Valósággá munkált álom

Műhelybeszélgetés a Szelídítések alkotóival

A Határon Túli Magyar Színházak Találkozóján is hatalmas sikert aratott az újvidékiek Szelídítések című előadása. Az együttes néhány tagjával Kisvárdán  ültünk le beszélgetni: Mezei Kinga rendezővel (aki játszik is az előadásban), Gyarmati Kata dramaturggal és néhány színésszel: Szorcsik Krisztával, Magyar Attilával és Nagypál Gáborral. 



Újvidéki csoda? 

Sándor L. István: Újvidéki csodának nevezte valaki itt Kisvárdán azt, amit az utóbbi években a színházatok produkált. Egy ilyen nehéz időszakban, mint amilyen az elmúlt évtized volt Szerbiában, Újvidéken létrejött egy fiatal  színészekből álló remek csapat, amely az elmúlt években több izgalmas előadással is jelentkezett.
Szorcsik Kriszta: Az a furcsa, hogy otthon, a szerb közegben is valahogy csodaszámba megy az, ahogy az újvidéki színház dolgozik. Pedig nincsen itt semmiféle csoda. Csak épp annyi történik, hogy azok az emberek, akik a Szelídítéseket is csinálták (és minden más produkcióban is közreműködnek),  nagyon komoly együttgondolkodásra és együttes munkára képesek. Mindez nem most kezdődött, hanem jóval korábban. Talán még Zentán, amikor gimnazista korunkban néhányan amatőr színházat kezdtünk el csinálni, aztán folytatódott a Tanyaszínházban, az Akadémián...
Nagypál Gábor:  Valóban több olyan színész van nálunk, aki ugyanezt az utat járta be. Kriszta, Kinga meg én is Zentán kezdtük. Sokat köszönhetünk például Hajnal Jenőnek, aki kisvárosi kultúrvezetőtől szokatlan módon nagyon nyitott ember volt, és így hatalmas teret kaptunk mindenféle kísérletezésre. Egyfajta önállóságot tanultunk meg, amit aztán a főiskolán is folytathattunk Hernyák György osztályában és László Sándor tanársegédnél. Itt is gyakran voltunk magunkra utalva: csináljunk valamit önállóan, amit aztán pofozgattak, alakítgattak a tanáraink. És ez a szabadság azóta is adott.
Magyar Attila: Nem csodáról van szó, hanem arról, hogy jó időben, jó helyen, szerencsés csillagzat alatt találkozott össze 15-20 ember, akik most az újvidéki társulatot alkotják. Ennek a kis csapatnak többször megvolt a lehetősége, hogy új emberekkel találkozzon, keveredjen. Ezeknek a hatásoknak eredményeként jött létre az a homogén társulat, amely lényegében hasonlóképp gondolkodik a világról, színházról, művészetről.
Sándor L. István: Te is Zentáról indultál?
Magyar Attila: Nem, de hasonló utat jártam be én is, mint a Gáborék, csak néhány évvel korábban: gyerekszínjátszóként kezdtem a szülőfalumban, Csantavéren, aztán jöttek a középiskolás megmérettetések, majd megboldogult Soltis Lajossal és Kovács Frigyessel kezdtem el dolgozni a Tanyaszínházban. (Ez nálunk afféle nyári színház fiatal művészek és főiskolások számára.) Akkor döntöttem el, hogy nem a foci mellett maradok, hanem végleg a színház felé húzok. És már ott a Tanyaszínházban olyan emberekkel“keveredtem”, akik az újvidéki társulathoz tartoztak. Egy év katonáskodás után ott is maradtam Újvidéken, előbb a főiskolán, aztán a színházban. Ennek lassan tíz éve. Így most 31 évesen én vagyok a társulat ötödik legidősebb tagja. Mert ennek a fiatal csapatnak a létrejöttéhez az is hozzátartozik, hogy nagyon megritkultak az idősebbek a társulatban.   
Sándor L. István: Mint “rangidős” végigkövetted, hogy mi történt a színházzal az elmúlt tíz évben. Amikor először láttalak színpadon...
Magyar Attila: Mikor lehetett az?
Sándor L. István: A Lappangóban játszottál egy nyomorék fiút.
Magyar Attila: Az 92-ben volt. Akkor én még vastagon főiskolás voltam.
Sándor L. István: Az újvidéki színház akkor nem tűnt igazán jó társulatnak.
Magyar Attila: Akkor hullott szét. Akkor távoztak a középgenerációhoz tartozó színészek a színházból, egyáltalán az országból. Akkor került mély hullámvölgybe a társulat. Személy szerint büszke vagyok arra, hogy ott tudtam maradni, és bíztam abban, hogy újra kialakul majd valami.
Sándor L. István: És meddig tartott ez  a hullámvölgy?
Magyar Attila: Úgy négy-öt éve kezdett el pozitív irányba változni a színházunk légköre. Mindebbe nyilvánvalóan belejátszott a sorsunk is. Hogy abban a háborús közegben, amelyben az elmúlt évtizedben éltünk, talán menekvés is volt a színház: kint lehetett hagyni az összes szörnyűséget és mint szalmaszálba, bele lehetett kapaszkodni a munkába.

