Ellenfény Offline - Archívum - 2001 - 2001/5. - Pontfény - Zsótér Sándor - Táncosok, Színészek, Operisták

Táncosok, színészek, operisták

Beszélgetés Zsótér Sándorral

Zsótér Sándor munkáiban gyakran meghatározó szerepe volt az akcióknak, mozgásoknak. A rendező újabban gyakran dolgozik táncosokkal is, akikre kifejezetten színészi feladatokat bíz. A tavalyi évadban operát is rendezett, énekesekkel is dolgozott. Legutóbbi munkája során szerzett tapasztalatairól beszélgettünk a rendezővel.
Sándor L. István


– Miért bíztál annyi mindent korábban a mozgásra?

– Ez egy technika volt ahhoz, hogy különféle szélsőséges helyzetekbe sodorjam a színészeket azért, hogy  történjen velük valami – hogy igazán létezzenek ott és akkor, mert nagyon kell figyelni arra, amit csinálnak, hogy le ne essenek mondjuk az állványzatról. Ez többletenergiákat mozgósít, és ha ebből az állapotból szólalnak meg, akkor hihetőbb, amit mondanak. Sokszor bizonyos képeket szerettem volna megcsinálni, és ezt sem tudtam másképp, csak akciók segítségével.
– Legutóbbi előadásaid viszont már egyáltalán nem mozgásközpontúak.
– Nem. “Vigyázzállás” van.
– A vígszínházi Szecsuáni jóemberben kifejezetten statikusan beállított képekkel operálsz.
– Mert azt gondolom, hogy a nagyon jó színészek anélkül is meg tudnak sok mindent belül élni, hogy közben bármit is csinálnának. Most kifejezetten a fegyelmezettség izgat. Hogy összerendezetten, koncentráltan tudjunk megcsinálni helyzeteket, figurákat. A Brecht-darabnál így volt. A Sarah Kane-nél is így volt.
– Pedig Sarah Kane Megtisztulva című darabját olyan helyszínen rendezted meg, ahol elsősorban táncszínházi előadásokat lehet látni...
– Nem tehetek róla. A trafósok akartak színházat csinálni...
– Ehhez képest nem sok mindent bíztál a mozgásra...
– Hát most ez ilyen. Ez a változás bennem. A Megtisztulva ugyanis egy színdarab, és nagyon fontos az a rettenetesen kevés szó, ami végül is elhangzik benne. Ezt valahogy meg kell szólaltatni. Irgalmatlan feladat, hogy színészileg hogy lehet ezt megcsinálni. Sarah Kane-nél nem működik ugyanis a szövegalattinak a megélése. Itt valami egészen más történik. Itt egy színész vagy helytáll saját magáért, végigéli, amit végigél… De nem úgy, hogy közben apróbb történeteket mesél alatta vagy kontrából játszik…
– Két táncos is szerepel az előadásban, de nem táncosként,  hanem prózai színészként vannak jelen.
– Mert egy táncos képes pontosan, fegyelmezetten  megállni, azaz érzi minden porcikáját, tudja, hogy mihez képest beszél. Zarnóczai Gizi játszott már nálam, azt tudod. Vati Tamás meg szerintem nagyon jó színész, azon kívül, hogy táncolni is tud. László Zsolt is remekül mozog. Kuna Károly is nagyon jó mozgású színész, bár neki sokkal jobb lett volna, ha mennyezetről lelógatott vascsöveken kell mászkálnia, mint annak idején a miskolci Szent Johannában, mert akkor sikeresebb lett volna a feladatban. Így csak a hiányosságai derültek ki. De én azt gondoltam, hogy most olyasmivel kell próbálkozni, amit még nem csinált. De ez sokkal nehezebb volt így, mintha felküldtem volna a plafonra.…
– Mind a két idei előadásod, a Megtisztulva és A szecsuáni jóember is kifejezetten visszafogott, letisztult előadás.
