Letisztulva

Sarah Kane: Megtisztulva – Trafó

Az Ellenfény 22.  száma a színház és a tánc- és mozgásszínház érintkezéseit állította a középpontba. Elemzett szavak nélküli kőszínházi előadást, színészekkel létrejött táncprodukciót és a mozgás és a verbaliítás komplexitására épülő bemutatót. Ugyanakkor kiemelten foglalkozott Zsótér Sándor rendezéseivel. Ebből a rovatból emelünk ki egy cikket.

Upor László

Drámabemutató a Trafóban, 2001 szeptemberében. A cím (talán az előadás leggyengébb pontja): Megtisztulva. Sarah Kane először magyar színpadon. A rendező Zsótér Sándor.Elkésett jótanács: aki a színházat élvezni akarja, messze kerülje el. Ez az előadás megpróbáltatás. Feloldás nélküli, idegrendszert és gyomrot próbáló lidércnyomás; “szeretni” képtelenség, megszabadulni tőle lehetetlen.
Sarah Kane az elviselhetetlenség megalkuvás nélküli színpadi poétája: életében botránykő, kihívás, a színháznak odadobott kesztyű. Halálában kultuszfigura (ha akad még e földön, ki nem tudná: öngyilkos lett huszonhét évesen): az őrjítő önmagába zártság dermesztő legendája. Kis terjedelmű életművét harcosan tűzi zászlajára a bátor (rosszabb esetben a bátorkodó) színházcsinálók csapata. Egyelőre kevesen merték igazán megérteni, a jövő nemzedékek talán majd sóvárgó tekintettel kutatnak minden nyom után, hátha föllelnek néhány kéziratlapot, amely mindenki más figyelmét elkerülte addig…

