Reflexiók Heideggerre, Grotowskira

“Ketten vagyunk. Egy madár, amely szemezget, és egy madár, amely néz. Az egyik meghal, a másik élni fog. Megittasulva attól, hogy létezünk az időben, lefoglal bennünket a szemezgetés, s elfelejtünk életet adni énünk azon részének, amely néz. Az a veszély fenyeget tehát bennünket, hogy csak az időben tudunk létezni, és rajta kívül semmiképp sem. Ha azt érzem, az énem ama másik része néz engem (az, amely mintegy kívül van az időn), más dimenzióba kerülök. Én-én vagyok. A másik Én mintegy virtuális; nem az, ahogy a többiek rám pillantanak, nem is az, ahogy megítélnek; olyan ez, mint a mozdulatlan tekintet: néma jelenlét, ahogy a  nap megvilágítja a tárgyakat, és ez minden. Én-Én: e kettősség tapasztalatilag megoszthatatlannak mutatkozik, egyetlennek, teljesnek.”
Horváth Eszter

A színész  – Grotowski színésze – a kutató-kereső, a tudni akaró ember. Van bátorsága kilépni az időből, hétköznapi maszkja mögül, hogy eljuthasson a maga tényleges igazságához. Azt az “esszenciát” keresi, amit nem másoktól kapunk, ami nem kívülről jön – aminek megtalálása valójában mindannyiunk feladata: az esszencia testévé válni. Nehéz fejlődés ez, személyes átalakulás az ára. “A kulcskérdés így hangzik: Mi a te folyamatod? Hű vagy-e hozzá, vagy harcban állsz saját folyamatoddal? A folyamat minden ember számára valami rendeltetés-féle, saját rendeltetés, ami az időben kifejlődik (vagy csak lefejtődik – és ez minden). Vagyis: mi a minősége annak, hogy odaadod magad a saját rendeltetésednek?”
A színész tehát önmaga felderítésére vállalkozik, a megismerés embere, kihágások sorával, saját titkos gátjainak átszakításával provokálja magát. A szerep, a fiktív alak trambulin, eszköz, melynek segítségével behatol a hétköznapi maszkja mögött rejtőző mélységekbe: az a külső pozíció, ahonnan a szemlélő külső Én a belsőt kutathatja. Hogy végrehajtsa ezt az aktust, a lemeztelenedés aktusát, minden fizikai és lelki erejét mozgósítja, egyfajta passzív készenlét állapotába kerül, a passzív készenlét állapotába, hogy megvalósíthassa az aktív partitúrát. Ez a készenlét aktivizálja a mélyben rejlő esszenciát, amelyet így a színész a születés folyamatában – pillanatában mutat fel. Így lesz Performerré, előadóvá.
Ehhez azonban a testnek teljesen el kell veszítenie ellenállását, mondja Grotowski, a színésznek át kell adnia a testét, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy bizonyos értelemben megszűnik létezni. Így tehát az alázat kerül a középpontba: az a lelki képesség, amelyet nem annyira a dolog megvalósítására való törekvés határoz meg, mint inkább az, hogy lemondunk a meg nem valósításáról – az egész az odaadáson múlik. A színésznek így megszűnik az identitása, önmagán kívülre kerül, hogy megmutathasson magán, magában valami idegent, ami lényegileg hozzá tartozik. A színész feláldozza magát, hogy a lényeg megmutatkozhassék: megismétli a megváltás gesztusát.
Úgy lehet tehát a performer az esszencia testévé – az egészében vett létező felnyitójává –, hogy feláldozza magát: kilép a létezők köréből, Heideggerrel szólva: beletartja magát a Semmibe, transzcendál. Kívül helyezi magát, hogy rálátása legyen. Így igaz, hogy az embernél semmi sem hátborzongatóbban otthontalan.
A lét kikérdezése, ez a sajátos dialógus-helyzet távolságot feltételez a lét és a kérdező létező között: a lét kiveti magából a faggatózót. Így lesz az igazság kegyetlenséggé.
Hozzá kell tennünk: ez az önfeláldozás egyben újjászületés is. A léttel való szemben-állásban születik meg az igaz ember, a szemben-állás, a létesítő vita egyenrangú feleket feltételez.
Aki megmutat, aki felnyit, az kérdezésével, kívül-helyezkedésével helyet teremt a feltárulkozónak. Szabadon hagy, aláveti magát, ráhagyatkozik a feltárulkozóra, de azzal, hogy megnyitja számára a teret, kényszerítően lép fel. Ez az önfeláldozó gesztus megmutatkozásra kényszerít. Nem pusztán szabadságot hagy, de szabadságot parancsol az éppen megszületőnek. Ez a téradó önfeláldozás a megmutatkozó felnyílásnak mint születésnek alapfeltétele. Így lesz az önmagát feláldozó létrehozóvá. Mert az ő téradó tevékenysége indítja meg a szülést, a létesülést.
Rokona tehát a színész – az előadó – a költőnek és a gondolkodónak.
“Fölénye tudatában a költő mindig úgy beszél, mintha először mondaná ki és szólítaná meg a létezőt. A költő költésében és a gondolkodó gondolkodásában mindig oly sok világtér marad szabadon, hogy abban minden dolog, minden egyes fa, hegy, ház madárhang elveszti közömbös és megszokott voltát”  – írja Heidegger. Költés és gondolkodás bár nem azonosak (a különbség-nélküliség értelmében), de egy-formák a különbségük révén: a létre való eredendő rákérdezésük, létfelnyitó tevékenységük révén együvé tartoznak.
“A gondolkodás mondása a költészet nyelvétől eltérően kép nélküli. És ahol úgy látszik, van kép, az nem egy költemény költött valója, sem valamely értelem látható volta, hanem csak egy merész, de nem sikerült képnélküliség szükséghorgonya.” , hiszen a gondolkodásnak nem lehet fogódzója a létezőben, mert magát a létet gondolja, nem épülhet tehát képekre, melyek elkerülhetetlenül mereven egyféleképpen láttatnak, elfedik a megmutatkozó lét sajátos titokjellegét: az csak megismerhetetlenségében, kimeríthetetlenségében – rejtőzködve jelenhetne meg. A költő viszont, aki a gondolkodóval együvé tartozik, bár képekben beszél, úgy “mondja az ég látványát, hogy aláveti magát az ég jelenségeinek” , a költői képek idegenben megmutatkozóként tárják elénk a megmutatottat, bele-képzelések: az idegen megpillantható belefoglalásai a meghitt látványába.
A gondolkodás, a létnek engedelmeskedve, számára szavakat keres, de helyenként képekre szorul. A színész azonban szavak és képek nélkül mutat meg, némán megtestesít, átadja a testét a megjelenőnek, hogy az valóban rejtőzködőn, idegen testbe bújtan jelenhessen meg.

