Az elmúlás ikonosztáza

Árvai György: 62 nap – Természetes Vészek Kollektíva

Az öngyilkosság egészen elképesztő módját választotta a '90-es években egy fiatal japán férfi. Kivonulva a civilizációból, erdős hegyvidéken, ember által nem járt területen verte fel sátrát, és 62 napon át ételt nem, csak minimális folyadékot magához véve éhen halt. Agóniája alatt vezetett naplóját hónapokkal később, mumifikálódott holtteste mellett lelték meg: a megrázó szöveget számos nyelvre lefordították. E döbbenetes halál-krónikából építette fel előadását, “experimentális vizuál-színházi” produkcióját Árvai György, a 62 nap látványtervezője, zeneszerzője, rendezője.

Halász Tamás

A színlapon nem lelni a szerző, az önkéntes éhhalált választó férfi nevét. Egy rádióinterjúban Árvai úgy fogalmazott: ha a szöveg pusztán irodalmi alkotás, fikció, erősebben fogalmazva: hamisítvány, az őt egyáltalán nem érdekli. A halálnaplót így is kezelte: tartalmát magáévá tette, sajátjaként rendezte rétegekbe, helyezte színházi rendszer(é)be.

 

 

A Derzsi János tolmácsolta, dermesztően szikárrá kivonatolt szöveg illusztrációjaként Árvai két táncos testét használta. Kovács Gerzson Péter (a Test) és Bozsik Yvette (a Víziókép) projektorral vetítetten jelent meg a különös tér egy-egy vízszintes síkján. A 62 nap ember nélküli előadás. Halott tér, sajátságos kiállítás, teátrális installáció. Egy hátborzongató szépségű elmúlás leltára, melynek nézői párás, édeskés bűzben úszó térbe érkeznek (Árvai remek ötlettel a színház által tökéletesen mellőzött szaglóérzéket is megszólította). Időbe telik alkalmazkodni a hely és az előadás rendszeréhez. Bejárni, felfedezni a félhomályt, az ujjnyi víz borította padlón megtalálni a befogadás optimális helyeit. Ülőhelyek nincsenek, folyamatosan mozogni kell: a két és fél méter magasan, vízszintesen lebegő tálcák – tárgyegyüttesek és mozgókép hordozói – világos, tiszta rendszerben kapnak szót, világítást. A vergődő, enyésző testet láttató központi felületet emlékkiállítást idéző, megrázóan ésszerű rendszerben “tárgyi emlékek” veszik körül. Néhány tárlóban dokumentátori pontossággal elrendezve az önkéntes pusztulás-expedíció kellékei láthatók. Félig üres gyógyszer-levelek, teleírt, gyűrött és kisimított papírlapok, zsebrádió, írószerszámok, szemüveg, elemek, diktafon, borotva. További tálcákon metaforikus tárgyak: cipőhalom, rothadó húsleves csirkelábbal, tésztával, leveszöldséggel (az édeskés, mindent belengő, ruhába ivódó bűz forrása), máshol nagy kazal toll és egy fészek s egy dermesztő csendélet. Az előadás plakátján is látható, örök-nyávogásba dermedt, tátott szájú, egyszerre iszonyatos, valószínűtlen és gyönyörű macskamúmia, körötte békés összevisszaságban maroknyi falevél és fenyőtű. A statikus leltár mellett egy vetített állókép: fák koronája egy idilli, gyönyörű felvételen. Egy másik üvegre vetítve pedig egy majdnem-állókép: hatalmasra nagyított, komótosan, finoman egymásba buggyanó vízcseppek lassított felvételen. Úgy, ahogyan a meghalás helyszínéül választott átlátszó sátor-fólián keresztül látszódhattak a folyamatosan csöpögő esőben.
A 62 napnak az előadást befogadó nézők egytől-egyig szereplőivé is válnak: a félhomályban egymást kerülgető emberek a kihalt tér életre keltői. Egymást figyeljük, hiszen az élményben társak vagyunk. A fényorgonaként felvillanó látványnégyzetek rendszerét nem ismerjük, óvatos vadászként igyekszünk rájönni, mikor, merre kell elindulnunk a sötétben nekünk, élőknek, egy az elmúlást, a halált dokumentáló, sajátos rendszerbe szedő építmény, e vízszintes ikonosztáz képei alatt. A szokatlan helyzethez alkalmazkodva ellessük egymás taktikáit. Időbe telik például, míg mindenki észleli: nem kell nyakát tekergetve, elviselhetetlen pózokban szemlélnie a mozgóképeket: a vetített táncosok tükörképe a lábunk alatt csillogó vízfelületen is látható. Ott látható csak igazán. Mintha vastag üveglap alatt pillanthatnánk meg mozdulataikat. Az áttetsző fóliasátorban hol alig moccanó, hol tébolyultan vergődő “Test” a padlón szétfolyó vízben tükröződődve látszik. A fóliasátor négyzetméterében, üveglapra állítva, alulról felvett Kovács Gerzson Pétert figyelve Árvai egyik leghíresebb munkája, az Eleven tér jut eszünkbe. Az 1986-os előadásban a szinte gyereklány Bozsik Yvette létezett bezárva egy üvegdobozban. Letapasztott hajjal, lekötött mellekkel, hosszú karmokkal mozogta, zihálta be azt a Természetes Vészek korszakos előadásában. Kovács Gerzson Pétert most abból az egyetlen szögből – alulról – láthatjuk, ahonnan a csupa üveg tárlóban a táncosnőt akkor nem lehetett megpillantani. Arca, talpa, ruhája beégve simul rá az átlátszó síkra. A padlón (vagyis inkább a padló “alatt” vagy másfél méterrel, hiszen tükörkép) látható vízréteg felszínén a mozgó nézők lépte keltette, először véletlenszerű, később már szándékosan előidézett, koncentrikus körök futnak végig, hogy a fizika törvényei szerint aztán elenyésszenek a semmibe. A nézők fodrozzák a vizet: egyikük-másikuk cipője finom mozgatásával megváltoztatja a képet, tetszetősen beavatkozik a műalkotásba. Él a kínálkozó lehetőséggel.