Zsótér Sándor színházi garabonciás; közösségteremtő magányos farkas: kicsit (illetve: egyre kevésbé) botránykő, kicsit (vagyis: egyre inkább) kultuszfigura, születőben lévő élő legenda.
Zsótér nem alkuszik; talán úgy érzi, hogy az őt alkalmazó színházak megnehezítik a dolgát, rossz kompromisszumokra késztetik, előadásai mégis mindig pregnánsan és markánsan zsótériak. Ha jól sikerülnek, ha rosszul, nem annyira az adott “intézmény” stílusába-repertoárjába illeszkednek, mint a Zsótér (és ne feledjük: állandó alkotótársai) életművét jelentő – intézményesíthetetlen – virtuális színház-épületre húznak újabb emeletet.
Röviden: Zsótér (ezen az egyszerűség kedvéért értsünk egyben Ambrust, Benedeket és Ungárt is) következetes és konok: csakis Zsótér-színházat hajlandó csinálni (annak megannyi változatával). Szabad ember – olyannyira az, hogy szabadságával kérkednie fölösleges: nem kell bizonygatnia, hogy bátor, hogy bármit megtehet. Nem kell még csak saját eszközeiben sem tobzódnia. Ha akar, ez a burjánzó képzeletű érzék-lerohanó művész lehet akár szikár, kimért, sallangtalan is. És főleg: lehet mentes mindenféle szenzációhajhászástól, kultuszteremtő színházi ál-heroizmustól.
Shakespeare (és mások) műveiről néha érdemes lefejteni a rájuk rakódott konvenciórétegeket – hogy ezt megtegye, Zsótér gyakran rájuk rak ezt-azt, mindenfélét. Sarah Kane-nél ez szükségtelen (lehetetlen is, talán?). Neki csak a magánsorsában turkáló, a borzongás-iparban gyökerező kártékony szenzáció (és az értetlenség) árthat. A megközelítés pontos, értelmes tisztasága sosem.
Különleges szerző és különleges rendező találkozásából ritka letisztult – és mindkettejükhöz hű – előadás született a Trafóban: a szöveg, a szituáció, a színész, az akció és az “egyéb színpadi eszközök” homogenitásának mintapéldája. Sarah Kane és Zsótér szándékai között nincs fölfedezhető eltérés: ha egymásra fektetnénk a “darab” és az “előadás” képzeletbeli fóliáját, a képen minimális elcsúszást tapasztalnánk, a körvonalak nem volnának “szellemképesek”.
A rend kedvéért álljon itt a Megtisztulva afféle – végtelenül leegyszerűsítő – “zanzája”, hogy tudjuk, miről beszélünk:
Megmagyarázhatatlan funkciójú, különös intézményben vagyunk (detoxikáló? ideggyógyintézet? börtön?), amelyet – ez mind nyilvánvalóbb lesz – egy Tinker nevű férfi (díler? orvos? börtönőr?) irányít. Egy fiatalember, Graham, addig könyörög Tinkernek, amíg az be nem injekcióz a szemébe egy (halálos) adag heroint. Rod és Carl (mindkettő az intézet “lakója”) gyűrűt vált, Tinker titokban figyeli a két férfit. Megjelenik Graham húga, Grace, és halott bátyja ruháit követeli. Tinker előszólítja Robint, a fiún az ominózus ruhadarabok; Grace leparancsolja róla, és magára ölti őket, saját ruháját pedig Robinnak adja – és marad az “intézetben”. Tinker kegyetlen kínzatásnak teszi ki Carlt, és embertelen választás elé állítja: szenved tovább, vagy elárulja Rodot, hogy ő szenvedjen helyette. Carl szorult helyzetében az utóbbit választja. Tinker erre kivágja a nyelvét – később még a két kezét, majd a lábát is levágja. Rod mindvégig nem tágít egyre szörnyebben csonkolt szerelmétől, sőt majd szeretkezik is vele, s végül – amikor ő kerül döntési helyzetbe –, gondolkodás nélkül áldozza föl magát érte. Tinker egy mozdulattal elmetszi a torkát. Grace (halott) bátyjával beszélget-érintkezik-szerelmeskedik (emlékeiben? álmaiban?), és egyre tökéletesebben azonosul vele. Eközben a (Grace ruháját viselő) Robin mindinkább anya- és szerető-idollá nemesíti a nőt, majd egyszer csak fölakasztja magát a tőle “örökölt” harisnyával. Grace be akarja fejezni, amit elkezdett: Tinkerrel átoperáltatja magát, hogy immáron teljesen olyan legyen, mint Graham. Véres kötések jelzik a műtét helyét, s hogy honnan került a “hiányzó” testrész, arról a Carl ágyékán éktelenkedő másik átvérzett géz árulkodik. Tinker kezdettől fogva megjelent időnként egy peep-show-szerűségben, egyre szorosabb kapcsolata alakult ki az ott táncoló nővel. Végre egymáséi lesznek: extatikus, vad szeretkezésük mintha mindent eltörölne. A magatehetetlen (immáron Grace ruhájába bújtatott) Carl és az átoperált Grace/Graham ül, a napba bámul.
A darab/előadás értelmezése nem könnyű feladat; hosszan el lehetne rajta rágódni – gyanítom: el is fogunk egy darabig, hisz már a nevekkel óriási tartományok nyílnak ki. (A Grace kegyet is jelent, a Robin is erősen “áthallásos” név, a helyi mindenhatóságú központi “machinátor” neve, Tinker egyik alapjelentése pedig kontár.) Csakhogy már a “cselekmény” puszta leírása is kétes kimenetelű kísérlet (amint ez a fentiekből nyilván ki is derül). Egyrészt mert a rendkívül tömör jeleneteket nehéz kis veszteséggel “tovább tömöríteni”, másrészt a többértelmű figurák és helyzetek a megfogalmazásban-leírásban éppen ezt a többértelműséget veszítik el.
