Az elfelejtett virtuózok

Inbal Pinto: Oyster

(Első bekezdés, melyből az Olvasó megtudja, hogy hátulról milyenek a hátak)
Fegyverzetem pajzs helyett csupán egy könnyű őszi átmeneti kabátból állt, mikor egy szeptemberi szellős estén a tömegben törtem a Trafóház ostromára, régvolt kötelező olvasmányok nyomán. Aki nem olvasta az Egri csillagokat, most nem tudja, mire gondolok. A török sereg ugyanígy tette ezt létrával. Kezemben jatagán helyett jegyet szorongatva igyekeztem feljebb rúgtatni a színházi lépcsőn, hol a tömeg oly szoros, mondhatni kovalens kötésben állt, akár a sziámi ikrek. És a hátukat mutatták nekem! …Tömeg a Trafóban! Talán a kettős alliteráció teszi, talán a tőzsde gyengélkedik, hogy az emberek most színházjegybe fektetnek (igaz is: ezer forint volt egy részvény!), vagy előlegbe híre ment, hogy jó ez az előadás, ezt nem tudom megmondani. De azt, hogy az izraeli Inbal Pinto Táncegyüttes Oyster, azaz Kagyló című előadása három tömött nézőteret vonzott, mint mágnes a fémreszeléket, hát ezt meg tudom mondani, meg hogy ez több, mint siker, ez egyenesen kasszarekord! Ültek a lépcsőn, ültek a kakasülőn, sőt, még magán a kakason is (és a “sőt”-ön is, persze). Ott ültem én is, a kimerült kommandós, a “fuss-és-ülj-rá-gyorsan” verseny előkelő helyezettje, ki ötszázad magával átpréselődött a szűk bejáraton, hogy a művészet eme templomát aznap este jelenlétével megszentelje. Ott ültem végre a széken, egy valódi, 1:1 méretarányos ülőkén (volt, akinek csak a lépcső jutott, és 1:100-ban). Ültem elcsigázva, de mégis büszkén, mikor a függönyt is elcsigázták félre, hogy jobban lássam, mi történik a színpadon. (Azt, hogy mit láttam volna, ha a függöny nem vonul félre, egy körmönfont körmondatban később megmagyarázom.)
…Tehát, mit láttam a színpadon?