– Szeretném, ha befelé dolgoznának a színészek. Az operistáktól is ezt tanultam tavaly a szegedi Szentivánéji álom közben. Hogy az a fontos, ami belül történik. Talán a német színházban láttam ilyet. Ott nincs vicceskedés, kényszeres gesztikuláció, amit mi állandóan csinálunk, ha kell, ha nem. De a Bakkhánsnőknél is arra törekedtem, hogy takarékosan bánjunk az eszközökkel. Nem mintha nem tudnék hasonló akciókat csinálni, mint régen. De most azt érzem, hogy jobb, ha lemondunk róluk.
– A játék szempontjából nagy különbség van a táncosok, a színészek és az operisták között?

– Figyelj ide, aki jó egy előadásban, annál semmi különbség nincsen. Ha ráhangolódtok egymásra, akkor semmi különbség nincsen... Az énekesek valahogy egoistábbak. Nekik nem fontos a szöveg, nem fontos a saját testük, a másik emberhez való viszonyulás. Ott valami más fontos. Viszont jóval absztraktabbak, mint a színészek. Nem kapcsolatból játszanak, mert kapcsolatból nem lehet énekelni. Vagy nem fontos sokszor nekik az sem, hogy miről is beszélnek. Ezért arra próbáltam rábírni őket, hogy legyen fontos az is, hogy miről és hogy kivel énekelnek. Viszont iszonyú könnyebbséget jelent az absztrakciós készségük, hogy mindent könnyedén megcsinálnak, a mozgásokat, a helyzeteket. A táncosok? Azok elég tökéletesek.
– Ők mit tudnak?
– Összerendezett az egész lényük.
– Koncentráltabbak?
– Sokkal. Összehasonlíthatatlanul nagyobb koncentrációval rendelkeznek, mint a színészek. Tudják a talpuk ujjának bögyétől a fejük búbjáig, hogy mi van bennük, és hogy mit miért csinálnak. Birtokolják az egész fizikumukat. Innen már nagyon kevés hiányzik a jó megszólalásig. A színésznél ez pont fordítva van... 
– A belső tartalmakat is könnyebben tudják megteremteni a táncosok?
– Szerintem igen. És nem kell olyan sokat beszélni nekik. Jobban lehet hagyatkozni a képzeletükre, mivel ők egész életükben absztrakt dolgokat csinálnak, amiket nem lehet elmesélni. Egy mozdulatsort nekik belülről ki kell tölteniük, úgy hogy nemigen hagyatkozhatnak semmiféle történetre. Milyen története van például egy kortárs táncelőadásnak? A koreográfus sem mondja meg a táncosnak, hogy belül mire gondoljon.
– Sarah Kane sem sok fogódzót ad a Megtisztulva színrevivőinek.
– Vért is hugyoztam, hogy mit kezdjünk vele. Leizzadtam, amikor elolvastam. Nem azért, mert levágott testrészek vannak benne. Valami iszonyatot éreztem az egészben. De tudat alatt biztos voltam benne, hogy nagyon jó anyag, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy Magyarországon is látható legyen. Közben meg fogalmam sem volt róla, hogy mit lehet vele kezdeni. Hogy a darabra jellemző redukáltság mennyire él meg, hogy ezeket az egyszavas mondatokat miképp lehet elmondani. Csináltuk őket gyorsan, lassan, többféleképpen próbáltuk, hogy mit gondolunk alá, ilyen megfejtés, olyan megfejtés. Hát nem lehet különösképpen érteni ezt a darabot…
– Mit gondoltatok alá?
