Átváltozás

Tükröm, tükröm… – Panboro Színház

Horváth Csaba különös, szépséggel átitatott, “egyterű” darabot készített a Panboro Színházzal. A társulat igen kis játékteret birtokol, így a szem nem tagolja fel a látványt, legalábbis nem olyan sűrű szekvenciákban, mint más színházakban. Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy “egyszerre”, vagyis vizuálisan minden ízében egyforma érvénnyel van jelen a tánc, de az egyterű jelző nem is a pontos jellemzésre szolgál, inkább egy érzés megfogalmazására. Leginkább arra, hogy egyrészt e kis térben az előadók hihetetlen feszültséget tudtak kelteni, tehát úgyszólván minden pillanatban együtt voltak, másrészt a szétválaszthatatlanságnak olyan élményét adták át, amely egyben, szinte egyetlen nagy kortyban zuhant le az ember torkán. S mindeközben olyan az egész darab, mintha remekbe szabott miniatűrt néznék, minél közelebb hajolok, annál bonyolultabb összefüggésekre bukkanok. Igen, talán onnan ez az egyterű érzés, hogy egészen más élmény egy táncelőadást közelről nézni. Ráadásul elég régóta tendencia a kortárs tánc világában, hogy nem titkolják el: ami a színpadon történik, az bizony fizikailag nagy megterhelést, komoly kihívást jelent.

Czibere András

Tánc négy párra és angyalokra. A műsorlapon a következő szöveg olvasható egy Pilinszky-idézet mellett: “Az apám Férfi volt. És az anyám Nő. Ha tükörbe nézek, őket látom. Ha tükörbe nézek, magamat látom… és így téged látlak. Emberek jönnek-mennek, mindenki nézegeti magát a tükörben, senki sem gondol arra, hogy az ő arcából nemzedékek egész sora néz vissza rá.” Horváth Csabának különleges precizitással sikerült ezt az atavizmust láttatnia, s ennek a kvázi mitológiáját, amely tőlünk, a jelentől ugyan jóval távolabbi, de tisztább, ugyanakkor nehezebb, súlyosabb törvényszerűséget jelent. A Pilinszky-idézet pedig így szól: “Miközben mint a porcelán / dereng a szüzek arca, / mi keringőzünk, levegőzünk / a fátyolos időben.” Keringőzünk, levegőzünk… atavisztikus súllyal? 

 

 

Először egy női négyest látunk, eltökélten ismétlődő mozgássorral, mélyzöld és sötétbarna jelmezekben, a szoros felsőrészt kiegészítendő szőrmecsíkokkal körberakott fűzőkben. Homlokukon ezüstös csillámsáv. Közöttük hamarosan feltűnik egy férfi (az egyik angyal, súlyos, darócszerű anyagból készült felsőrészben). Ez a kép hamarosan kiegészül ennek a csapatnak a “tükrével”: négy férfivel sötét, lenvászonból varrt egyszerű ruhában, és az angyal párjával, aki bordó nadrágban és felsőrészben és angyaltársához hasonlóan bordó bakancsban van. A két csapat viszonylag sokáig külön táncol, de egymás ellenében, pontosabban egymás ellenképeként. A zene, akárcsak a tánc, vad, elementáris, szaggatott, mégis könnyed, mert a váltások már-már puhák. Népies és archaikus is, de csak bizonyos elemeiben, sőt, ezek az elemek inkább összetartják, mintsem meghatározzák az előadást.
Azután a két csapat felfüggeszti különállását, és csatlakozik a másikhoz, miközben az egyik angyal olyan mozdulatot tesz, mint aki a csöndbe nyúl bele – mert komoly és mély csöndek fogják össze ezt a darabot –, bár az is lehet, hogy felvesz valamit a csöndből, mindenesetre két ujját finoman összedörzsölve “sodor” rajta.
Majd az angyalok eltűnnek a színről.
Ezután bontakozik ki maga a darab, mely – ahogy Nánay István fogalmazta meg Horváth Csabáról: “Előadásainak formai lényege a szimultaneizmus, a bonyolult, sok szinten megjelenő ellenpontozottság, az asszociatív építkezésből fakadó drámai feszültség.” (Színház, 2001/4.) – egyszerre zárt, ugyanakkor meglepően nyitott a belekódolt variálás, variálódás miatt. Az így születő képek és formák párhuzamosak, mert ugyanazt a mozdulatot, mozdulatsort ki-ki másként valósítja meg, de a többiekkel párhuzamosan. Másrészt a párok között is ugyanaz történik megcserélve, vagyis amit az egyik párban a nő csinál, azt egy másik párban, velük párhuzamosan, a férfi fogja. De nemcsak férfiakról és nőkről szól ez a darab, hanem szól a férfiakról is és mindkét nemről külön, s a psziché elmaradhatatlan rituális gesztusairól. A sok variálás és ismétlés végül tükörszobába “visz”, vagy Márquez Száz év magányába. Természetesen Márquez regényfolyamában éppen a szerepek válnak a regény során egyre világosabbá, vagyis hogy mit tesz meg a férfi és mit a nő, de abban mégiscsak van valami párhuzamosság, ahogyan ez a regény is az egymásrautaltságról beszél. Arról, hogy mit jelent támasszal, azaz a másiktól való függésben létezni. De van egy ennél sokkal fontosabb réteg, ami bár az előadásban igen lényeges, mégis “háttérként” érzékelhető: egyfajta ősiség, olyan archaizmus, amely a tánc textusában epikus vonást, sőt történést érzékeltet, de a dramaturgiában mégsem konkretizálható. Valahogy úgy, mintha azt mondanám, itt már történt valami, amiről senki sem tudná pontosan megmondani, mi az, de közben mindenki érzi a súlyát. S Horváth Csabánál ezt a “súlyt” táncolják el. 