Rókás László


(Második bekezdés, melyből még a vak is meglátja…)
…Hogy ezek profik! Úgy táncolnak, hogy élvezet nézni. Miért? Mert lendületesek és elegánsak, s a koreográfusnő nem veszteget energiát fölös cizellákra. Mert ezt a nehéz, erősen szaggatott ritmusú mozgásanyagot tökéletes egybecsengéssel és könnyedén adják elő, mintha nem is lenne nehéz. Holott igenis az!  És azt is megláthatja bárki vak, hogy milyen egyszerű és egyben szép a színpadkép. Milyen jók a jelmezek! Legjelesül pedig azt, hogy milyen remek előadók alkotják ezt az együttest. (Erről később még szövegelek.) Az is látszik rögvest az első jeleneten, hogy az alkotók fejében minden rendben: ízléses esztétika és pontosan kimért látvány kapcsolódik fanyar, mégis kedves humorérzékkel. Máris elképzelem az alkotók beállítottságát… (A rendező és a koreográfus két különböző személy: Avshalom Pollak és Inbal Pinto). Receptjük a következő: “táncolni: 70 % + szórakoztatni: 20 % + zsidó kulturális hagyományok: 5 % + kis mondanivaló: 5 %  =  kellemes előadás, nem a fejnek, de a szemnek”. A vélt arányokban talán nem is tévedek, hiszen a társulat tíz előadójából hatan (4 nő és 2 férfi) táncosok, méghozzá virtuóz és briliáns táncosok. Négyen csepűrágók: két kalapos úr és egy sánta öregasszony, valamint egy széplábú, vörös parókás ‘néma’ nő, ki meg nem szólalt. Trikóját az orráig húzta, de hátulról is megközelíthetetlen volt, hiszen a fenekére erősítve egy széket viselt (talán előre tudta, hogy aznap este tömeg lesz, így legalább az ő helye biztosnak tűnt). Mégsem illik kicsontozva mérlegelni ezeket az arányokat, mert a tanulsághoz hozzá nem ad, ha felfedezni vélünk mindenféle szerepdramaturgiai párhuzamokat (miszerint a fiatal szépike és a sántikáló öreg tánti emlékeztet az élet szereposztására, melyet mindeddig legragyogóbban a Csanády utcai vegytisztító bolt kirakatába tett tollpárnákon olvashattam: “ilyen volt” és “ilyen lesz”). Ne mérlegeljük az arányokat, elegendő megjegyezni csupán: a Haifai Városi Színház előadói gárdáját kitűnően válogatták! Az együttes első számú szólistája, valóságos primus inter pares, vagyis első az egyenlők között a legalacsonyabb táncosnő, aki a többieknek a derekáig sem ért fel. (Bocsánat a névtelenségért, de műsorlapot semmi áron szerezni nem tudtam, így nevét szövegemben homály fedi.) Előadói tehetsége, tánctechnikai tudása viszont e homályban is lenyűgözően ragyog! Feje fölé nyújtott lábával, egy káprázatos állóspárgával (jól értsétek meg: nem spárgával a kezében állt, hanem spárgázó, azaz 180 fokos csípőből, vagyis pelviális széthajtottságban végzett féllábas egyensúlyi állásról beszélek!) nyitott, kapásból felvázolva, hogy valójában ki mit tud (maga mögé utasítva e mutatvánnyal a flamingókat is, kik fél lábon alszanak). Fején hatalmas piros rezedával (ez virágot jelöl, a cirkuszi lovaknak is van és a Marcel Marceau Bip-jének is ilyen van a fején), rezedával állt ott, mikor oldalt egy rugótestű és rongylábú bohóc a virtuózok ügyességével hirtelen beindult és a földhöz verte magát… És úgy fölállt, akár a keljfeljancsi, húszszor is talán! Ez az indítás, az első jelenet, amikor még minden néző pihenten figyel, remek volt és kiváló…A jó előadás bizony nem tétovázik, nem latolgat, hanem mindjárt az elején azonnal és nagy erővel torkon ragadja a nézőt.

 

 

(Harmadik bekezdés, melyben a szakíró elhatározza, hogy megírja e cikket)
Megírom ezt a cikket, mert tetszett az előadás. Megírom ezt a cikket, mert kell az érte járó pénz. Megírom ezt a cikket, mert szeretném a betűk révén a fényszedett öröklétben marasztalni azokat az értékeket, melyeket fölmutatni láttam. És milyen jól szórakoztam eközben!

(Negyedik bekezdés, melyben Micimackó interjút készít a nézőtéren)
– Nekem azért tetszett ez az előadás, mert megtörte a szürkeséget. Alszom, eszem, dolgozom és adok-kapok, egyhangúan peregnek a napok. De különben nem történik semmi. És most láttam valami üdítőt. (Ami nem kóla.) Valami színeset és könnyedet láttam, amely levegőt hozott a mai napba…(Oxigén Maxi, bukszás taxis)

– Tanulság..? Minek itt tanulságot keresni? Az ember azért jár színházba, hogy szórakozzék, nem igaz? Ez a műsor hatvan perc volt, és úgy elröppent ez az óra, mintha egy zsebtolvaj lecsatolná a kezemről! Tanulság?! Te hülye vagy? Az a tanulság, hogy milyen jól csinálták! Hát ezek mennyit gyakoroltak? F..'sza jelmezekben, k..'va jól táncoltak és kész! Ez neked semmi?! (Nagybani Banánka, szakmabéli primadonna)

– Ez az előadás nekem nagyon tetszett. (Hétéves kislány, közvetlenül előttem ült Apucival.)