– Mindenki mást. Nagyon érdekes, hogy kinek milyen megfejtése lett a saját szerepét illetően. Kunának volt a legnehezebb, mert nagyon sokfélét lehet csinálni ebből a szerepből, de az alkatánál fogva nagyon azt akartam, hogy Tinker ne egy öldöklő angyal legyen. Szóval ne egy patetikus figura, mert a Kunában van erre hajlam. Világ életemben mindig három léptékkel nagyobb figurákat osztottam rá, a Johannát, a Richárdot, a Woyzecket…Olyan alakokat, akik nincsenek is. Tinkernek meg nagyon hétköznapi alaknak kellett volna lennie, s neki meg ezt nehéz csinálnia. És hogy ezen belül még valami áttetsző is legyen a figurában. Molnár Erika esetében meg az volt a kérdés, hogy hogyan került oda, miért táncol, kivel táncol, miért megy ki onnan, mióta van ott? Egy jó színésznő tölti, tölti, tölti magába a lehetőségeket, közben dobja ki a hülyeségeket, és ha szerencséje van, akkor összejön egy előadás vagy másfél, amikor ő is úgy gondolja, hogy optimálisan tudott megszólalni, tehát nem színezéssel vagy váltóhangok tömegével. Iszonyúan frusztráló dolog volt ezt csinálni. Mert nagyon kegyetlen volt a szembesülés, hogy meddig terjedek én.
– Hogy mit tudsz elérni a színészeknél?
– Nem. Hogy magamból mit tudok előhozni. Nagyon ridegen látszódott, hogy ami ott van, annyi vagyok. Egy centivel sem több. Mégis azt éreztem, sok ilyen darabot érdemes csinálni, mert valahogy frissebb lesz tőle a gondolkodásunk. Mert nem a huszonkettedik bőrt húzod le valamilyen klasszikusról. Itt nem működhetnek az előismeretek, előéletek. Kiderül, hogy nem tud senki semmiről semmit. Buta és ostoba vagy, csak közhelyeket gondolsz. Hogy azok az eszközök, módszerek, amelyek általában az előadások épülnek, nem jók semmire.
– Ezt jelentette az, hogy “ennyi vagyok”.
– Ez nagyon fontos szembesülés. A végedet látod, a lehetőségeid, a képességeid végességét. És akkor nyilván újra megint neki kell menni egy csomó dolognak, alá kell merülni sok mindenbe. Ezt a kényszert a kőszínházi előadások után nem szoktam érezni. Hiányérzetem marad, de ott mások hiányosságaira is foghatom, hogy miért nem lett jó az előadás. Itt meg felnőtt, szabad emberek gyülekezete dolgozott. És ennyit végzett öt hét alatt. Ez az eredmény, és ezért senki nem felelős, csak te.
– Már csak azért is, mert ezúttal a színészeket is te válogattad.
– Életemben először valóban én szedtem össze az egész társaságot – mondjuk a III. Richárd esetében történt még hasonló –, de a mostani csapat tagjai tényleg nem nagyon ismerték egymást. És az igaz, hogy ez egészen más súlyú felelősséget jelentett. Lehet, hogy nem tudnék mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgozni, de az nagyon érdekes lenne, ha mindig én hívhatnék embereket egy-egy produkcióra. Az elszámolás minősége ugyanis más így. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobb előadás születik, de hogy közben belül tágasabb vagy, az biztos. És a végén is a szemébe tudsz nézni mindenkinek. Közben persze még itt is tudod a stikliket, amikor bátortalan voltál.
– Mit kedvelsz azokban a színészekben, akikkel különösképpen szívesen dolgozol?
– Azt, hogy a fantáziának valami olyan régióiba emelkednek, ami elkápráztatja az embert. Lenyűgöz a játékosságuk, a játékkedvük. Az önállóságuk, a személyiségük szabadsága. Hogy nem kell rávenni őket az odaadásra, amikor dolgozunk. Molnár Erikának például a szabadsága nyűgöz le – sokba kerül neki ez a szabadság –, de mivel szabad ember, önállóan, szabad fantáziával dolgozik. Nem valaki csináltatja vele a dolgokat, hanem ő saját magának csinálja az előadáson belül. És Zarnóczai Gizi is ugyanolyan nagy élmény. Vagy Vati Tamás. Azt a jelenetet például nem lehet elmagyarázni, amikor beledugják a seggébe a vasdarabot. Ezt ő csinálja. A gesztust magát ő teljesíti be. Itt én nem tudok mit megmagyarázni. Vagy letolja a nadrágját, vagy nem. Ez egy olyan belső szabadság, az önmagával való tisztában levésnek egy olyan foka…, olyan félelem, olyan rettegéshalom, ami a színész segítségével megjelenik a színpadon, de a leglényegét nem lehet magyarázni.