 

 

Védjegyek

Sándor L. István: Melyek azok az újvidéki előadások, amelyekkel leginkább azonosulni tudtok, amelyről azt érzitek, hogy igazán benne vagytok? Amit afféle védjegyként tudnátok felmutatni.
Szorcsik Kriszta: Számomra elsősorban a  Szelídítések ilyen. Nemcsak a kész előadás, hanem az is, ahogy erre a munkára rákészültünk, ahogy próbáltuk.  Lehet, hogy hülyén hangzik, de én ezt a fajta színházat szeretem.
Nagypál Gábor: A Szelídítések mellett számomra még két előadás kiemelkedően fontos. Az egyik a vizsgaelőadásunk, a Jelenetek egy házasságból, ahol nem is annyira a végeredmény volt érdekes, inkább maga a munka, amelyben tényleg nagyon összerázódtunk. És fontos előadásnak tartom a Pisti a vérzivatarbant is. Ennek az előadásnak olyan levegője volt, ami szerintem fémjelzi az újvidéki színházat. A Pisti és a Szelídítések belülről nincs is olyan távol egymástól. Légkörében nincs.
Magyar Attila: Én is ezt a két előadást említeném. De fontosnak tartom azokat a stúdióelőadásokat is, amelyekben nem az egész társulat dogozott, így nem a csapatszellemet mutatják, hanem inkább a műhelymunka eredményeit. Ebből a szempontból fontosnak tartom a Krisztáék Cselédekjét, Balázs  Áronék Emigránsokját vagy akár a mi Beckettünket.
Mezei Kinga: Azt a fajta színházat, amit én szeretnék csinálni, elsősorban a Szelídítések, másodsorban a Cselédek képviseli. De én is fontos előadásnak tartom a Pistit. Valóban olyan  légkör teremtődött a munka során, amely teljesen összekovácsolta a csapatot. És persze a végeredmény is jó lett.
Szorcsik Kriszta: A Hat szereplő szerzőt keres is nagyon hasznos munka volt a Pisti előtt. Akkor derült ki, hogy van egy együttes, hogy tudunk egymással mit kezdeni.
Gyarmati Kata: Azok az előadások, amelyekben az egész társulat meg tud mutatkozni (a Pisti, a Hat szereplő, de ide sorolnám az Öngyilkost is), azt mutatják meg, hogy a társulat miképp tud közösen dolgozni. A kisebb létszámú előadások viszont (ide sorolnám a Szelídítéseket is) a színház egy másik arculatát mutatják meg, azt, hogy a társulaton belül egy-egy kis csapat mire képes. Az újvidéki színházról kialakult összképét szerintem e kettő együttese határozza meg.

