Minden egyre jobb lesz

Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline – Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház

A kisvárdai várudvar sátorponyvája alatt dermesztő hideg (június elejét írunk) és visongó közönség: Bocsárdi László,  a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház rendezője csúfondáros, groteszk és a nézői rekeszizmokat alaposan megmozgató, forró hangulatú előadást rendezett Ödön von Horváth viszonylag ritkán játszott duplafenekű románcából. Münchenben vagyunk a harmincas években, a nagy gazdasági világválság kellős közepén, amikor is az emberélet fabatkát sem ér, napról-napra stabilnak hitt kispolgári egzisztenciák hullanak a porba, az őszi sörfesztivál hullámzó forgataga, grandiózus rituáléja egyetlen összefüggő haláltánccá válik; a nagy világégést megelőzi  az elhúzódó hosszú háború, ember és ember  ádáz küzdelme az életben maradásért.

Kovács Dezső

Az idő múlása, a szeszélyesen csapongó közép-kelet-európai történelem sajátos fénytörésbe állította e játékot, amelyet Bocsárdi hét éve rendezett meg először, majdnem ugyanezekkel a játékosokkal. Azóta nemcsak az újra feltámasztott előadás ízei, zamatai “értek össze”, hanem a darab kínálta  történelmi analógiák is alaposan felerősödtek: a mi szárba szökkent kisded vadkapitalizmusunk válságtünetei kísértetiesen emlékeztetnek ama harmincas évekbeli zűrzavaros, konfúzus világra. A munkanélküliség frusztrációja, a társadalmi lecsúszottság  érzete, víziója ott kísért a csúfondáros komédia minden percében; s igencsak ismerősen csengenek manapság az olyan mondatok, mint amit az egyik játékos rikkant el mámorosan: “Nincs egyetlen olyan politikai párt, amelyben én ott ne lettem volna.”
Bocsárdi persze nem aktualizál, csak kibontja a drámaszövet mélyén rejlő politikai abszurdot. Először is azzal remekel, hogy pompásan találja el a játék stílusát: a vásári komédiáktól, a kabaréktól a cirkuszi mutatványokon át a becketti abszurdig terjed az előadás által bejárt stílusok tartománya. A rendező kényesen egyensúlyoz a különféle hatáselemek között, és biztos kézzel teremti meg a roppantul humoros és vadul dévaj színjáték lebegő  atmoszféráját. 
Kasimir, a munkanélküli sofőr hosszas szerelmi huzavona után elveszíti kikapós menyasszonyát, Karolinét, mert – mint a Gáli József fordította  pompás szövegben áll – “ha valaki munkanélküli lesz, a szerelem is alábbhagy”.  A nő meg gazdagabb, színesebb életre vágyik, magasabb társadalmi pozícióra, pénzes barátokra, csillogásra. Hamarosan meg is találja, amit keres, de azért a szíve visszahúzza kedveséhez, aki bánatában más hölgyekkel vigasztalódik. Bocsárdi eltartja, elemeli picit a játék síkjától a szirupos szerelmi történetet, s egy cirkuszi kikiáltó apró bábjaival játszatja elő, mi is történik majd az egykori szerelmesekkel. Az érzelmi-érzéki vonulat amúgy is a játék erőssége, hitvány, ócska kis szerelmi románcok indáznak s tükröződnek egymásba csúfondáros módon a játékban. Két őszhajú pénzeszsák, egy törvényszéki bíró és egy kereskedelmi tanácsos mulatoznak a – félig a színpad síkjába ültetett – bárpultnál, a nők rendre fölkínálkoznak nekik, Karoline is “alászáll”, kokottá vedlik, ide-oda csapódik céltalanul és kiúttalanul. Bocsárdi előadása azt tudatosítja, hogy ebben a világvégi eszelős forgatagban cirkuszi mutatvánnyá válik minden emberi sors. A rendező mozgalmas attrakciókat iktat a játékba, felfokozza a haláltánc tempóját; amikor a kikiáltó bejelenti a bulldogfejű férfit vagy a majomlány felléptét, már tudjuk, a cirkuszi maszk mögött mindig egy nyomorúságos emberi történet húzódik meg. Színre üget például egy szomorú ló – izmos, félmeztelen férfitestre illesztett, pompásan megformázott lófejet látunk –, és Karoline lovagolni vágyik. Ám csapkodni, rugdosni kell a lovat, mert nem akaródzik viháncolni és betörni, a népségnek, sokaságnak meg ez kell, a harsány cirkuszi mutatvány, lehetőleg úgy, hogy kilátsszék alóla a másik ember megalázása, méltóságának sárba tiprása.
Bocsárdi és a sepsiszentgyörgyi társulat kitűnően teremti meg a harsány, vad, nyers és drabális epizódokból szőtt játék intim miliőjét a zenés-táncos revü, a cirkuszi attrakció, a groteszk és az abszurd dráma határvidékén. A dalszerző, Hóna László vásári kuplékból, olcsó kis dalocskákból terít színes zenei szőttest a játék köré, az előadást egykori reklámfeliratokkal dekorált sátorponyva alatt játsszák, a szereplőket színes lufikkal, karneváli papírcsákókkal ékszerezi föl a takarékos díszleteket és pompázatos jelmezeket tervező Bartha József. Minden figura öltözéke egyben hangsúlyozottan önmaga karikatúrája is: a pénzembereké, a sofőré, a kikiáltóé, a ledér hölgyikéké.