– Jó ez az előadás, de mégis hiányérzetem támadt. Semmi radikális, minden jólfésülten behatárolt. Nem végeztek mélyszántást, csak kapirgálták a földet, így a magvak sem ülnek el, könnyen kicsipegetik a felejtés galambjai. (Szabályosy Bivaly, felelős filozófus)

– ?? Jó drágák a jegyek, és ez a fontos! Kocsival jöttem a nőmmel, a benzin is drága, most láthatják, milyen gazdag vagyok! (Rudi és az Audi)

– Pinto pontos, mint a PIN-kód: végtelen kigyakorlottságban hajszálpintosan adták elő táncaikat. Én kéccer' láttam, mindkét este centire ugyanúgy csinálták. Ez a profizmus. (Prof. Izmos Vézna, agy-ágyú)

– Ez nagyon jó előadás volt, mert semmi súlyos filozófiát nem hordozott a hátán, mint mostanság az anyahajók a Perzsa-öbölben. A világbéke pengeélen táncol, most tűnik ki, hogy azok a produkciók, melyek keménynek mutatkoznak, valójában hazug módon röhejesek. Inbal Pinto naiv és tiszta nyelvezete nemcsak üdítő, hanem érvényes is. (Festenfos-Festi Viktor, piktor)

…Talán mondanom se kell: valamennyi vélemény én vagyok.

