Küzdelem a magánnyal

Magyar Éva: Szarvasok Háza – Sámán Színház

A játéktér jobb első felében egy útjelző tábla: vigyázat, a szarvasok átjárnak! Egy hosztessz-dizőzt is látunk, aki fölhívja az arra járók figyelmét a táblákra. Pompás ruhában áll ott, készségesen mutogatja, hogy mi várhat ránk. Buzgalmában még finoman el is jeleli – ha valaki esetleg elfelejtette volna –, hogy néz ki és hogyan fut a szarvas. Határtalan kedvességgel és tapintattal elővigyázatosságra int bennünket, nehogy akár akaratunkon kívül, véletlenül is megsértsük e fejedelmi vadakat.

Bajna Zsóka

Aztán elindul haza. Fénysávos utakon, de tétován és zaklatottan jut az otthonába, mint akit a hasztalan tévelygés, a kétségbeesés fenyeget. Már útközben vetkőzni kezd. Otthon lefoszlik róla a dizőz magabiztos meze, s a csinos héj alól előbukkan a sovány diáklány, aki a könyveihez, a gyurmájához, a hintalovacskájához, a babájához s az agancsaihoz tartozik. Azonban szerencsétlen viszonyban állhat velük, mert minden kifog rajta, minden elbánik szegény fejével, az összes tárgy uralni próbálja őt. Amennyiben naiv kezdeményezésből valamelyik közelébe kerül, számíthat rá, hogy az előbb-utóbb ellene fordul.
Az egyén kiüresedett élettere a színpad: a nagy ablakos, kies szoba – kályhával, hintalóval, homályba vesző, kitágult falakkal. Egy embert látunk, aki jelenlegi tudatállapotában a technicizált civilizáció sérültje, és aki elidegenedett, peremvidékre űzött értelmével a visszautat keresi. Vissza önmagához, vissza a teremtő középponthoz, az elvesztett Egységhez, mely után vágyat, nosztalgiát érez. Az akciók során a hősnő azt a képet sugallja nekünk, amitől leginkább rettegünk és félünk: hogy még az is lehet, hogy a magány elleni praktikáink csődöt mondanak, és minden kísérletünk és igyekezetünk ellenére egyedül maradunk.
Érzésem szerint az előadásban külön kell választanunk a fizikai cselekvéseket az eszmei történésektől, mert az, amit cselekménynek nevezhetnénk, felületes megnevezése annak, ami valóban megtörténik. Egyszerűbben fogalmazva: egy női hőst látunk, aki a Magánnyal viaskodik, de ebben a küzdelemben a “lény” marad alul s a “dolog” lesz az, ami majd kiteljesedik. Valójában tehát nincs történet, csak a viadal variálódik az egymással párhuzamos (egymáshoz képest nem kronológiai rendben álló) részekben. A női hős látszólag elindul és eljut valahová, miközben mindenféle megesik vele, de igazából a vágyott lázadás fantomképeit éli át, és végeredményben nem jut el sehova. A történések egymás analógiái, helyi értékük, szerkezetük, lefolyásuk, formai és ritmikai jellemzőik azonosak. Mint egy körpályán, mindig a megtett út elejére érkezünk vissza.
A hősnő széles termében – melynek csak része a szoba – apró önjáró doboló bohóc kószál, s a homály fenekéről kísérteties alakok sejlenek elő. Az önmarcangolás Karmos Démona és az öregség kísért ott, ahol a Sors arca a Halál arcába fordul át. Sürgető és szükségszerű hát a Kezdetekkel való azonosulás, még akkor is, ha végezetül az derül ki, hogy effektíve nem történt semmi, a Magány nem változott át, nem oldódott föl, és a kóbor lélek nem szabadult föl a fogságából. A Kezdeteknél, a forrásnál, ahová a szarvasok visszavisznek, talán elenyészett vagy kódolhatatlanná vált a tudás, ami által lefejthetővé válhatnak a modern lét nehezékei. Különben tapasztaltuk volna a lélek katarzisát, amint elhagyja bilincseit s könnyű libbenéssel a dualista Természet fölé emelkedik.