Kollektív munka

Sándor L. István: Akkor beszéljünk a Sziveri-előadásról, mert ezt mindannyian említettétek. Nekem az a benyomásom, hogy a Szelídítések valamiféle kollektív munka eredménye.
Mezei Kinga: Valóban teljesen kollektív munka volt. Mivel improvizációkból indultunk ki, csakis kollektív munkáról lehet beszélni.
Gyarmati Kata: Az ötlet, hogy Sziveri János költészetének ihletésre készítsünk előadást, Kinga fejében született meg, de ennek a koncepciónak az életre keltése elképzelhetetlen lett volna a színészek munkája nélkül. Nagyon erős kölcsönhatás zajlott a színészek és a rendező között.
Mezei Kinga: Amikor a színészek belépnek a munkába, természetesen magukat  keresik benne, önmagukat teszik hozzá az egészhez. Ez a munka nem úgy zajlott, hogy jött egy koreográfus, és azt mondta, hogy itt és itt ennek kell történnie, hanem úgy, hogy az improvizációk segítségével közösen megkerestük, hogy az adott helyen mi lenne igazán jó megoldás.
Magyar Attila: Számomra mérföldkő volt ez a munka. Eddig mindig ismert vagy kevésbé ismert, jobb vagy rosszabb darabokból indultunk ki, amelyeket egy-egy rendező megpróbált a maga eszközeivel színpadra állítani. És az előadásról kialakuló vélemények is rendre abból indultak ki, hogy mennyire távolodtunk el a darabtól. A Szelídítések tegnapi szakmai vitáján éreztem életemben először, hogy valóban az előadásról beszélgetünk és nem egy ismert színdarabról.
Sándor L. István: Amikor elkezdődtek az improvizációk, megvolt már a Sziveri-versekből összeállított szövegkönyv?
Mezei Kinga: Persze.
Nagypál Gábor:  Sőt furcsa mód még olvasópróbát is tartottunk. Kata meg Kinga hosszú-hosszú vajúdás után megszült egy szövegkönyvet, afféle alapot, amelyet olvasva mindenféle asszociációink támadtak, melyekkel elárasztottuk a Kingát, hogy tessék, válogasson a rengeteg ötletből. Ennek hatására természetesen átformálódott még maga a szöveg is. Azokat a  versrészleteket hagytuk benne az előadásban, amelyek egyértelműen megtalálták a helyüket, amelyeket elengedhetetlenül fontosnak éreztünk. Végül –  épp tegnap este beszélgettünk róla – körülbelül még egy előadásra való szöveg maradt ki. Kata a tegnapi szakmai beszélgetésen azt mondta, hogy a Szelídítések minden tekintetben takarékos előadás. Kikívánkozott volna belőlem, hogy oké, takarékos az előadás, de előtte jó értelemben vett pocsékolás zajlott: rengeteg ötletet elhasználtunk ahhoz, hogy a végeredmény ilyen “kevés” legyen.

 

 

Hogy lesz ebből színház?

