“Zenés színházak másképp

Thealter, Szeged

Thealter tizenegyedszer: itt vannak az elmúlt két év legjobb budapesti előadásai, néhány ismerős határontúli és ismeretlen távolabbi társulat, és persze a hely élharcosai is. Szegeden, a Szabad Színházak XI. Nemzetközi Találkozóján idén olyan társulatok kerültek terítékre, melyek a szövegcentrikus színházzal ellentétben elsősorban a mozgás és a zene (sok esetben élő zene) sajátos vegyületét hozták létre: itt járt a Közép-Európa Táncszínház, az Andaxínház, a helyi illetőségű Metanoia, Christine Quoiraud (Franciaország) és Oguri (Japán-USA), az Arteast Alapítvány (Románia), a Teatr Academia (Lengyelország), az Újvidéki Színház (Jugoszlávia), a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház (Ukrajna), a Glej Színház (Szlovénia), az Artus, a Női Vonal, a Picaro és a Hólyagcirkusz. (Ki kell szivárogtatnom azt az információt is, hogy a helyi sajtó szerint a fesztivál logójául szolgáló levágott fejű tyúk a női tematikát volt hivatva jelezni. Ühüm.)

Tóth Ágnes Veronika

Szeged mozgalmas így nyár közepén; a Thealterrel párhuzamosan zajlott a Szegedi Szabadtéri Játékok Valló és Juronics új bemutatójával, a Kékszakállúval és a Fából faragott királyfival, a helyi képzőművészeti tárlatok bőséges választékából elegendő Kass János kiállítását a Kékszakállú-sorozattal és a Fejekkel, Kubinyi Anna egyedi technikájú, burjánzó textilplasztikáit, vagy az izgalmasan eklektikus – az ország minden részéből meghívott grafikusok, festők, szobrászok munkáit felvonultató – Szegedi Tárlatot említeni. Mellesleg a két éve rejtélyes körülmények között bezárt Virág Cukrászda újraéledt, a gyerekek örömére itt turnézott a legendás Eötvös Cirkusz, és varázslatos hangulatú Füvészkertben pedig éppen nyílt az agavé.

 



Az idei előadások során a mozgásformák sokszínűsége mellett feltűnően izgalmas volt a zenei kínálat: kezdve Lőrinszky Attila improvizatív játékától a Közép-Európa Táncszínház vagy a Picaro kiváló érzékkel használt népzenei hátterén, az Arteast sanzonjain és mélabús tangóharmonika-futamain, az újvidékiek és a Hólyagcirkusz lenyűgözően gazdag és szellemes muzsikájáig. Ez a – számomra nagyon meggyőző – hangsúlyeltolódás sok esetben az előadás résztvevőjévé avatta a zenészt, a zenét pedig a dramaturgia egyik legfontosabb alkotóelemévé tette. Szintén érdekesnek tűntek azok az útkeresések, melynek során egy irodalmi (Sziveri János az újvidékieknél, Ernst Jandl az Andaxínháznál) vagy egy hétköznapi (nyelvleckék a Glej Színház előadásában) szöveg vált mintegy zenévé, hullámzó ritmikájú, megfejthetetlen, csupán mozgással vagy érzésekkel becserkészhető dallammá. Az Artus előadásában Kiss Erzsi elementáris, szavak nélküli játékos énekmondása és az Ős K. sokkoló jelenetei más-más módon, de minden bizonnyal a kimondhatóság végső határán egyensúlyoztak.
Beszámolómat szeretném a külföldi előadásokra szűkíteni, mivel ezek általában egyszeri vendégjátékok, míg szerencsés esetben a hazai és határon túli előadások már láthatók voltak, vagy még valahol elcsíphetők.
Christine Quoiraud és Oguri indulása egyaránt Min Tanaka japán butoh koreográfus Body Weater Laboratory tréningjeihez köthető: a két táncos most egy munkabemutató erejéig vendégeskedett a fesztiválon, aztán tovább is utaztak Palicsra BWL workshopot tartani. Meglehetősen tudatlanul és kíváncsian néztem az előadás elé, prekoncepciók nélkül. Christine Quoiraud Levegő című darabjában áttetsző ruhás apró termetű nő küzd a pillanat megragadásáért, fekete tollpihébe kapaszkodva, mint egyetlen biztos pontba. Lassú folyású, lírai képek sorjáznak, a táncos előkerít egy fényképezőgépet, párszor villan a vaku: de a másodpercek elsiklanak, nem rögzíthetők. Ember nagyságú ezüstpapírba burkolva bukkan föl újra, méretes, fénylő téglalappá feszíti, így nem az ő testének körvonalait burkolja az anyag, hanem ő bújik meg, oldódik fel az ezüstös csillogású felületben. A tánc immár nem emberi testben zajlik, hanem a fénylő ezüstpapír sokszoros fénytörései válnak néhány pillanatra főszereplővé. A darab legfontosabb jellegzetessége az individuum visszahúzódása rejtekébe, a dolgokban való feloldódás és az idő megragadhatatlansága, rögzíthetetlensége. Az est másik előadójának, a Japánból származó Ogurinak Bevésődés című butoh tánca végképp külső eszközök nélkül zajlik. Nincs más, csak egy test, ami voltaképpen nem is hagyományos értelemben vett test – nem csont, hús és izom –, hanem szinte véglegesen szellemivé tett test. Nem kifelé irányul, nem nekünk szól ez a koncentrált jelenlét, a táncos sokkal inkább befelé figyel. A test és a szellem dichotómiája helyett egy olyan embert látunk, akinél a kettő nem válik el, egy-egy tökéletes mozdulatba egész lényét belerejti. Lőrinszky Attila a táncosok inspiratív, egyenrangú partnere a folyamatban, melyben  nehezen megtalált mozdulatok rétegződnek egymásra.

