Varázsos évek pórázon, avagy a termékeny retro

Lux – Off Táncszínházi Társulat

Az idei Mediawave kicsit soványka, de dicséretesen változatos táncprogrammal dicsekedhetett. Ezt a filmfesztivált érdemes minden tavasszal rendszeresen végigpásztázni, mert évekkel ezelőtt például náluk lehetett először látni a Holy Body Tattoo és a Batsheva együttes táncfilmjeit, ami akkor meglehetősen revelatív élmény volt, és körülbelül annyit jelentett, hogy tudatosulhatott az emberben: a táncfilm autonóm műfaj, és nem azonos sem egy előadásról készült szimpla videófelvétellel, sem a társulat belügyeit kiteregető home-videóval. Idén három táncfilm érkezett a győri fesztiválra: a Rosas danst Rosas rendezőjének – Thierry de Mey-nek – mozdulatokra komponált, saját zeneművét bemutató Musique de tables (Zenélő asztalok) című pár perces, szellemes alkotása; Dominique Abel dokumentumfilmje, a Dawn in Granada (Hajnal Granadában) egy tradicionális flamenco táncos művészetéről, és Laura Taler munkája, A very dangerous pastime (Egy nagyon veszélyes időtöltés) a kortárs tánc hermeneutikai labirintusáról.

Tóth Ágnes Veronika

A filmfesztivált idén Ladányi Andrea nyitotta meg, itt járt Egyiptomból a Dervis Táncegyüttes, és improvizatív elemekben gazdag, háromnapos folytatásos “fényhangtáncot” hozott a fesztiválra az Off Táncszínházi Társulat.
Az Off az utóbbi években indította útjára “A városi levegő szabaddá tesz” elnevezésű projectjét, melynek központi gondolata a minél változatosabb közterek színházi térré alakítása. Az Off fellépett már utcán, pályaudvarokon, előző bemutatójukat a Kiscelli Romtemplomban tartották, Lux című darabjukkal pedig vidéki középiskolák kémia előadójában turnéztak. Ez az új darab számos – elsőre megkapóan eredeti – ötletet tartalmaz: ilyen a profán, hétköznapi tér használata, az egyensúlyozás a tánc és a performance határterületén, a nézők bevonása az előadás folyamatába, az aktív, alkotó befogadói magatartás feltételezése, a civil mozgásformák jelenléte a koreográfiában, a véletlen mint konstrukciós tényező. Ilyen módon ennek az előadásnak a műfaji határai korántsem olyan élesek, mint mondjuk a klasszikus balett vagy a modern tánc esetében, sem a helyszín (kémia előadó), sem a jelmezek (hétköznapi ruhák), sem egyes mozdulatok (civil gesztusok, pl. cigarettázás) nem mutatnak jelentős eltérést hétköznapjainktól.
Viszont ha jobban szemügyre vesszük ezeket a jellegzetességeket, már nem is tűnnek olyan eredetinek és olyan vadonatújnak, hiszen az amerikai posztmodern tánc vívmányaiból, vagy legalább a 60-as, 70-es évek művészetelméletéből azért derengeni kezd néhány hasonló jelszó. A posztmodern táncot a modern tánctól elválasztó, talán legfontosabb sajátosság – Sally Banes amerikai kutató szerint –, hogy a tánc határainak megnyitásából radikális szemléletváltás következett: a táncot kontextusa miatt kell táncnak tekinteni. (A képzőművészet jelszava is erre rímelt: “Kizárólag a művészeti kontextus tesz valamit művészetté.” Mellesleg a korabeli hazai kortárs képzőművészet furcsa módon éppen a 70-es években, a neoavantgarde idején meglehetős naprakészséget mutatott, és kivételesen nem volt évtizednyi csúszásban a nemzetközi művészeti irányzatoktól. )
Bár érdemes elmerengeni azon, hogy a harminc-negyven évvel ezelőtti “újítások” a táncban csak évtizedekkel később bukkannak fel nálunk, természetesen az, hogy a hatvanas évek New Yorkja hemzsegett a templomokban, galériákban, padláson, parkolóban, farmon (Paxton), görkorcsolyapályán (Judson Táncszínház) vagy akár tyúkketrec tetején (Brown) előadott – és az adott speciális térbe komponált – koreográfiáktól, nem von le semmit az Off szimpatikus kezdeményezéséből, csupán segít elhelyezni az előadást a tánctörténetben.
A győri Révai gimnáziumban két sűrű padsor tölti be az amúgy is igen szűkös tantermet, a padok kísérletezéshez felszerelve, elöl tanári dobogó, oldalt hatalmas terráriumra hasonlító üvegdoboz, a falakon sorakozó polcokon különböző atomok szerkezetét ábrázoló műanyag modellek sorjáznak. És persze – hűen a címhez – fény minden mennyiségben: neoncsövek, apró égők, asztali lámpák, Bunsen-égők. Mi a tanterem szélén körben ülünk, kissé a falhoz lapítva, így az előadás során gyakran lép föl egyfajta akvárium-effektus: bár a táncosok a szűk tér miatt nagyon közel, néha valóban csak néhány centire vannak tőlünk, mintha üvegfal választana el minket. Mozdulataik véletlenszerűen mindig éppen elkerülik a nézőket, pillantásuk szenvtelenül elsiklik a kíváncsi tekintetek elől.