Csak egyetlen példa erre Grace és halott bátyja szeretkezése. Fölfoghatjuk ezt a jelenbe csúsztatott múltbéli eseménynek, a Grace emlékeiben/képzeletében lejátszódó aktusnak, de nyugodtan tekinthetjük úgy (színházban vagyunk: miért is ne?), hogy a nő valóban halott testvérével találkozik. Nemcsak a hétköznapi tapasztalás vagy a színpadi realizmus “valódiságát”, de még a szürrealizmus (szimbolizmus stb.) motívum-összekapcsoló logikáját sem kell e vízión számon kérnünk, ha olyan szigorú belső rend uralkodik, mint itt, Sarah Kane/Zsótér Sándor előadásában. Márpedig ez a rend nyilván még annak is szembeszökő, aki egyébként teljesen elutasítja, amit lát. A szélsőségeknek, az erőszaknak nincs külön – könnyen dekódolható – jelentése (azaz: értelme, kiváltó oka vagy célja). Minden önmaga (mögé/fölé persze sok minden gondolható, de kerüljük a triviális “megfejtéseket”). Itt és most teljes magától értetődőséggel zuhan le egy test a magasból, vágódik ki egy nyelv, nyesődik le kéz-láb, öltözik át férfi nővé és nő férfivá, szerelmeskedik férfi férfival és férfi nővel, szenved emberfeletti kínokat élő, és támad föl a halott.
Zsótér munkatársai – dramaturg, tervezők, és (most talán még inkább mint máskor) színészek – éppen ezzel a magától értetődő valóságossággal valósítják meg az előadást. Zarnóczai Gizella nem ahhoz képest lenyűgöző, hogy “civilben” táncos, Vati Tamás sem színészként alkalmazott táncművész (bár ők ketten valóban gyönyörűségesen átlépnek egy bizonyos határt), László Zsolt és Molnár Erika nem az alternatív színházba átruccant nagyszerű profi, Kuna Károly nem évek óta ígéretesen fejlődő színész, Harsányi Attila és Hernádi Csaba nem Zsótértól megtáltosodott ifjú tehetség. Nem: ez kérem a “Megtisztulva” című Kane-darabot zsótérul pontosan prezentáló, ideiglenesen működő társulat. Ki-ki a maga helyén egyéni alakítást nyújt, együtt mégis egységesen játszanak: feltűnően, de nem kirívóan; hitelesen, mégsem realista módon; szikáran, de nem szenvtelenül. Látványosan adják hozzá a szerephez és a rendezői instrukciókhoz saját tehetségüket, de nem tolakodnak egymás (vagy a darab egésze) elé. Elmondva mindez talán egyszerű, természetes. A mai színház általában mégsem ilyen.
Ide kívánkozik egy – talán lényegtelennek ható – kritikai közbevetés. “Kilóg” az előadásból, hogy olykor (történetesen épp, amikor a színészek levetkőznek) az amúgy ridegen “puritán”, egységes világítás szégyenlősen haloványra vált. Márpedig aki a nézőt nem kíméli, nem kímélheti színészeit (egyébként Zsótér nem is kíméli). Ha bennünket (nagyon helyesen) nem félt a (színpadi) világ megannyi borzalmával szembesíteni, amikor a dolog ezt követeli meg, ne féltse munkatársait se a színház leleplező világosságától; gyermekded és bántó (mert őszintétlen) megoldás olykor nekipucérodó színészeit (bulvár-színházba illőn) “jótékony” félhomályba burkolni.
Csak azért érdemes erről külön szólni, mert a színházi őszinteséget érinti, vagyis végső soron az előadás igazságát. És az egész Zsótér-csapat különben épp ebben konokul példamutató – a szerzőről nem is beszélve. Sarah Kane-nél nincs (sincs) mellébeszélés. Támadták sokat, többek közt azért, mert darabjaiban “öncélúan” halmozódnak a válogatott szörnyűségek. Igaz, ami igaz: a rettenet nála nem ismer határt, s ezt mindenkinek jogában áll (akár önvédelemből, akár valamely megfontolásból) elutasítani. Bárki mondhatja: köszöni szépen, ebből nem kér. Csak egyet kell feltétlenül látni: Sarah Kane “borzalmassága” nem hatásvadász, szórakoztatóipari horror, hanem egy kikezdhetetlenül sötét világkép viszolyogtató, de meg nem kerülhető, át nem léphető monumentuma. Ez a szerző nem “segít” a közönségnek, nem viccel, nem kacsint ki a nézőre (vagy még kijjebb, a kasszára), nem kegyelmez. A rettenet nála nem valamitől – vagy valami magyarázataként – jelenik meg, így nem oldható föl az okos célszerűség vagy a katartikus lecsillapodás hűvösében. Dermesztő, fagyasztó (másnak égető) tapasztalat: így vagy úgy, a szokásos védőöltözet vele szemben elégtelen.
Mint ahogyan a darabban egy ponton Grace agyának részeit égetik ki szisztematikusan, s nem tehet ellene. Az előadásban itt vakító, szemfájdító fény vág addig félhomályhoz tágult pupillánkba. Mint egy kiáltás, velőig hatol. És hiába hunyjuk le a szemünket: a szemhéj finom hártyáján szinte akadálytalanul tör át az éles, hideg fehérség. Nincs mese: vagy teljesen el kell fordítanunk a fejünket, vagy mélyebben magunkba kell néznünk.

Sarah Kane: Megtisztulva (Cleansed)
Trafó

Fordította: Schuller Gabriella
Díszlet: Ambrus Mária
Jelmez: Benedek Mari
Rendezte: Zsótér Sándor

Szereplők: Harsányi Attila, Vati Tamás, Zarnóczai Gizella, Kuna Károly, Molnár Erika, Hernádi Csaba

08. 08. 5. | Nyomtatás |