Az álom rendszertana

Civil Negyed: Je t’aime

Szokatlan térben, újszerű előadói modorban és konstellációban játszódik a fiatal hazai formáció, a Civil Negyed Színházi Társulás legújabb előadása: adott egy lerobbant, majd találékonysággal az új funkcióhoz rendbe tett gyártelep (az Artus Stúdió) egyik tere, három, más-más irányból érkező, egymástól tetszetősen elütő múltú és mozgásvilágú táncos (Gold Bea, Ladjánszki Márta és Fehér Ferenc), és egy banális darabcím.

Halász Tamás

A társulat korábbi előadásainak terét alapvetően az a helyzet határozta meg, hogy nem rendelkeznek állandó játszó- és próbahellyel, hogy mostoha körülmények között dolgoznak. Egy-egy fellépésüket hosszas átigazító munkának kellene megelőznie, hiszen ritka, hogy kétszer egymás után ugyanazt ugyanott (vagy legalább megközelítően hasonló térben) játszhatják. Juhász Anikó és társulata azonban más stratégiával dolgozik: talán nem is egészen tudatosan, de kialakult munkáik sajátos tértelensége. A koreográfiák az adott térszeletben rugalmasan szét- vagy összehúzódnak, attól függően, mikor és hol kerülnek éppen közönség elé. A Je t’aime esetében mindez másképpen alakul. Míg legutóbbi előadásuk, a Graffiti Orpheus csattanója a “valamikor, valahonnan” kezdés és a játék végén a “civil távozás”, addig új alkotásuk hangsúlyozottan zárt, minden négyzetméterében felmért és használt térben látható. Az Artus Stúdió kisebbik játékhelye zsákutca: a Civil Negyed előadása ezt még jobban kiemeli, hiszen a nézők az egyetlen bejárat két oldalán, a fal tövében foglalhatnak helyet. A színpadteret a gyárterem – érzékeny súrlófényekkel megejtően széppé tett – monumentális falai és két hatalmas, egyenként tizenkét táblából álló ablaka határolja. A koreográfia számtalan konkrét eleme pedig azt mutatja: az előadás kifejezetten e térben, e térre készült, ezt a darabot bajos lenne kiemelni innen.

 


A Varázskör és a Graffiti Orpheus után ismét háromszereplős előadást látunk. A Civil Negyed munkáiban szinte állandósult – hol érzékeny eszközökkel, máskor brutálisan ábrázolt – diszharmónia már az előadók száma miatt is folyamatosan jelen van. A hármasok egyik tagja mindig felesleges, kizárt/kirekesztett játszótárs. A darabokban ugyanis, egy-egy rövid és hangsúlyos elemet leszámítva, mindig kettő közt és által zajlanak cselekmények. A kirekesztett harmadik személye mindig változik, s e figura a másik kettő jelenetének-konfliktusának egészen addig a szemlélője, amíg vissza nem léphet a fősodorba, a másik kettő valamelyikének a helyére.
A Je t’aime-ben kezdettől fogva ketten vannak színen. Gold Bea egy régi vágású vállfával játszik: akasztójánál fogva magasra emeli, és a másik kezével propellerként pörgeti az ívet. Helikopteresdi – igen, ilyet alighanem mindenki játszott, aki az elmúlt nyolcvan évben volt gyerek. Ladjánszki Márta lompos fürdőköpenyben tűnik fel, és abban is játssza végig az előadást. A Gold Bea megjelenítette figura folyamatos változásban van: a szemünk előtt válik játékos, kissé egzaltált kislányból nővé, tüzes, különc vamppá. (E változásnak különös nyomatékot ad, hogy ez utóbbi karaktert a táncosnő igencsak ritkán alakítja. Juhász Anikó rendezői érdeme, hogy a fiatal művészből elővarázsolta a korábbi “szerepeitől” olyan izgalmasan elütő karaktert.) Ladjánszki Márta megszokott dinamizmusa most alig csillan meg. A táncosnő rövid, változékony színű haja máskor jobbára csak kiemeli vonásait, ám most kifejezetten megkeményíti, férfiassá, pontosabban androgünné teszi. Fakó arca, mozgását akadályozó öltözete (majd kellékei) nehézkessé, feszültséggel és rejtelemmel telivé teszi statikus (mert hangsúlyos változásoktól mentes), visszafogott jelenlétét.
Kettejük terében sajátos, dekódolásra váró rekvizitumok látszanak, melyek közül némelyikükkel könnyebben, míg másokkal nehezebben boldogulunk. A leszálló alkonyban bekékülő hatalmas ablaktáblák előtt ruhafogasok, az egyiken, a nadrág átvetésére szolgáló keresztlécen vöröses vászon bukik alá: kétarasznyi széles függöny a világ legkisebb színpada előtt. Játékosan mögé lehet bújni, aztán félrevonni a drapériát. (Ez a “szóló” többször is visszatér az előadás során: a táncos ilyenkor egyik kezével az akasztót tartja, a másikkal a “függönyt” húzza el maga elől.) Ruhafogasokat látunk egy átlátszó, vízzel teli kacsóba állítva is: e furcsa “ikebana” sajátos otthonosságérzetet lop a sárgán világított ipari térbe. Van még csésze kanállal és aljjal, fényes, zöld alma, apró tükör a fal egy olyan kiszögellésének élén, hogy a felületét nem, csak annak szemközti falra vetődő tükröződését pillanthatjuk meg. Végezetül egy furcsa objektumra figyelhetünk fel, egy nagyobb rajztáblányi felületen zendül a vetés: rugalmas (valószínűleg gumi) tálcára vetett és kicsírázott magvak bozontos zöldje, pakolászható, bárminek formáját felvevő apró rét jár kézről kézre vagy egy fekvő alak hasára.
E kicsit sejtelmes, de puritán térben létezik a Je t’aime két nőalakja. Lassan telő, monoton perceikbe robban be a Férfi. Fehér Ferenc a színpad bal szélén, a fal és a padló találkozásánál hever mozdulatlanul: dermesztően észrevehetetlen. Látóterünk peremén vár hosszú percekig, és mindennek tűnik, csak emberi alaknak nem. Első mozdulásával azonnal robbant, mintha egy halom vászon, egy nagyobb táska elevenedne meg, bevágódik a színpadra. Megjelenésével felszikrázik a levegő: a méla különösséget szenvedély, majd valami lobogó, szürreális látomássorozat váltja fel.