 

 
A társulat érett színekkel, fanyar és pazar komédiázással játssza a csavaros és csúfondáros komédiát. Pálffy Tibor hajlott hátú, girhesen megtört sofőrje a játék  motorja, eleinte hinni sem akarja, hogy megtörténhet vele a legrosszabb: elhagyja a szerelme. Az előadás vége felé Karoline egy másik nőről ráncigálja majd le, vadul csókolja, de nem lesz köszönet az újbóli egymásra találásban: két idegen ember dulakodásává vedlik az egykori szépséges románc. Diószegi Imola Karolinéja egyszerre kalandvágyó, kikapós asszonyka, érett, érzéki nő és szédült liba: mindegy, hogy kivel, mindegy, hogy hogyan, csak pörögjön körülötte az élet, csapong, vergődik és ingadozik férfikaroktól férfikarokig. Hiába a nagy világválság, ő most akarja kitombolni magát. Táskát lóbál és magát illegeti, sodródik és fölkínálkozik, majd kétségbeesetten próbálja meg visszaszerezni egykori szerelmét. Legpompásabb duettjét a dévajul kópés, lepusztult és virgonc Schürzingerrel alkotja. Utóbbi (Szabó Tibor megformálásában) afféle korunk hőse: alattomos, rámenős és cinikus vagány haszonleső, aki szüntelenül csak prédára vár, s ha érdekei úgy kívánják, áruba bocsátja a barátnőjét. A frakkos-pénzes öregurak  szerepében Veress László és Nemes Levente  kajánul vihorászva, dzsentrimód  mulatozva ironikusan kommentálják végig a játékot. Most nekik áll a zászló, ez most az ő idejük: ha már minden szétesett, úgyis csak röhögni lehet a világon, különösen, ha még pénze is van hozzá az embernek. A színes figurák galériáját Szemes Franzé (Szakács László játssza, érzékletesen) egészíti ki: aki tegnap még száguldó életcsászára volt, hamar  bilincsben találja magát, holnap meg már halott.
Bocsárdi ezúttal is alaposan kielemzett, igen jó ritmusú és gondolatgazdag előadást rendezett; a félkörívben középre helyezett, a színpad síkjából kihajtogatott bár, amelyben derékig a mélybe süllyesztve állnak a játékosok, remek és hatásos szcenikai ötletnek bizonyul.
Hogy mi Bocsárdi rendezésének titka? Alighanem az elemzés radikalizmusa, játékos szenvedélye. S az jó értelemben vett teatralitás, amely utóbb látott rendezéseit áthatja, amelynek révén könnyedén  ragadja magával nézőjét. 

Ödön von Horváth
Kasimir és Karoline
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Fordította: Gáli József
Díszlet-jelmez: Bartha József m.v.
Szcenikus: Deák Barna
Dalszerző: Hána László
Rendező: Bocsárdi László

Szereplők:
Pálffy Tibor, Diószegi Imola, Veress László, Nemes Levente, László Károly, Diószegi Attila, Szabó Tibor, Szakács László, B. Angi Gabriella, Sebestyén Melinda, Ferenczi Gyöngyi, Nagy József, B. Piroska Klára, Fazekas Misi

08. 08. 5. | Nyomtatás |