Sándor L. István: Picit visszamennék az időben: ha ott lettem volna az olvasópróbán, biztos azt kérdeztem volna, hogy szép és izgalmas ez a szöveg, de hogy lesz ebből színház?
Nagypál Gábor: Ja, mi is ezt kérdeztük.
Szorcsik Kriszta: Mezei Kingánál mint rendezőnél úgy kezdődik a munka, hogy hangulatokról beszél, és ezekből kiindulva kezdünk el improvizálni, próbáljuk feltalálni magunkat az általa elmondott érzésekben, képekben. Ő majd segít, kijelöl bizonyos fogódzókat, kapaszkodókat, de ehhez előbb nekünk magunktól el kell valamerre indulnunk.
Nagypál Gábor: Az biztos, hogy bíztunk a Kinga fejében. Egyedül nem tudnék egy efféle előadásba belevágni. De bízom azokban a labdákban, amelyek a Kingánál megvannak. Tudom, hogy jól fogja őket feldobni, és valahogy majd csak leütöm én is őket. Persze hogy nem volt minden világos, amikor a legelején Kinga hangulatait meg képeit hallgattuk. De azt éreztem, hogy tudja, merrefelé is kellene mennünk. És nekiugrottunk, taszigáltuk egymást, mentünk előre…
Magyar Attila: Hozzátartozik ehhez az is, hogy Kinga egy szerencsésnek mondható szereposztást csinált.
Szorcsik Kriszta: Ez nem szerencsés, hanem nagyon átgondolt szereposztás. Én megkockáztatom, hogy azt mondjam: ilyen jellegű munkára ebben a társulatban mi vagyunk a legalkalmasabbak. Nem azért, mert mi vagyunk a legjobbak, hanem azért, mert mi beszélünk körülbelül azonos nyelven.
Sándor L. István: Konkrétabban teszem fel az előző kérdésemet: hogy lehet ezt a szöveget jelenetezni, helyzeteket, figurákat társítani hozzá? Hogy találtátok meg, hogy kinek a szájából milyen helyzetekben hangozhatnak el a versrészletek?
Mezei Kinga: Ez fordítva történt. Nem a szöveghez találtam ki a szereplőket és helyzeteket, hanem eleve a figurákból indultam ki: volt nyolc alak a fejemben – később ez lecsökkent hétre. Kettőt Sziveritől, a Szelídítések című drámatöredékekből vettünk át: a Repülő embert és a Kisrókát. Ez volt az első páros, ami megszületett. (Gábor és én játszottuk őket.) Tudtam, hogy emellé szeretnék egy filozofikusabb vonalat is az előadásba. Ebből lett aztán a Kalapos nő és a Kalapos férfi figurája (a Kriszta és az Áron játssza őket): a kapcsolatuk barátságból szerelembe folyik át, pontosabban ők ketten másfajta vonzalmat élnek meg egymás felé. Aztán megszületett a humoros szál is, az eredetileg Koturnuszos embernek és a Mázsás bácsinak nevezett páros (Öcsi és Szabó Attila kettőse). Tehát megvolt három hangulatnak megfelelő három páros, illetve az, hogy az ő kapcsolataikból összeáll három szelídítés-történet. Csak ekkor kezdtünk el a Katával intenzíven Sziverit olvasni: a megtalált figurákhoz, illetve történetekhez kerestük a verseket. A Koturnuszos férfiből például azért lett Feri, mert Öcsiék elkapták ezt a verset, hogy én ülök, ülhetsz még te is Feri. A Narancsmama figurája (Faragó Edit játssza) úgy alakult ki, hogy szerettem volna egy összekötő figurát is találni a három történet közé. Őt egy picit irreálisabban képzeltem el (ugyanúgy, mint a magam alakját), tehát az öt száraz, repedezett ember között szerettem volna látni két líraibb alakot is. Később ehhez az összekötő alakhoz megtaláltam Sziveri narancs-verseit. Ott voltak a narancs-versek, meg ott volt az, hogy engem meg őt össze lehetett kötni, a születés jelent meg... Ezt most hülyeség így elmondani...
Sándor L. István: És ezt mind elmondtad az olvasópróbán is?
Mezei Kinga: Hát igen.
Sándor L. István: Hogy születtek maguk a jelenetek?