 

 

Valami lappangás kísért a mozdulatokban. És türelem, s közben valami másra való szándék, amely így váratlan eseményeket indukál: a kimért, nyugodt csöndben a férfiak hirtelen felkapják a nőket, de a nők is ugranak, éppen ezért sikerül őket lábszáruknál fogva megragadni, és egyenesen tartani. Vagy az összefűzések, amikor egy mozdulatsor egy ponton saját magába tér vissza, és így megismétlődik. Vagy ahogy lábujjhegyen állva remeg a nők teste. Vagy a fél térdre ereszkedett férfiak vállán és combján megtámaszkodó nők, amint kibontják a hajukat, majd összekötik. Aztán az egymásra máglyaszerűen lerakott nők, akik félig öntudatlan állapotban maguk elé mormolnak; hogy mit, az nem vehető ki tisztán, de ez nem baj, mert kimerültségük elég ahhoz, hogy támogassa a koreográfus elgondolását. Ezek a motívumok mind-mind nagyon fontosak egy Horváth-koreográfiában, s az, ahogy feltalálja a motívumokat, ahogy ezekre fűzi fel az egészet, és ahogy ismétlődnek, és így lassan körbeforognak, hogy minden oldalról látszódhassanak.
“Ha tükörbe nézek, magamat látom… és így téged is látlak.”
“… az a két test elkeverülve / eggyé lett rögtön, s egy arc tündöklik a törzsön, / mint ahogyan két ág, mikor egy kéregbe van oltva, / együtt kezd növekedni, tovább is erősödik együtt; / így az erős, szívós ölelés eggyé teszi őket, / nincs már két testük, de azért kettős az alakjuk, / nem fiú az, sem nő: mindkettő s mégsem e kettő.”  (Ovidius: Metamorphoses) Ovidius mitológiájának ebben a részében mintha másról is szó volna, nemcsak a hermafrodita mítoszáról; mintha ebben az “összeolvadásban” épp a férfi-nő kapcsolatról tudnánk meg valami lényegeset, mégpedig azt, hogy egyesülésükkor “nincs már két testük, de azért kettős az alakjuk; / nem fiú az, sem nő: mindkettő s mégsem e kettő.” Tulajdonképpen egyik a másikba változik át; folytonosan, oda-vissza. A Tükröm, tükröm című darab záró képében a négy pár páronként szinte egymásra kövülve mozdulatlan marad. De hogy ki van fölül, s ki az, akire a másik támaszkodik, változó: az egyik párban a férfi, a másikban a nő. Mintha egy végtelen, de váltakozó ciklikusságból kimetszett részletet látnánk. És az egyik angyal lassan, csikorgó léptekkel átmegy a színen.

Tükröm, tükröm
Panboro Színház

Koreográfus: Horváth Csaba
Előadók: Gyevi Bíró Eszter, Gyevi Bíró , Hidas Tekla, Mestyán Anna, Uray Péter, Zubek Balázs

Helyszín: Kondor Béla Művelődési Ház

08. 08. 5. | Nyomtatás |