“Ha nem vagyunk is beavatottak soha,
A kevés kérdezősködve
Visz túl bennünket a lét tisztására.”

A “lét tisztása” a hely, ahol mindez megtörténik: színpad, amelyen “az égiek egyszerre adakozva és elkülönülve ennek a földnek halandóihoz hajolnak”, illetve ahol az égiek és a halandók, mindegyik a maga módján hajolnak egymáshoz .
A tisztás az erdő azon helye, ahol nincsenek fák, nyílt tér, amit átjárhat a fény, egy kitüntetett hely, ahol tehát valami megmutatkozhat a fényben. “A tisztás nyugodt szíve a csönd helye, melyből eredően egyáltalában adódik olyasmi, mint lét és gondolkodás, azaz jelenlévőség és felfogás összetartozásának lehetősége”  – aki a színpadra fellép, megmutatja magát, ha az illető előadó, itt, a fényben, előhívhatja azt a Mást, amely létének alapja, és amely a hívásra megnyílik, megmutatja magát.
“Mi így tesszük fel a kérdést: mit akarsz kezdeni a magad életével, továbbá: el akarsz-e rejtőzni, vagy meg akarsz nyilvánulni? Fel akarod-e tárni magadat? Lényegtelen, hogy ehhez – kiindulópontként – szükséged van-e valamilyen irodalomra. Lehet, hogy szükséged van, lehet, hogy nincs. Ha Hamlet számodra élő terep, mérheted vele magad, nem mint irodalmi anyaggal, hanem mint fénysugárral, amely a te létedre vetül, amely téged megvilágít, hogy ne hazudj, ne játssz.”
Grotowski színházkoncepciója kilép a színházi intézmény kereteiből – ahogy maga Grotowski mint alkotó is kilépett belőle: a hetvenes évektől nem rendezett előadásokat. De továbbra is kutatott, kísérletezett: kereste az őszinte, igaz, emberi aktust. “Lehet, hogy inkább egyfajta életmódról beszélek, egyfajta létezési formáról, s nem annyira a színházról?” – tűnődik el egy helyen .Úgy fogalmaznék inkább: a színházról mint létezési formáról.

