Lenni és nem lenni

Vlad Mugur utolsó rendezése

Vlad Mugur elment.
Azt a szót kellene leírni: “halál”; azt kellene kimondani: “nemlét”. Vagy: elmenni, eltávozni “oda”, a “nem ismert tartomány” polgárává lenni, “ahonnan még nem tért meg utas”.
Nem igaz, megtért.
Mi van a szón (“halál”), a szavakon (“nemlét”, “oda”, “nem ismert tartomány”) túl? – ez itt a kérdés.

Visky András

Vlad Mugur utolsó, Hamlet-rendezésében a nagymonológ, a drámának az a pillanata, amikor a plüss bevonatú széken, a szellemjárás, udvari élet, régi barátságot felidéző, kedves vándorkomédiások, szent ripacsok és bumfordi Polonius-poénok forgataga után a művelt néző elterpeszkedik, hogy szigorúan, mint egy bíró, megítélje, mire képes “a” sztár-színész, akit a rendező Hamletnek kiszemelt; ez a felfokozott és kivételes momentum, amelyben a színházi tradíció “visszafelé”, a Globe-tól az Ódeionig, és “előre”, a Globe-tól a Les Bouffes du Nord-ig vagy a Burgtheaterig összpontosul; ez a pillanat tehát: a hallgatás, a csend. Hamlet elhallgat, elnémul. Egy számunkra tökéletesen ismeretlen térségre, a “nem ismertre” mereszti a szemét. Eltávozott közülünk, vándor lett, utazó, “traveller”. A textus kádenciája a csendben ölt testet. Mintha a versenymű nagy pillanatában a virtuóz szólóhegedűs leeresztené a vonót és a hegedűt, s leülne a karmesteri pódium szélére, csendben maradna, de feszes belső ritmusban, a kottához hűen. A kultúra szegényes díszletén levakarhatatlanul virító “lenni vagy nem lenni”-t, a társasági élet bon mot-jává pépesedett “to be, or not to be: that is the question”-t Vlad Mugur végletesen komolyan veszi. Fölajánlja a színésznek, és “benne” önmagának meg nekünk, hogy a szó – arra a pillanatra, amikor Shakespeare megtorpantja a cselekvést – a színész maga legyen, Ő meg mi.
Az a szó, hogy halál.
Legyünk utasai a “nem ismert tartománynak”, induljunk el legalább, abba az irányba, ahová Hamlet néz. Elmondani a nagymonológot, előadni és túl lenni rajta; letudni, lehetőleg nyílt színi tapsot aratva: ez az, amit Vlad Mugur szemközt a halállal nem tart lehetségesnek. Az ars moriendi negédes tradíciója, amely bölcsességgé szublimálja a hipochonder félelemből fakadó nyüszítést, ebben  pillanatban, a megszűnés hamleti gesztusával idézőjelbe kerül. Inkább a nyüszítés, mint a kimunkált orgánum diadalmas szörfözése Shakespeare jambusain. Nincs színész, aki ne üvöltözne a mesterrel a nagymonológ visszavonása-kihúzása miatt, és ki ne volna színész ebben a szituációban, “színész benne minden férfi és nő”. Vlad Mugur azonban nem húzta ki a monológot, hanem azt az instrukciót adta színészének, hogy mondja el, tessék, az egészet mondja el, adja csak elő, (szöveg)hiba nélkül, tökéletes intonációval, ne törje össze hibátlan jambusait sem, és félelmében ne karikírozza ki nagyszerű poézisét, mondja el elejétől a végéig, ironikus távolságtartás nélkül, a szívében. Ott áll a színészkirály mellett, halál fogta körül, erről beszéljen.

 