 


A rendetlenség rendjére fittyet hányó, szilaj vendég megjelenése felbolygatja a két nő világát, de annyira mégsem. Alakja vonzó és csábító, de csak módjával. Megjelenése nem vált ki vetélkedést, csak egy bizonyos fokig. A térbe zárt hármak nem kifejezetten egymásért vagy egymással viaskodnak. A felbukkanó férfitáncos egyfajta zavart okoz, mely a “nőbb” nőben komoly változásokat indít el. Gold Bea úgy nyílik ki, mint egy pompás, egzotikus virág: gesztusai, arcvonásai élettel telnek meg, sugárzása lesz. Egyszerre erotikus és egzaltált. Ladjánszki viszonya az érkezőhöz jóval talányosabb: egyszerre viselkedik vele férfiként és nőként. Alakja esetlen, tragikomikus, s közben valami furcsa erőt sugárzó. Az előadás egyik dermesztő pillanatában megvadult lóként vezeti a színpadon a fiút. Szorítja a táncos fejére csavart, hosszú vörös anyagot, s míg a fiú szinte szikrákat vetve nyargal körbe, társa az istrángként használt drapériával egyszerre vezeti és tartja vissza. A vad vágta közben nagy robajjal feldől a színpad közepére kitett fa szék. A lélegzet egyszerre elakad.
A Civil Negyed hagyományaihoz híven most sem kapunk érdemi fogódzót ahhoz, kiket is látunk a színpadon (a színlap két talányos mondata is inkább összezavar). Így, mint szinte minden Civil Negyed előadás, izgalmas skiccek hatását kelti. Hosszadalmas képzőművészeti tanulmányaim egyik legemlékezetesebb képe marad, ahogy a rajz-mintázás órákon rajzbakjaink mögött köröző Kiss tanár úr, elmerülve egy-egy készülő portréban, gyakran csak annyit mondott alig hallhatóan: “Jó lesz ez, csak ne rajzold túl!” Előfordult, hogy csillogó szemmel elvett egy-egy (általunk félkésznek tartott) munkát, mondván: “Tessék újat kezdeni!” Ilyenkor gyakran nem értettük. Később annál inkább. Juhász Anikó, a Civil Negyed rendezője képzőművész végzettséggel rendelkezik, megtanulta hát, hogy nem szabad túlrajzolni semmit. Rendezései lendületes, hatásos krokik, vázlatok, tanulmányok – szabad és kreatív táncosok (egyenrangú alkotótársai) előadásában. A Je t’aime jól illeszkedik korábbi munkáihoz: impressziókban gazdag, számtalan (logikai) szálra felfűzött, ám mégis logikátlan alkotás. Logikátlan a szó legjobb értelmében: álomszínház. Az ébrenlét faktumait, törvényszerűségeit, determinációit öntörvényű, rendszertelen rendszerbe foglaló színjáték. A Je t’aime a társulat eddigi “legirodalmibb” alkotása, szürreális táncnovella különös karakterekkel, nem rendeltetésszerűen használt hétköznapi tárgyakkal, gesztusokkal, arckifejezésekkel. Saját, személyes rejtelmeket őriz, ment meg és át, egyenesen a színpadra.
Az álom törvényszerűségeit idézi hőseinek viszonya is: párhuzamosan léteznek, cselekedeteik mintha logikusan következnének azok előzményeiből, ám ezt a meggyőződésünket valami mindig megingatja. A Je t’aime szereplői alig pillantanak egymásra: egy álom hőseiként párhuzamos létezésük során nem viszonyba keverednek, hanem inkább egymásba gabalyodnak, keresztezik egymás útjait. Játékuk egy-egy pontján azzal kecsegtetnek, mintha elbeszélhető cselekménybe vezetnének be, ám ennek mindig csak az illúziójával találkozunk. Millió szilánkból összeállított álomnovellájuk sodrása azonban mégis mintha egyfajta végkifejlet felé irányulna. Végül a végigsimogatott falak, az összejárt padló, a megmozdított, megelevenített tárgyak, a játék nyomában maradó színpadi rendetlenség látszólag konklúzió nélkül marad magára. A színről kisodródó táncosok magukkal viszik saját irrealitásuk különös varázslatát, a megannyi, álomként tálalt titkot, és a kimondani, elviselkedni nem mert titkokról szóló, színjátékká szerkesztett álmokat.



Je t’aime
Civil Negyed Színházi Társulás

Zene: Indigó
Rendező: Juhász Anikó
Szereplők: Gold Bea, Ladjánszki Márta, Fehér Ferenc

Helyszín: Artus Stúdió

08. 08. 5. | Nyomtatás |