(Ötödik bekezdés: kikezdés a Hatokkal)
Ez a hat a következő: a cirkusz, a csepűrágó “kókler” (vagyis az a fickó, aki kifiguráz), azután a pantomim, a clown, a balett és a burleszk. Ennyi minden egy mondatban túl sok, ezért lássuk egyenként, milyen cölöpökre épül ez az előadás!
Cirkusz. Nem cirkuszisták ők, mégis rájátszottak a műfajra. A jelenetekben a cirkusz ironikus kifordítását, pamfletszerű megközelítését láttam. A bávatag erőművészt, aki önnön izmainak játékától kis híján összecsinálja magát, de karján retikül fityeg a legutolsó divat szerint. Vagy a karikazsonglőrt, ki tagjait rázza, de a karika mozdulatlanul áll. Vagy a hajlékony guminőt, ki csodálkozva nekimegy a falnak. Vagy a légies kötéltáncost, ki egy tartókötél segítségével (ezt nem titkoltan társa húzza) a nehézkedésnek fittyet hányó képtelen táncot mutat partnere tenyerén. …Inbal Pinto láthatóan szereti a cirkuszt, trükkjei kedves pukkedlizések az elfeledett virtuózok előtt. Továbbá nagyon csípi Philippe Découflé világát (ami nem baj, mert ő tehetséges forrás, és Inbal sem balul himbál valami hasonlót). Láttam még kicsiny hommage-t Maguy Marin-nek címezve néhány mozdulat erejéig (és ez sem baj, mert ez a név is aranyszínnel ragyog). A táncosok átlós elhelyezkedésben a földön feküdtek, ritmusra verték magukat a földhöz, akár a May B.-ben (hoppá, hát ez a Maguy Marin darabja, méghozzá milyen darabja: több, mint 15 éve színpadon!, több, mint 400 előadás!, harmadik előadói generáció!, több, mint szívbe markolás!!) De jól van ez is, mert aki ilyen elődöktől tehetségesen merít, az nem lop, hanem követ. Ez pedig tökéletesen rendben van.
Kókler. E vezérszó eredete a németben gyökerezik. Gaukler, vagyis a vásári mutatványosok elnevezése, akik kifiguráznak, esetleg képmutatnak (értsd: szó szerinti kép-mutatással mesélnek el mindenféle történeteket). E műfaji megjelölés olyan, mint a felvizezett bor: olcsóság elegyedik némi poézissel, komoly is, meg nem is; olyan, mint manapság a szélvédő mögé helyezett parkolási büntetés, vagy mondok jobbat: mint egy tévéreklám. Hiszed, vagy sem. Befizeted, vagy mégsem. Eszel ma, vagy nem eszel semmit. Ilyen a csepű is, amit a csepűrágók rágnak: ma sok van belőle, degeszre zabáljuk magunkat csepűvel, de holnap felkopik az állunk, mert sehol a csepű, csipetnyi csepű sem cseppen, hát kopp..! A csepű nem művészet, de a művészet sokszor csepül. De mi köze mindezeknek Inbal Pinto darabjához? Hát annyi, hogy némely jelenetecske kendőzetlenül erre hajaz, mit fentebb leírtam. Betolják a békakirályt, vásári színpadocskán persze, függöny szét, és a békakirály guggorászik. Felemeli bal lábát: tus. Felemeli jobb lábát: fos. Másik példa: síelők jönnek, de hó, az nuku, és síbot sincsen, de van piros gumiszalag, feszül a tenyértől a lábhoz, akárha pálca lenne. (Koreográfiai kitérő: csoportos szituációs tánc e helyen remekül előadva felragyog. Téma: síelők a havasokban, vidám zenére.) A vidám zene véget ér – ami már önmagában is szomorúan hat –, amikor borzas öregasszony szigorúan színre lép, és ollóval elnyesi a piros szalagokat. El is viszi a zsákmányt, gondolom, a maradék kell a másnapi előadáshoz. Ekkor látjuk, amit kezdettől sejtettünk, hogy ezek szalagok és nem pálcák, nahát..! Hát így értem az olcsóságot (kóklerséget, csepűt és ocsút, ki két jó barát).
Pantomim. Erről tudnék írni regényeket, de most mégsem. Hiszen vannak, szerencsére vannak még nálam avatottabb mesterek, hát akkor én miért járassam a szájamat, nem igaz? De annyit még összeszorított foggal is megjegyzek, némán jelezve és kézzel is rámutatva, hogy a műsor dramaturgiája etűdszerkezetű volt, ennyiben idézték a pantomim szellemét. Rövid szkeccsek zárt formájában adtak elő jeleneteket. A fehérre mázolt lisztes arc, mely szintén a klasszikus pantomim egyik formai hagyománya, ez az univerzális fehér maszk inkább már a következő vezérszó köpenye alá tartozik.
Clown. A lisztes arcú szomorú bohóc, ez a kultikus figura valóságos emblémája lehetne ennek az előadásnak. Ha csak egyetlen fotót lehetne nyomdába adni erről a darabról, ő lenne a képen. Egyedül és csoportosan, többes számban és számszakilag megsokszorozva (hej, de rafináltan több táncos is bemaszkolta magát ilyen figurának menet közben, így a klónok elterjedtek, és az utolsó jelenetekben már mind a hat táncos bohócfigurát alakított), ám mindenképpen szomorúan, melankolikus ábrázattal, és csöppnyi kívül rekedéssel a világ áramlásából, mint egy szalmából font Madárijesztő az Óz, a nagy varázslóból, kócos parókában és gyermeki szívvel, melyre állandóan ráfizetne, de ő állna a képen. Az artista maga. Ebben Inbal Pinto céltételezése tökéletes! Így aztán a bohóc áll a figurák középpontjában, és ez eléggé érvényes naprendszernek tűnik.