Mezei Kinga: Azt, hogy melyik jelenet milyen, hogy mondjuk ez egy szerelmi jelenet, az meg kocsmajelenet, ezt már az olvasópróbán elmondtuk. (Kellett volna lennie még egy kocsmajelenetnek, de az végül kimaradt.) De persze még a próbafolyamat alatt is rengeteg emberrel beszélgettem, akiktől loptam is különféle ötleteket. Például Balázs Attila mesélte el, hogy Sziveri egész életében állandóan költözött, és mindig ők pakolták a cuccait. Ebből született a két bohóc könyves-pakolós jelenete, amely teljesen beleillett az ő történetükbe.
Sándor L. István: És akkor mit tettek hozzá a színészek az előadáshoz?
Mezei Kinga: Azt, hogy megcsinálták.
Gyarmati Kata: A szövegkönyv, amit a színészek az olvasópróbán kaptak, az csak a Kinga magyarázatai által vált egy előadás forgatókönyvévé. Ha az ember csupán a szöveget olvassa, akkor csak verstöredékek tömkelegét látja. Ezt a közös munka formálta előadássá.
Mezei Kinga: Mondok egy konkrét példát. A szövegkönyvben van például három vers, mellette ez áll: szerelemi jelenet, Nagypál és én. Annyit tudtunk, hogy fontos szerepe lesz a jelenetben az asztalnak, meg körülbelül a kellékeket is sejtettük. Vettünk egy zenét – ami még nem az előadás zenéje volt, mert az azalatt készült, hanem egy hasonló hangzású zenét –, és elkezdtünk rá improvizálni. Körülbelül megbeszéltük a hangulatokat és tudtuk a verseket. Aztán abból a három versből mondjuk benne maradt az előadásban másfél, mert úgy éreztük, hogy az összes többit el tudjuk mondani mozgásban. Amikor az improvizációkból összeállítottuk a Gáborral a jelenetet,  Kriszta lentről nézte, és mondta, hogy hol béna a dolog és hol érdekes. És mi is éreztük, hogy igen,  ide talán mégse kéne szöveg, innen viszont hiányzik valami. Így alakult a szöveg is, a mozgás is – egymással szoros kölcsönhatásban. Egy másik jelenetnél azt mondta például a Kriszta az egyik versre – amiről mi a Katával azt éreztük, hogy mindenképpen el kell hangoznia –, hogy fordul ki a szájából a szöveg, és nem hagyhatnánk-e el. Megcsinálták Áronnal a jelenetet, nagyon szép lett, benne is volt a vers (tudod: “száraz madárka pikkelyek a levelek…”), de Kriszta nem tudta abban a szituációban elmondani, és be kellett látnunk, hogy valóban szöveg nélkül is megtörténik a helyzet, függetlenül attól, hogy számunkra  fontos volt a Sziveri-mondat.
Sándor L. István: A  bohócfigurák hogyan születtek?
Mezei Kinga: Szerintem rá kell nézni az Öcsire...
Magyar Attila: Rám kell nézni, és sokat kell velem veszekednie a rendezőnek.
Mezei Kinga: Juuuj.
Sándor L. István: Miért kellett sokat veszekedni?
Mezei Kinga: Azt hiszem, tényleg csak köztünk voltak összedurranások.
Nagypál Gábor: Eleinte Öcsi nagyon sokat mondta azt, hogy miért, Kinga meg azt, hogy csak.
Szorcsik Kriszta: Gyakran van úgy, hogy Mezei Kinga tényleg keveset mond.
Sándor L. István: És az jár jól, aki fél szavakból érti őt?
Szorcsik Kriszta: Tulajdonképpen igen. Néha tényleg nagyon keveset mond, és nem is tud többet mondani, mert amit mond, az már untig elég.
Mezei Kinga: Ezért volt nagy szerencsém ezekkel az emberekkel. Ahogy a Kriszta is mondta: más színészek nem biztos, hogy meg tudták volna csinálni ezt az előadást. Nem azért, mert bénábbak, vagy mert nem szeretik ennyire az effajta színházat, hanem elsősorban azért, mert engem megérteni is nehéz. De ezekkel az emberekkel tényleg már fél szavakból értjük egymást.
Szorcsik Kriszta: Óvodás korunk óta együtt vagyunk a Kingával. Elhiszed?
Magyar Attila: Akkor megvan a magyarázat, hogy miért veszekedtünk eleinte annyit: ezt a húsz évet azért valahogy be kellett hoznunk.

