Seregi Viktória: Mayfly

Seregi Viktória Mayfly (Tiszavirág) című műve a reneszánsz hangulatát idézi. A röpke villanásnyi darabban maga a harmónia szólal s mozdul meg. Mintha Platón Erósza ereszkedett volna a színpadra, ahol a zene, a mozgás, a zenészek, a hangszerek s a táncosok testének gyönyörű összhangjában éled újjá az emberi szépség.
Papp Viktória

A Mayfly egy letűnt kor hirtelen feltörő emlékképe, mely mintegy sóhajtástól sóhajtásig tart. Az első sóhajt halk lihegés követi, majd a Szkéné Színház kicsiny terét az emberi testek zaja tölti be: a hangos zihálás lassan ritmussá áll össze. A színpad hátterében sorakozó táncosok mindegyike egy-egy sajátos, a többiekétől merőben különböző mozdulatsort ritmizál. A testek zenéjét aztán felváltja a hangszeres zene, s a ritmuson úrrá lesz a dallam. A mozdulatok finomodnak, már nem a karokra és a felsőtestre koncentrálódik a mozgás, hanem a törzs és a láb veszi át az irányítást. A testek beáramlanak a színpadi térbe, kitöltik, s a halvány fényben a csembaló dallamára csodálatos mulatság veszi kezdetét, amint a táncosok egy reneszánsz bál kavalkádját terítik a néző elé.
A koreográfia azonban távol áll mindenfajta rekonstrukciótól. A Mayfly a ma emberének szól, s a kortárs tánc mozgáskészletének segítségével fejez ki egy félezer éves gondolatvilágot. A bállal induló jelenetek sora mint egy hihetetlen erejű, feltartóztathatatlan hullám sodorja a nézőt valamiféle konklúzió felé, mert a kezdet mesés forgatagában már benne él a krízis: a mozdulatok eltérése, az egymástól való különbözőség már megsejtet valamit a kirekesztettségből, a magányból. A táncosok, akik már alkatukban is roppant különbözőek, saját lényüket viszik fel a színpadra. A három táncosnő a “nőiség” három aspektusát táncolja el. Ladjánszki Márta mozgása puha, gyengéd, hajlékony lágyság, csupa báj. Molnár Éva vibráló mozdulataival, “ideg-táncával” a legérzékenyebb, míg Szabó Réka maga a dinamizmus és a vitalitás. A férfiak – Berger Gyula és Tóth Imre – tánca szintén eltérő: egyikük mozgásában az erő, míg másikuknál inkább a rugalmasság, a mozgékonyság dominál. S mégis valamiféle csodálatos összhang uralja az előadást, mert a harmónia – az a teljesség, amely a lét bizonyosságába vetett bizalmat hirdeti –, a pontos és precíz tánc és a talajhoz való közös viszonyulásuk eredménye. A stabil, lefelé húzó mozgás a biztonság boldog tudatát, az itt és most elfogadását sugallja.
A Mayfly-t a harmónia és a diszharmónia különös játéka teszi mégis drámaivá. Hatalmas magasságokba repít a harmonikus szépség, de mélyre ránt az emberi kicsinység. Az a jelenet például, melyben a táncosok teste szinte összeforr egy-egy hangszerrel: Ladjánszki Márta a földön fekszik-ül-nyújtózik, s pattanásig feszült testével valami mérhetetlen feszültséget fogalmaz meg. Mindebből az óriási, fájdalmas indulatból azonban csak egy kicsiny, kéthangú fadob halk, éles koccanása realizálódik. Ahogy pedig a táncosok egy-egy fényoszlop gyűrűjébe zárva, magányosan táncolnak, az a szorongás, az egymástól való elszakítottság kínzó vízióját kelti. De még a legmélyebb, legdrámaibb jelenetek is magukban hordozzák a lehetőséget a felállásra – az újjászületésre. Mert a harmónia gördíti előre diadalmasan az előadást: a táncosok egymás testébe kapaszkodva, egymást emelve és saját testükön átgördítve hidat építenek a színpadi “űrbe”. A testek egyetlen hullámzó sorrá állnak össze, táncuk most már egyetlen közös mozdulat.

Mayfly

Zene: Renaissance Consort
Koreográfia és jelmez: Seregi Viktória
Előadják: Ladjánszki Márta, Molnár Éva, Szabó Réka, Berger Gyula, Tóth Imre

Helyszín: Szkéné Színház
08. 08. 5. | Nyomtatás |