Grotowski, J: A Performer. In: Színház és rituálé. Bp. 1999 214.o.
2 Grotowski, J: A Performer. In: Színház és rituálé. Bp. 1999 212.o.
3 Vö. Grotowski: A lemezteleített színész, ill. A performer. In: Színház és rituálé. Bp. 1999
4 A kérdezés, az érdeklődés mint alaptörténés Grotowskinál: a Színház és rituálé című szövegben elmesél egy Grál-történetet: Parsifal megérkezett a Halászkirály várába, a király bénán feküdt az ágyában, a birodalma széthullott, az asszonyok nem szültek, a fák nem hoztak gyümölcsöt, meddőség mindenhol; Parsifal leült a lakodalmi asztalhoz, látta a közeledő mennyegzői menetet, amelyben egy ifjú hölgy furcsa edényt vitt, Parsifal különösnek tartotta, de nem kérdezett semmit; másnap találkozott egy fiatalasszonnyal, aki ölében tartotta elhunyt kedvesét: “Mi történik ebben a városban?” – “Láttad a mennyegzői menetet?” – “Láttam” – “És az asszonyt, aki az edényt vitte?” – “Azt is” – “És kérdezősködtél?” – “Nem” – “Nem kérdezősködtél, és mert nem ébredt fel benned az érdeklődés, az asszonyok nem szülnek, a fák nem hozhatnak gyümölcsöt, a tehenek nem tejelhetnek, a király pedig bénán fekszik. Nem kérdezősködtél.”
5 Heidegger, M: Bevezetés a metafizikába. Bp. 1995
6 Heidegger: Intelmek. In: Költemények… Bp. 1995 59.o
7 vö.: Heidegger: “…költőien lakozik az ember…” Bp. 205.o.
8 Heidegger költeményeinek képein  érdemes elmerengeni: A gondolkodás tapasztalatából darabjai képpel  indítanak, de olyannal, amelyben hangsúlyos mozgáselem van (ráadásul a képeket eltérő betűtípussal szedi – végtére egy más világba tartoznak) –
Ha a kora hajnali fény csöndesen földereng a hegyek fölött…
Ha a szélkakas a kunyhó ablaka előtt a feltámadó viharban énekel…
Ha a feltépett esős ég alatt egyszerre napsugár siklik  a hegyi legelők árnyai fölött…
Ha a kora nyárban egyes magányos nárciszok elbújva virágzanak a réten és a havasi gyopár világít a lomb alatt…
Amikor a hegyi patak az éj csöndjében arról mesél, hogyan zúdult át a sziklákon…
…stb. A feltételes mód, a három pont ezen felül folyamatosságot, befejezetlenséget, játékot sugallnak.
9 Heidegger: Intelmek. In: Költemények…, Bp., 1995, 55.o.
10 vö.  Heidegger, M: Az ember így lakik. In: Költemények, Bp. 1995, 189.o.
11Heidegger: A filozófia vége és a gondolkodás feladata. In: “…költőien lakozik az ember…”, Bp. 271.o.
12 Grotowski, J.: Az ünnep In: Színház 2000, Grotowski különszám 4.o.
13 Grotowski, J.: Az ünnep In: Színház 2000, Grotowski különszám 5.o.
08. 08. 5. | Nyomtatás |