 

 

A Romániából érkező Arteast társulata (Mátray László, Váta Lóránd és zenészük, Pávai Csanád) bensőséges hangulatúra szűkítik a Régi Zsinagóga terét, néhány négyzetméternyi játéktérbe zsúfolják kesernyésen szellemes, pergő játékukat. A Barabás Olga által rendezett Alexanderplatz című darabban két elegáns ifiúr érkezik bőrönddel, hogy képzeletbeli utazásra induljanak a `30-as évek Berlinébe, és sanzonok, kabarétréfák áradatába bugyolálják elvágyódásukat. A nyomor és kilátástalanság ellen sikert, pénzt, karriert álmodnak, és ruhaként cserélgetik személyiségüket Pávai keserédes harmonikamuzsikájára. A két színész pazarló természetességgel vált szerepről szerepre, ontja magából a dalokat és sodródik a (Hesse, Thomas Mann és Rilke írásaiból összemixelt) történet hullámain: kínkeserves vízumszerzéstől hullacipelésig, a híres sztár önbecsmérlő vallomásán át elcserélt életekig és luxusutazásig. Menni vagy maradni, ez az egyetlen kérdés, melyet csodálatra méltó, kesernyés könnyedséggel elevenít ezer formába a színészpáros, megmutatva, hogy a bóvliízű, mégis csodálatos, belénk ivódó, furcsa hangulatú sanzonokban,  kopott  bőröndökben mennyi kincs bújhat meg.
A szlovén Glej Színház Su és sid című produkciójában hűvösen minimalista hangulatúra gyúrta át a zsinagóga terét: a sötét falak között néhány hófehér szék és három tv szolgál díszletként. Banális szerelmi sokszögbe láthatunk bele Tjasa Zeleznik, Inti Sraj, Bara Kolenc, Dusan Teropsic játékában, egy férfi és három nő kapcsolatainak hálóját kísérhetjük figyelemmel a teremtés koronájának, a duzzogó, infantilisra vett férfinek a szemén keresztül, aki a Sex Pistolsra dühöng, Frank Sinatrára pedig bánatosan elérzékenyül. A Tomas Strucl által rendezett darab elsősorban a férfi-identitás és a különböző kapcsolatok (házastársi, szeretői, baráti) sémáit veszi alapul, és a szappanoperákhoz hasonlóan közvetíti a mindennapi események fordulatait, a veszekedéseket és összeborulásokat. A feleség szőke tündérnek álcázott agresszor, a szerető álmatag, vörösbe csomagolt nőcske, a barátnő gyengéd, vigasztaló lelki szemetesláda: ők képezik a férfi ki nem apadó energiaháztartását. Valóság és virtualitás határán egy roppant élményszegény sávban játszódik a darab, ahol minden interakció pontosan beillene a CKM lelkipostájába. Nyilván nem véletlen az érzelmeknek és szituációknak ez a végletes redukciója, az előadás legmaradandóbb pillanatai, mikor a sematikus élethelyzeteket hangsúlyozva a mondatok ritmusát, dallamát követve, mozgásukkal egy-egy olasz vagy angol nyelvleckét használnak zeneként a szereplők.
A Lengyelországból érkező Teatr Academia Karma című darabja arra keresi – nem túl sok sikerrel – a választ, hogy milyen módon definiálható a női lét, a nőiesség. Roman Wozniak rendezésében tucatnyi színésznő próbálja végig a női szerepek sokaságát: a szépítkezés különféle hajformázó és szőrtelenítő gépekkel végzett szisziphuszi tortúrájától, Léda és a hattyú édeskés kettősén keresztül a sztriptízbárok attrakciójáig vagy a divatbemutatók barbie-létmódjáig. Gyors szkeccsek, fel-felvillanó klipszerkesztés teszi eleinte nézhetővé a darabot, mely végül mégis önnön monotonitásába fullad, annak ellenére, hogy néha három félmeztelen, maszkos vadember ellenpontozza a nők belterjes mikrokozmoszát. Lehet szellemes darabot csinálni a férfiak képzeletében élő nőideálról, szatírát a divatvilág anorexiás kis szörnyetegeiről, szürrealista képsorokat a nőket kínzó elektromos szépítőszerkentyűk megelevenedéséről – hiszen mindezekre a törekvésekre azért utalt némi nyom az előadásban –, de ha végül egy szinte egységesen nőkből álló társulat csupán amatőr sztriptízjelenetek tucatját önti kritikátlanul a színpadra, minden önirónia és önkontroll nélkül, az nagyon kínos. A darab zárásaként felbukkan egy idős, elegáns hölgy, aki lemondó szelídséggel nézi a fiatalok mókuskerekezését a szépségért és a fiatalságért. Irigylem a nyugalmát: ő az egyetlen közülünk, akinek nem kellett se végigbohóckodni, se végignézni ezt az előadást.

08. 08. 5. | Nyomtatás |