Mozgásigék

Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról – Katona József Színház

Olyan, mintha a Ferenciek terén állnál, és figyelnéd az embereket. Ahogy jönnek-mennek, sietnek, bámészkodnak, hozzák a történetüket és az életüket, aztán el is viszik, élnek, valami közben vannak, valamit mindig csinálnak, parányi történetek bontakoznak ki és suhannak máris tovább, emberek találkoznak és válnak, mennek el egymás mellett és akad össze a pillantásuk. Lehet, hogy Handke is valahol állt, a szobája ablakában, egy téren, ki tudja hol, összefigyelte ezeket az alakokat, ezt a több százat, akit beleírt Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című, dialógusok, színpadon elhangzó szavak nélküli partitúrájába. De azért nem csak állt ott, hiszen a mű nem az élet, hanem annak párlata, esszenciája, sűrítménye. És visszfénye, elmozdítása-emelése. Nála a Ferenciek terén megjelenhet Mózes a kőtábláival, Ábrahám Izsák nevű fiával, Papageno, egy faun, a tékozló fiú, Chaplin, király és királynő, mongol lány sólyommal, toledói nő, rőzsehordó nénike, csizmáskandúr  – mítosz, mese, nem-evilág. Nekünk legalább egy emberöltőt kellene ott állnunk, hogy meglássuk mindezt – de hiszem, hogy meglátnánk, ha megtennénk.
Tompa Andrea