Balett. Miközben láthatóan rengeteg balett órán gyakorolnak odahaza, egyáltalán nem balett, amit mutatnak. Inbal Pinto táncanyaga neoklasszikus koreográfusi beállítottságot tükröz anélkül, hogy neoklasszikus elemeket használna. Hogyan értem ezt? Mint a fából vaskarikát! Pinto táncszerkesztése az átlókra, első sorra–hátsó sorra tagoláson, sok és nagyon precízen előadott monofonikus (‘mindenki egyidőben ugyanazt mondja’) mozdulaton, kartáncban előadott megmozduláson alapul. (Megjegyzem, ilyen kiváló táncosokkal mindez nem is oly nehéz, mint amilyennek hangzik!) Ilyen táncszemléletet már láttam. De a mozdulatok fazonja üdítően furcsa, soha nem látott! Először is: fárasztóan nehéz bakugrásokat hoznak. Azután: rengeteg a földharc, csak úgy pattognak a térdek a táncszőnyegen. És természetesen rugót nyeltek mindnyájan. Végül pedig: fanyar humorral telnek meg a mozdulatok (ezt így írásban nem tudom érzékeltetni másképp, mint javaslom, hogy e szöveg olvasása közben most kapcsoljátok le a villanyt, és a sötétben egyetek hozzá citromot, így tényleg vicces lesz). Fanyarság akkor keletkezik, ha a szobába bejön valaki, és megkérdezi, mit csináltok itt a sötétben.
Burleszk. Mint utolsó vegyelem, mely e szintézisben szerepel, a némaszínház komikus változata, a burleszk következik. Nevetni jó és hálás dolog, a közönség szívéhez gyorsan elhatol. Inbal Pinto táncszínházában külön komikusi ügyosztály működik erre. Két férfi közös kabátban társbérletezik egy kerekes állványon, melyet a széplábú, ám hallgatag nőismerősünk gurigat. A férfiak egyikének más a véleménye, mint cikkem második bekezdésében nekem, miszerint ez a nő hátulról megközelíthetetlen. Míg a társa nincs otthon, mert szenet vett, ő szemet vet a formás fenékre. Ám izgalmában elalszik, puha párnát nyomnak füle alá. Lekókadt a hortyogó! Ekkor mászik elő a kabát sötét mélyéről a másik, hogy a hölgyikével bevégezze, mit a másik kihagyott. Éppen a legforróbb pillanatban ébred a férj, tehát in flagranti, de mégsincs botrány, hanem hármasban elmennek szépen piknikezni. Min különböznek össze? Hát persze, hogy a borospalackon! A csombékon, hol megpihentek, lábuknál világító galócák pompáztak 220V tápfeszültséggel (klassz lenne, ha villogtattak is volna, de nem). A kép szép, a történet ironizáló, a mese egyszerű. Akinek ez nem burleszk, annak igenis az egy másik. Táncolnak, táncolnak, lejtik a duettet, a primadonna lendületet vesz és partnerére ugrik… De akkorát, hogy kisodorja őt a függöny mögé, a zene megbicsaklik, vége. Ezt az ötletet én díjaztam, mert alkotói elszántságról tanúskodik, ha ennyire cérnaszálon függ az előadás vonalvezetése. A geg váratlanul jött, és jól adták elő, így hát megettem egészen. Az ‘etetés’ (ez egy szakszó, a nézők finom csőbe húzását jelenti, amikor csak később látszik a csapda, vagyis a geg csattanója) amúgy ritka jelenség a magyar színpadon.
…Vajon miért is elemezzünk bármit, amikor ez az előadás egyszerűen magával ragadta a nézőket?! Különben is: csak az unalmas előadásokat kell elemezni. A jó előadás annyira pereg, hogy elemzésre nincs idő, és marad a tetszik/nem tetszik választása. Ám helyes, hogy mégiscsak elemeztünk valamit. Ha mindössze ennyit írok: “ez az előadás jó volt”, szövegem kurta volta az érte járó pénzdíjazást el(…) volna. (Szépen kijön a rím, még hosszú “ú”-val is.) Hát ezért kell az analízis…

 

 

(Utolsó bekezdés, melyet, ha elolvasunk, a cikknek vége szakad)
Ha a függönyt nem húzták volna szét mindjárt az elején, mindezt nem is láttam volna. Bizony, ez esetben a semmit láttam volna. Vagy magát a függönyt, ki tudja? Ezekben a válságos időkben ezt kínos egyértelműen megmondani. Nem is tudom, vajon hogyan nyilatkozzam, mikor mindenki tudálékos rébuszokban beszél… Hogy ez most jó volt vagy nem volt jó? Bizony, mondom néktek, Inbal Pinto értékeire az utána bemutatott produkciók vetnek majd valódi fényt.
Pinto int. A távolból integet. Elutaztak Magyarországról. Bőröndjükben elvittek tőlem néhány vámmentes mosolyt és kedves melankóliát.

08. 08. 5. | Nyomtatás |