 

 

Két kultúra között

Sándor L. István: Lenyűgöző a színészi játékban, hogy a szövegmondás mellett hangsúlyos kifejezőeszközként használjátok a testeteket is. Hol tanultátok ezt  a kifejezésmódot?
Magyar Attila: Sokat néztünk rajzfilmet.
Szorcsik Kriszta: Már Zentán is – ahol Mezei Kinga rendezői “karrierje” elindult – arra törekedtünk, hogy szöveg nélküli színházat csináljunk. Kísérletezgettünk magunkban, hogy mi mit tudnánk csinálni a testünkkel. És természetesen Nagy József is nagy hatással volt ránk. Imádtuk és imádjuk a színházát. Ahol tudjuk, nézzük. És jön ő is néha haza, és amikor kedve van, beszél velünk.
Sándor L. István: Kurzusokat nem tart?
Szorcsik Kriszta: Nincs rá ideje. De Kingának megvolt az a szerencséje, hogy dolgozott vele.
Mezei Kinga: Öcsi is.
Magyar Attila: Valóban jártam kint a Jóskáénál, három hetes felejthetetlen élményben volt részem. De aztán mégis hazajöttem a főiskolára, itthon színházat csinálni.
Sándor L. István: Nagy Józsefet említitek, de Sziveri költészete is eléggé avantgárd, a ti előadásotok sem tradicionális színház. Miért olyan sajátos a vajdasági művészek gondolkodása?
Mezei Kinga: Ez annak az eredménye, hogy mi be vagyunk zárva két kultúra közé. Tehát bennünket legalább annyira érint a Balkán őrülete, mint a magyar folklór szelíd líraisága.
Nagypál Gábor: A szerbek pontosan a Sziveri-előadás lírája miatt esnek hasra, ezt nem tudják hova tenni. De amikor például elhoztuk Magyarországra a Pistit, azt itt géppuska-színháznak titulálták. Ezt viszont a Balkánon tudják nagyon jól csinálni, akár színházról, akár egy Kusturica-filmről van szó: beül az ember, és ráborul valami iszonyatos nagy energia. És ez ott teljesen normális.
Sándor L. István: Születnek a későbbiekben is a Szelídítésekhez hasonló előadások?
Mezei Kinga: Jövőre is lesz ilyen jellegű produkció, de lesz vígjáték, dráma… 
Nagypál Gábor: …és zenés előadás.
Sándor L. István: Ez inspirál benneteket, vagy éppen bánt, hogy ennyi fajta színházat csináltok?
Nagypál Gábor: Nekem ezzel nincs bajom.
Szorcsik Kriszta: Nekem sincs.
Magyar Attila: Szerintem ez gazdagságot jelent.
Mezei Kinga: És arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy nekünk ez a létezésünk alapkövetelménye. Nem is tudnánk fönnmaradni, ha nem ezt csinálnánk
Sándor L. István: Mármint ezt a sokféleséget?
Nagypál Gábor: Egészen más a színház helye a Vajdaságban, mint mondjuk Pesten, ahol negyven valahány színház működik. Ott teljesen normális, hogy meg tud élni egy rétegszínház. Ez nálunk teljességgel lehetetlen. A Vajdaságban ugyanis él kétszázvalahányezer magyar, amiből maximum 30 ezer a potenciális néző. Ez a harmincezer ember Pesten a közönség egyik rétege, nálunk viszont ez az összes néző. És nekünk igenis  tekintettel kell lennünk az igényeikre, mert különben meghal a színház. Mi pedig dolgozni akarunk. Tele vagyunk munkaéhséggel, ötletekkel, amíg leszünk annyira pofátlanok, hogy ezeket meg is akarjuk valósítani. Az “újvidéki csoda” addig fog tartani, amíg lesz erőnk és kedvünk dolgozni, amíg össze tudunk tartani. Őszintén remélem, hogy még sokáig.

08. 08. 5. | Nyomtatás |