Máté Gábor és színészei elég közel vannak a Ferenciek teréhez, hogy alaposan szemügyre vehessék – úgy értem szó szerint. Néhány hónapon keresztül az aluljáró egyik oldalán – leggyakrabban éppen a Petőfi utca felé eső részén – állt egy kamaszforma fiú, aki egyenletes hangon zsoltárokat énekelt egy énekeskönyvből, hangosan, lassan, tagoltan, minden szótagot hangsúlyozva, kevéssé melodikusan, az embernek az volt az érzése, hogy nem is ismeri a dallamot, meg amúgy is kissé féleszűnek tűnt, valahogy hangról hangra araszolva tapogatta le a kottát. Nem nézett fel, és nem tartott szünetet, egyszerre volt gépies, és mégis megkínlódott mindent hangért; póznak véltem volna a zsoltáréneklést, ha nem látom egy darabig minden nap, ahogy kitartó szorgalommal és alázattal énekel, egyik kezében olykor esernyőt, a másikban a nedves énekeskönyvet tartva. Lehet, hogy ott áll még, nem tudom, én mostanában nem járok arra.
Ez a hang valahogy bekerült ebbe az előadásba; egyszer csak mintha rádión keresgélné valaki a sávokat Sáry László hangkulisszáiban, meghallom ezt az éneklő fiút – nem akarok tévedni, bár lehet, hogy nem ő az, csak a megtévesztésig hasonlít rá –, mint a tér, az előadás tere és színház szomszédságában lévő tér kiismerhetetlen dísze, valami ellentmondásos furcsaság. A színpadon pedig éppen egy megtört férfi kap szívgörcsöt, egy ifjú pár tekintete kíséri, majdnem részvét látszik benne, de ha részvét is, cselekvés-segítés nem lesz belőle. Máté Gábor színpadán ez az életből ellesett-lopottság éppen hogy nem naturalizmus, hanem realizmus – és most ez utóbbi szónak visszaadnám szép és igaz jelentését: realizmus az, ami valami valósat fejt meg és fejt ki a létből, az életből, a Ferenciek tere furcsa, mindennapi, mitikus és képzelt lényeiből. A realizmus mögött a lényegi valóság támasztéka van. Persze sem dráma, sem színpadi megvalósulása nem realista. Szóhasználatunkban ez a szó egész estés karaktereket, pszichológiai motivációt, konfliktust jelent. Máté előadásában viszont villanásnyi emberek vannak: a darab egyik emblémája – bár szinte valamennyi pillanatot annak nevezhetném – egy, a színpad hátterében szörftalppal egyensúlyozó fürdőnadrágos ember: deréktól lefele látszik, átkínlódja magát a színen, és soha többé vissza nem jön. Hogy ki játssza őt, fogalmam sincs, talán a pocakjának mérete alapján azonosíthatnám be. Ám azalatt az egy perc alatt, amíg a szörftalppal egyensúlyozik, egy történet töredékét képes megcsillantani.
Handke remek koreográfia-partitúrájában persze nincsenek benne a nagyszerű figurák, apró mozdulataik, a pontos gesztusok, a jól megtalált jelmezek (Bozóki Mara munkája), amelytől ez az előadás második megnézésre is élvezetes, friss, találékony. Olyan, amilyen bizonyára nem lehet – apropó Ferenciek tere – egyetlen “valóság” sem. Mert A Színház és Máté ezt a valóságot szerkeszti meg: ritmust ad neki, hangulatváltásokat, jelenetei a humoros-közönyös-drámai, valós-mesei-mítikus tengelyen mozognak. Handke kanavászt kínál, kompozíciót, Máté és társulata, harminc (!) színésze életet lehel bele – ahogy például Fullajtár Andrea közönyös mentőorvosként az órájára pillant, majd megnézi a cipője talpát, hogy nem lépett-e bele valami illetlenségbe, miközben a halottról az egyik mentős mellesleg lecsatolja a karóráját, és a zsebébe csúsztatja. Ez az előadás részben ilyen kisrealista mozzanatokból épül: a színészeknek egy perc töredéke áll rendelkezésükre, hogy megmutassanak egy figurát, élethelyzetet, valami cselekvést-folyamatot, amely közben elcsípjük őket. Csak addig, amíg átmennek a téren. És minden színész legalább tízszer megy át ezen a téren, tízféle szerepben-karakterben-jelmezben, van aki még többen is: igazi tour de force ez. És ebből a szempontból az előadás nem különbözik sok más “katonás” előadástól: ennek az előadásnak is van egy, a színészi munka szintjén látható kiválóan alkalmazott kisrealista eszköztára – az alkalmazott szót helyesbítem: távolról sem valami előre gyártottra, készre gondolok; mind jól megtalált megoldások ezek, főleg ami a darab valós, azaz nem mesei-mitikus szereplőit illeti. Amikor alig egy perc alatt mégiscsak megtudunk valamit egymásról: épp e játékstílusból, színházi nyelvből következik, hogy az egy villanással felmutatott figurák valamit elfecsegnek magukról.
Ám Ábrahám, Izsák, Mózes, a tékozló fiú díszletszerűek, hangsúlyozottan színháziak, úgymond nincs valóságuk. Jelenlétük nem vészjósló, nem is a “romlott nagyváros versus fenyegető bibliai parancsolatok” képletét hordozzák; valahogy furcsák anélkül, hogy emberiek lennének.
Papageno alias Tóth Zoltán viszont valami jelmezbe öltözött embernek tűnik, kissé maga is idegenül viseli ki tudja milyen célból felöltött maskaráját. Vagy a mongol lány az – eredetileg sólyommal, valójában – vércsével, legutóbb Visegrádon láttam hasonló figurát, fényképezkedni lehetett a madárral a vár falainál. Bár ez a mongol lány akár “igazi” is lehet, nem kell feltétlenül valami nagyvárosi-turisztikai látványosság szerepkörét rávarrni, hiszen Kiss Eszter szinte minden feltűnés nélkül létezik e fura jelmezben nemes madarával a karján. Vagy a kiváló toledói nő (Szirtes Ági), aki a színpad szélére ülve megpihen, közönyösen néz, kifűzi a cipőjét: eszem ágába sincs megkérdezni tőle, hogy ő mit keres itt, játékával, jelenlétével oly furcsán, idegenül, emberien tapad a nagyvárosi létbe.
Zárójel az állatokról: ha valamikor, úgy harminc évvel ezelőtt állatot színpadra vinni biztos naturalizmusnak számított, most ellenkezőleg: a három élő állat, amely ebben az előadásban szerepel, pontosan a vele együtt játszó figura elemelését, stilizálását szolgálja. A kis fehér westie-kutya, amelynek nyakán kürtő formájú merevítő van, valami állatorvosi beavatkozás nyomaként, mint ahogy gazdája is nyakmerevítőt visel: együtt mulatságosak, szánalomra méltóak, de inkább az előbbi, mert Szacsvay László, a nyakmerevítős ember, valahogy sértődötten megy át a téren, mintha tudatában lenne annak, hogy mindenki rajtuk röhög, és ez nem tetszik neki. A vércse és a kutya nagyon jól játszanak, a kakas az előadás végén nem. Zárójel bezárva.
A szószínháztól való eltávolodás nyomai a Katona-Kamra korábbi munkáin is látszottak. Itt volt (van) például a Kabaré, Bozsik Yvette szótlan előadása, vagy a Tyukodi pajtás – igaz, mindkettő a szót zenével váltja le. A Handke-darab a lét egy olyan szeletét hasítja ki magának, amelyben nincs szükség szavakra. Emberek battyognak, bicikliznek, bóklásznak, cikáznak, dülöngélnek, futnak, görkoriznak, gurulnak, gyalogolnak, haladnak, jönnek, lépkednek, kocognak, másznak, mennek, pörögnek, sétálnak, sietnek, tipegnek, totyognak, ügetnek, vonulnak át a téren. A mozdulat javára mondanak le a szóról – bár ez nem valami aszkétikus lemondás, hanem magának a szónak a feleslegessé válása.
Az előadás szimbolikus rétege viszont, mindaz, ami realizmustól való elrugaszkodás (a kezdő jelenet: amelyben az alakok nejlonzacskóval latakartan fekszenek a színpadon, illetve az előadás ugyancsak “dermedt” vége, és néhány mítoszból kilépett alak) lötyög valahogy ebben az amúgy kiválóan szabott előadásban. A furcsaságok, a mitikus alakok, képzelt figurák nem mindig tudnak személyessé válni, úgy mint Papageno, a toledói nő vagy a mongol lány. Az üres színpadra dobott kakasnak kellene elkukorékolnia az előadás végét, újraéleszteni-ébreszteni a dermedt várost. Ám az előadást lekerekítő-berekesztő mozdulat, e gyönyörű, életteli, idegen-ismerős világ summázata – egyszerűbben: a vég – hiányzik. A kakas pedig hallgat.

Handke: Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról
Katona József Színház

Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Bozóki Mara
Rendező: Máté Gábor
Szereplők:
08. 08. 5. | Nyomtatás |