 

Magyar Éva látható módon érzékeny közelségben van az emberi léleknek a modern korban láthatatlanná vált fundamentumaival, azaz a letűnt, univerzalisztikus korok emberi-ség, közös-ség és egy-ség tudatával, amely az érzések forrongó magmájába süllyedve (alaktalanul ugyan, de) még mindig létezik, és fájdalommal, nosztalgiával, sajátságod honvággyal bombázza a modern kori tévelygőt.   Számomra úgy tűnt, hogy Magyar Éva munkálkodása nemes erőfeszítés ismét érvényt szerezni ezeknek az erőknek. Nem tesz többet, mint kijelent, s bár nem áll módjában kivezető alternatívát mutatni, olymódon szembesít bennünket a magány fogalmával, hogy egyszerűen telepötyögteti  a szemlélődő néző lelkét felkiáltójelekkel. Többször és többféleképpen figyelmeztet arra, ami elkerülhetetlen: az izolál(ódó)t(t) individuum csődjére.
Ez nem tanulság. Ha nem tévedek, ez maga az Ok, amiért egyáltalán az előadás létrejött. De ebből következik a szerkezet és egyes formai elemek helyes kiválasztása is. Az ősmagyar totemállat puszta említése sem elsősorban és nem csak a nemzeti identitás kérdését veti fel. Ezzel együtt (de talán túl is ezen) a szarvas alakjában a színésznő a Vad-sággal, az eredendő Tisztasággal kíván azonosulni. Úgy éreztem, hogy e mimetikus kísérletben a modern művészetre jellemző szenzualista látásmóddal ismerhető fel, ám a háttérben valójában az univerzalisztikus korok művészeinek immaginatív  teremtői szándéka működik. Ezzel olyan képletet kínál az alkotó, ami a magányból nem, de az individualizmusból talán kivezet. (Vedd föl a harcot és vállald a kockázatot – sugallja –, hiszen benned van a Vad ereje, tisztasága! Támaszd föl és éljél vele!)
Korunk emberét ismerve nem téved Magyar Éva, amikor azt állítja, hogy lénye gyenge és tudatlan. Legyűri őt a magány, de legyűrik a tárgyak is: az agancsok, a gyurmából formált arc, a baba, a hintalovacska, a dugipálinka, a használhatatlan könyvek, a gyep-leporello. Legvégül mind-mind uralmi helyzetbe kerülnek vele szemben, még az áldozás gesztusa is kényszerű, mellyel a vad vértől csöpögő szívét kivágja, s az ábrázatára keni. Eszerint minden egyes tárgy, amivel kontaktusba kerül, minden mozzanat, ami vele megesik, ugyanazt jelenti: lelkünk végtelen terében áll egy ház, ahol önmagunk ősi eredetét őrzik – talán a zarvasok, talán a könyvek, vagy a babák… Ideje őket megtalálni, magunkra venni, kiismerni s általuk végre önmagunkhoz visszatalálni.
Magyar Éva lét-táncának eszmei háttere világos és szilárd. Számomra egyedül az kétséges, hogy formai értelemben sikerült-e vajon megtalálnia az optimális alakzatot, amellyel ezt maradéktalanul ki is tudja fejezni. A Lény, aki bevezet bennünket a szarvasok házába, s a többi lény, akikkel odabenn találkozunk, az állandó metamorfózis látszatát keltik, holott lényegesen fontosabb volna tiszta minőségükben megmutatkozniuk. És ez nem feltétlenül válna a dinamika kárára: az előadás közben bizony néhányszor le kellett küzdenem azt az érzést, hogy robogó járműből szemlélődök, s a felvillantott képeket a fantáziámmal kell kipótolnom – jobb híján, mivelhogy attól félek, valójában nem fogtam föl, hogy mit is láttam. (Ilyen például a fehér leples, dupla- maszkos figura is, akinek kilétéről –mozdulatainak, akcióinak ellentmondásossága miatt – bizonytalanságban tart az előadás. De az is lehet, hogy ami vele történik, az maga a téboly forgolódása, és ezt egyfajta zűrzavaros kapkodás hivatott kifejezni. Ez esetben azonban az egész mű testén repedés támad: a tébolyban megfojtott baba ugyanis nem azonos értékű azzal a babával, amelyet feláldoznak. Ez a minőségcsere alaposan összezavarja a mű jelentésvilágát.)

 

Végül amikor visszatér a táblákhoz a dizőz, már nyoma sincs rajta a könnyed csevelynek, amivel kezdetben ámulatba ejtett bennünket. Beesik vagy elbújik a jelzőtábla mögé, dülöngél és úgy tűnik, nem tud úrrá lenni a hatáson, ami közben az otthonában  érte. Nem bírja, és vélhetőleg nem is akarja többé fölvenni a bájos konferanszié mezét, amivel az előadás elején fogadott bennünket. Időközben azonosult azzal a képpel, amit addig csak mutogatott: patájával a gyepet tépő, rohanó szarvassá lett.

Magyar Éva: Szarvasok Háza
Sámán Színház


Jelmez: Velich Rita
Kellék: Tölli Judit
Maszk: Alice Purcell
Rendező, előadó: Magyar Éva
Helyszín: Artus Stúdió

08. 08. 5. | Nyomtatás |