 

A Testet alulról látjuk; kíméletlen reality-show-t idéző, mindent mutató kameraállásból, tűélesen. Mintha a vetítés felületén, az üveglapon helyezkedne el, karnyújtásnyira a fejünk felett. A Víziókép, Bozsik Yvette alakja elmosódó, transzcendens, misztikusan homályos (és az előadás során csak ritkán látható). A táncosnőt erős rövidülésben, feje fölé tett kameraállásból az optika nagyjából pont olyan magasságból mutatja, mint amilyen magasban mi láthatjuk az ő vetített képét. Bozsik alig felismerhető, ködös, homályos jelenés. Úgy áll alá a kamerának, mint a zuhanyrózsának: annyit látunk belőle, amennyit ő akar megmutatni nekünk. Csábító hallucináció, hívogató, elérhetetlen derengés.
A talán valóban létezett, vagy csak virtuóz pontossággal, bölcsességgel megírt öngyilkos Derzsi János hangján olyan precíz, mint az előadás látványvilága. A férfinak, akinek nincs neve – a színlap szerint a Lélek –, a lelke a hangja. Árvai szerepmegosztó, egyetlen személyiséget, helyzetet komponenseire bontó, tárlókba helyező építkezését még elevenebbé teszi az élmény, hogy a férfi Lelke, vallomástevő hangjának gazdája, a színművész Derzsi nézőként, befogadóként lófrál köztünk-velünk a sötét térben látványtól látványig. A hang kínzó leltárba veszi elmúlása jelzéseit: apadó vizeletét, fájdalmait, vízióit, szomja, éhe egyre változó stádiumait, a valóságba egyre gyakrabban, egyre mélyebben betüremkedő hallucinációkat. Általa érzékeljük az éhezéssel egyre tisztábbá váló, majd sajátosan elgyengülő, ám a végső pillanatokig szinte teljesen tiszta gondolkodásra képes elme változó állapotát. Krónikás a hang, gyakran profánul részletes elbeszélő: maszturbálásról mesél, a recsegő zsebrádióban hallható japán slágerekről, emésztési ügyekről, de ugyanakkor spirituális processzusról, olvasmányélményekről, a halálig (halálba) tartó böjt eredményezte gondolati tisztulásról.
Árvai nem csupán a történések párhuzamossá tételével, de a gyorsítás eszközével is él: a dermesztően hidegfejű öngyilkos által negyven nap hosszúra saccolt, ám két teljes hónapig, 62 napig tartó agóniát hatvankét percbe sűríti. Az eredeti szöveget nem ismerve bajos felmérni a vágás, húzás jellegét, technikáit, mértékét, hiszen magyar nyelven csak az előadás során elhangzó szöveg áll rendelkezésünkre. Az pedig gyönyörű, kerek egész.
Az alkotás befogadásának mikéntjét Árvai nem befolyásolja direkt eszközökkel. Próbára teszi koncentrálóképességünket, intuíciónkat, logikánkat, ám a befogadási “versenyből” ki is zárhatjuk magunkat. Lekuporodhatunk egy sarokba, belélegezve a néha virágillatba átcsapó édeskés bűzt, hogy behunyt szemmel csak a hangra koncentráljunk. Kiválaszthatunk magunknak egy-egy statikus pontot, ahonnan csak különös tájképként tekintünk a mennyezet felületeire vagy azoknak a folyamatosan mozgásban lévők lábai közt elő-elővillanó tükörképeire.
