Hold (Avass Attila) kelekótya fiatalembernek tűnik. Nem démonikus, emberekkel játszadozó hatalomként, hanem a földi valóság transzcendens tükreiként veszik át az események irányítását. A Hold kezében a tőrök, melyek a két lemeztelenedő, egymást csupán kezükkel érintő fiatalember életét kioltják. S a játék legvégén sem tűnnek el, csupán háttérbe húzódnak, átadják helyüket a földi fájdalomnak. Miként maguk az evilági szereplők sem hagyják el a színt, végighallgatják az Anya és a Menyasszony párbeszédét – melynek végén a Vőlegény életéért a magáét kínáló lány félig pőrén a fiúk mellé fekszik –, s a végképp magára maradt Anya fájdalma mellett őrzik ők is a magukét. A három egymás mellett fekvő, szorosan összetartozó, részben-egészben meztelen test körül a kis térbe szétszórt, magányos, evilági és másvilági lények rendezetlen csoportja alkotja a zárókép keserűen tragikus tablóját.
Koncepciózussága, kidolgozottsága, létrehozóinak szakmai felkészültsége alapján akár torokszorítóan katartikus, egyszersmind kiemelkedő jelentőségű is lehetne a nyíregyházi Vérnász – mégsem az. Ennek egyik (s kevésbé fontos) oka néhány kompromisszumnak érződő megoldás. A szünetet például érzésem szerint esztétikai megfontolások aligha indokolhatják. Nemcsak felesleges, de durván megtöri a játék ívét, a sikeresen megépített atmoszférát; a második felvonás első jelenetének egy része a befogadói ráhangolódásra megy el. S érződnek kompromisszumos megoldások a szereposztásban is; színészi tehetség és szerep megkívánta alkat nem mindig fedi egymást. Ezeket általában a játék többé-kevésbé korrigálja, egy fontos szerep azonban kivétel marad: Széles Zita (Menyasszony) nyilvánvaló tehetsége és észlelhető igyekezete sem feledteti, hogy színészi alkata jelentős távolságban van a szöveg által megkívánttól, s mivel e tényre az előadás más eszközei sem reflektálnak, az alapszituáció hitele és ereje is csorbul kissé.
Nagyobb baj, hogy az erőteljes rendezői eszközök nem szervülnek igazán a színészi eszközökkel (mint például Forgács korábbi nyíregyházi rendezésében, a Cselédekben) – s ennek valószínűleg nem csupán az az oka, hogy az erőteljes stilizálás a színészt óhatatlanul hátrébb szorítja. A precíz, korrekt színészi alakítások – Varjú Olga keserűséget és reménykedést, féltve óvott örömöt és meg-megújuló fájdalmat technikásan váltogató Anyája, Menszátor Héresz Attila beszédesen hallgató, érzéseit visszafojtani próbáló Leonardója, Szabó Zoltán felnőni vágyó, boldogságát összeomlani látó Vőlegénye, s a sor a folytatható (talán csak Szegedi Dezső többieknél erőteljesebben realisztikus eszközökkel formázott apafigurája és a fegyelmezetten megjelenített szimbolikus alakok közt helyét kevésbé lelő Avass Attila Holdja lóg ki kicsit belőle) – kevéssé tükrözik a megjeleníteni kívánt fojtogató atmoszférát, minden erényük ellenére nem igazán ragadnak magukkal. Így a Forgács által alkalmazott rendezői eszközök kissé külsődlegesek maradnak, s az előadást inkább az izgalmasan alkalmazott forma dominálja, ám igazán szuggesztív erejűvé, katartikussá nem válik. A bemutató fontos részértékei ezért inkább csak körvonalait mutatják egy, a jövőben remélhetőleg majd igazán erőteljesen megszólaltatható színházi nyelvnek. Mindenesetre kifejezetten biztató a produkciót létrehozó műhelymunka, a tudatos rendezői-színészi szándék egy sajátos nyelv megteremtésére, s egyértelműen emeli az inkább részsikernek érzett (bár a Vidéki Színházak Találkozójának – általános elbizonytalanodást, rutinszerű, bevételközpontú műsorpolitikát és gyakran komoly színészhiányt tükröző – programjából messze kimagasló) produktum értékét.

Garcia Lorca: Vérnász
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Fordította: Gajdos Zsuzsa, Veress Miklós
Díszlet, jelmez: Füzér Anni
Zene: Wéber Kristóf
Mozgás: Gyöngyösi Tamás
Rendező: Forgács Péter
Szereplők: Varjú Olga, Szabó Zoltán, Széles Zita, Menszátor Héresz Attila, Horváth Réka, Szegedi Dezső, Szabó Tünde, Zubor Ágnes, Avass Attila, Kuthy Patrícia, Fábián Gábor, Réti Iringó, Deczki Klára, Bokor Gabriella, Apjok Rodica, Tóth Zoltán László, Illyés Ákos
08. 08. 5. | Nyomtatás |