– Nagyon furcsa volt, hogy két ennyire távoli darab, mint a Megtisztulva és A szecsuáni jóember – amit ráadásul gyökeresen más közegben is készítettél el – a rendezésedben valahogy mégis összecseng. Valami hasonlóról szól ugyanis mindkét előadás: a kegyetlen, drasztikus világban többféle személyiséggé hasad szét az ember. Nem lehet tudni, hogy önnönmaga-e még, vagy valaki mássá változott-e át...
– ... meg hogy bele tud-e mászni valaki másba. Egyáltalán bele lehet-e mászni a másikba? A Richárd is erről szólt a maga nagyon is túlburjánzó nyelvén. Hogy csak a bőrkeményedésig ismered meg a másikat, fogalmad sincs, hogy azon túl mi van. Hogyan hiheted el, hogy szeret, amikor fogalmad sincs a másikról. Meg hogy mit kezdesz ezzel az érzéssel. Sokan mondták a Sarah Kane-re, hogy beteg ez a nő meg hogy beteges ez a darab. Én nem ítélkeznék ilyen egyszerűen. Szerintem valamit közölni akart erről az érzetről, ahogy itt élnek az emberek. Hogy mennyire tudják megközelíteni a másikat, hogy mit viselnek el. Hogy mennyire sokat kibírnak.
– Brecht is valami hasonlóról beszél.
– Arról, hogy nem lehet jónak lenni, úgy magában rossznak sem lehet lenni. Szétszakad egy ember, de nem azért, mert értéktelen vagy túl gyönge, hanem azért, mert valami nem működik a világban, ami élhetővé tenné az életet. És akkor azt mondja Brecht, hogy valószínűleg a világgal van baj, kéne vele valamit csinálni, meg kéne változni, de senki nem akarja, hogy megváltozzon. Annyira spekulatív az egész darab, hogy könnyen kicsúszik az ember kezéből. Ha egy kicsit érzelmesebbé teszed, akkor operettes lesz, olyan Mosoly országa, ha meg túl szárazra veszed, akkor unják a nézők. Pedig egy utcalány története végül is elég érzelmes sztori. Közben meg rengeteg absztrakt szerep van benne.
– Ez a rendezésed kulcsa, hogy az absztrakció irányába tolod el az előadást?
– Nem tehetek mást, mert nekem nem jár másfelé az agyam. Az életszerű dolgokhoz nekem egészen más viszonyom van. Ott van például a Szecsuániban az a jelenet, amikor a Hullan Zsuzsi felmos. Felmosott ő rendesen. Először kevésbé mosott fel, aztán nagyon mosott fel, és akkor azt éreztem, hogy mégis csak egy egyszerű mozdulatban kellene összefoglalni azt, ahogy a felmosórongyot végighúzza. Sok helyen azonban sajnos nem jutott eszembe ehhez hasonló ötlet, amivel sűríteni lehet a történéseket, hogy ne azzal az életszerűséggel példálózzunk, amit szerintem nem is tartalmaz a darab.
– Az a kérdés, hogy attól a burjánzó mozgásnyelvtől, amivel indultál, hogy jutottál el ide, a szikár absztrakcióig.
– Úgy, hogy az is absztrakt volt a maga módján. Csak én azt nem tudtam, egyáltalán nem éreztem meg. Nem volt rá szavam.
08. 08. 5. | Nyomtatás |