A 62 nap története lírai horror, ősmondai, ám meghökkentően valószerű mese. A böjtölés segítségével megtisztulásra, megvilágosodásra vágyó ember különös parabolája. Mert amíg a kelet és nyugat remetéi, az indián sámánok, a tornyon ülő, hegyekbe, sivatagba vonuló aszkéták, bűnbánati napokon böjtölő csodarabbik, próféták gondolataik szennyezetlen tisztaságáért, a Lényeget keresve sanyargatták magukat, hogy aztán megszerzett tudásukat, élményeiket megosszák másokkal, azokat maguknak soha meg nem tartva átnyújtsák a köznek, addig a mi emberünknek maga a halál volt kizárólagos és végső célja. Előtte járók írásait tanulmányozta, támaszt keresett, de nem az építkezés céljából (ennek illusztrálására az egyik tárlóban Henoch Apokalipszisének Hamvas Béla fordította példánya és az Öt világvallás című kötet hever megégett iratok, Biblia-illusztrációk között). A remeteség, a halálhoz vezető út során ez a Lélek a megszerzett tudást naplójába jegyezte. Sorait a teste mellett találták meg a nylonsátrában, hónapokkal halála után – a (fiktív vagy valós, egyre megy) történet szerint.
A 62 nap öngyilkos Robinsonja nem mitikus hős: a hegyre megy, mint Japánban sokan, s öngyilkos lesz, de nem úgy, mint Jukió Mishima, aki kamerák előtt, nyilvánosan követett el harakirit. Csendben vonul el a természetbe, az ember által még lebírni nem tudottba, ismeretlenbe. Nem tudjuk, mi elől, s azt sem, honnan jött. Jól menő brókerirodát, fűszerüzletet vagy örökké besötétített, lompos, keserű szagú hálószobát hagyott-e maga mögött. Magányos harcos, önmaga hőse. Csak önmagáé. Nem ottfelejtett, évtizedekig tovább harcoló katona (hogy az összes kínálkozó, közhelyes párhuzamot kimerítsük) egy csendes-óceáni szigeten. Elhagyja a kultúrát, amely felnevelte, amelyben élve eljutott a döntésig, hogy akkurátusan csomagolni kezdjen, elemet vegyen a rádióba, vásároljon néhány méter takarófóliát, iránytűt, térképet, és nekiinduljon az önmagára mért halálos ítéletet végrehajtani.

 

Ez az előadás élettel megtámogatott, gyermeki ösztön-énünket sokkoló alkotás. Elmúlás-rendszertan, saját magunk mélységeiben tekergő, lidérces barlangvasút. Az ócskaságok, butaságok, látványos, agyonflitterezett olcsóságok idején ritka lehetőség a saját, kikezdett lelkünkbe való (beavatási jellegű) alámerítkezésre: elszomorodni, megnyugvást találni, ünnepet ülni a puszta létezés fölött.

62 nap – halál-útinapló
Természetes Vészek Kollektíva

Jelmez: Szűcs Edit
Technika: Papp Zoltán Joe
Látvány, zene, rendezés: Árvai György
Előadók: Kovács Gerzson Péter, Derzsi János, Bozsik Yvette, Kertesi Ingrid

08. 08. 5. | Nyomtatás |