Ez történik meg, ennek vagyunk tanúi. A vándorkomédiások, Hamlet barátai, a Színház szemérmes visszafogottsággal sietne segítségére. Kezükbe kapják a példányt és súgnak, súgnának neki, ha Hamlet egyáltalán ott volna közöttük. Látják ezt, megélik Hamlet hiányát, téblábolnak a szavak és a Hamlet-hiány közötti űrben, sorról sorra “feladják a szöveget” a Hamlet-szerepet alakító színésznek, aki azonban ebben a szituációban már nem is színész, bizony nem, a halál kapujában, a lét és nem lét küszöbén senki sem az. Civilnek lenni, ott, azon a helyen – vajon lehet-e másként?
És a színház? Egyetlen nagy egérfogóvá változik az egész épület, “tőr lesz”, a megmutatkozás és a látás helye, theatron, “hol a király, ha bűnös, fennakad”. És a színész, a rendező, a néző, mindannyian, együtt és külön-külön. Ki akad fenn? Hamlet, Hamlet biztosan. Még mielőtt bárki, Hamlet felismeri, hogy az egérfogóba elsőként neki kell belekényszerülnie, ott van, már nem is tud kiszabadulni belőle, színésztársai a nagymonológ töredékeit táviratokként küldözgetik utána. És a többiek, ha szerencséjük van, Claudiustól Opheliáig fennakadnak ők is, ki tudja, egyszer majd lesz egy ilyen Hamlet-előadás is, a megbocsátásról. 
“Itt vagyok, drága fenség, mit segítsek?” – jön Horatio. Istenem, mit is? Hol van Horatio Vlad Mugur előadásában? Nincs Horatio. Megjelenései, bizonytalan stílusú jelmeze, a hallgatásig tömörített szövege (Ophelia temetési menetének ő a harangozója) mintha arra utalnának, hogy a rendező Hamlet halál előtti hallgatásából formálta volna meg őt. Sem a vándorkomédiások, sem Horatio, a hozzá legközelebb álló, nem követheti Hamletet azon az úton, amelyen elindult. A halál még egyszer és utoljára individualizál, felmutat mint egyetlent, azok körében, akik tehetetlenül körülállnak, mondanak ezt-azt, valami értelmeset mindenesetre. A nézőnek pedig végképp nem feladata és esélye Hamlet “igaz ügyének” prókátorává válnia, mint aki tudja a történet elejét, közepét és végét, tudja tehát az ún. igazságot.         
Vlad Mugur rendezései a Székektől, a Cseresznyéskerten át a tüneményes Pirandellóig, nem feledve a Goldoni-előadásokat vagy a Lourcine utcai gyilkosságot, mind mind a maguk módján fölvetették a halál hamleti kérdését. Valaki folyton néz bennünket: maszkok, egy képernyő, sok tükör. Ismeretlen lények sereglenek elő a kulisszák mögül az utolsó jelenetben, és ajkunkra fagyasztják a nevetést – így kell hazamenni a színházból, zavartan, nem is tudva, hol töltöttük el és kiknek a társaságában azt a két órát. A Székek a szó visszavonása, a szívben elmondott halál előtti utolsó monológ radikális kísérlete, partra vetettség és tátogás: nincsen elhallgatva benne semmi. Labiche bohózata azt a kérdést teszi fel, vajon lehet-e írónak vagy színháznak könnyelműen eljátszania a másik ember halálának a gondolatával anélkül, hogy önmagunkra vonatkoztatnánk, minimális következetességgel, beleértve a  morális aspektusokat is, egy történet elmondásának a konzekvenciáit. Az Így van (ha így tetszik) tükörjátékában a létezés, a való halállal, pusztulással szembeni virtualitásának, dokumentálhatatlanságának a problémája vetődik fel. Finom kompozíciók. Semmi póz, engedékenység, készségesen kiszolgáltatott vigasz.
Valamennyi rendezése “utolsó munka” volt a maga nemében. Ebből táplálkozik minden bizonnyal világértelmezéseinek manifeszt kérlelhetetlensége. Én nem leszek sohasem “klasszikus”, klasszikus és önepigon, mondta a Székek próbáin, mindig is “modern” maradok, a színházban legkönnyebb a szépnek lépre menni, elérzékenyülve saját bölcsességünkön. A korábbi “eredmények” nem hasznosíthatók, a színházban a szó legszorosabb értelmében lehetetlen is a repríz, hiszen semmi sem ugyanaz: a hely, a tér, az idő, az anyagok, legfőképpen pedig a szereposztás. Nem léphetünk kétszer, többször ugyanabba az előadásba. Miért is erőltetnénk egyszer volt és máshol létrejött, lényegüknél fogva rögzíthetetlen jelentéseket?  
Vlad Mugur kitüntette Kolozsvárt rendezéseivel. Meggondolkodtató, hogy visszatérései óta összesen nem rendezett annyit az egész országban, mint Kolozsvárott. Mintha egy egészen más színházi nyelvet beszélő Harag György jött volna vissza közénk, hogy láthassuk, hol is tartunk, miről is beszélünk. Ebben a kegyelemben részesültünk.
Pótolhatatlan űrt hagyott maga után, szoktuk mondani, de aztán hamar kitöltjük valami oda nem illő mással. Most nem kellene, ez a feladat. Mindannyiunké, akik dolgoztunk vele és láttuk előadásait.
És Kolozsváré, ha ez a város egyáltalán létezik még.

08. 08. 5. | Nyomtatás |