 

 

A “fényhangtánc” öndefiníció nagyon találó, hiszen a fényjelenségek, hanghatások és mozdulatok nagyon hasonló módon vannak jelen a koreográfusi gondolkodásban. Az egyik fontos momentum talán a kísérletezés, a véletlen belekomponálása a darabba, a másik a jelek, jelenségek (fények, hangok, mozdulatok) elemekre bontása, dekonstrukciója, új jelentéssel való felruházása.
A Lux kreatív szellemi játék, mely az iskoláskor profán jeleit, gesztusait alakítja varázslatossá, és új kontextusba helyezve, pókháló finomságú, nosztalgikus, szinte szakrális világot épít fel belőlük. A hat táncos olyan egyszerű mozdulatokból indul ki, mint a jelentkezés, a vigyázzban állás, a feleltetés, de furcsa módon előadásukban ezek a banális sémák szétfoszlanak, elvesztik eredeti jelentésüket, és átlényegülnek. A jelentkezés görcsös ujjfeltartásából két félénk kis csiga ismerkedő csápmozdulata lesz; a vigyázzban állók kimerevített teste mintha nem csak a csengő hangját jelezné; a táblán ismeretlen írásjel ragyog. Mi történik itt? Vagy pontosabban: miért teszik? Talán mert az iskoláskornak ezek az ikonjai mindannyiunkba beleragadtak, akármit csinálunk, megszabadulni nem tudunk tőlük, ha feltűnnek, rögtön, reflexszerűen azonosítjuk őket. Pedig ezek a jelek nem is annyira egyértelműek, számtalan egyéb jelentés kapcsolódhatna hozzájuk, mint ahogy ebben a koreográfiában egy-egy unalmasnak, triviálisnak gondolt jel hirtelen potenciális jelentések széles skáláját nyitja meg. Azzal, hogy a gesztusok, jelek egyértelműen hozzárendelt jelentése szétfoszlik, Hód Adrienn koreográfiája a krétapor szagú konkrétum és a teljes absztrakció két végpontját kapcsolja össze. Ezzel valahogy sikerül elkerülni a leggyakoribb dramaturgiai esetlenségeket, a táncosok mozgásából teljesen hiányzik az iskoláskori emlékek illusztratív elmutogatása; a Luxból a tiszta forma  eleganciája sugárzik.
Ez egy hűvös, okos, józan előadás, szögezhetném le, ha nem kellene rögtön hozzátennem az ellenkezőjét is: ez egy érzelmes, nosztalgikus darab. Az a személytelenség, ami a közönség és a táncosok viszonyát kezdetben jellemzi, egyszer-egyszer az ellenkezőjébe fordul. Egyes nézők hirtelen azon kapják magukat, hogy a táncosok kérésére derűs vagy éppenséggel kínos történeteiket mesélik kisiskolás korukból a mikrofonba. Ez lehetne szörnyen kellemetlen is, és mégis, ez egyszer működik: zeng a terem a titkolt gyerekkori balhéktól, leégésektől és szerelmi sztoriktól, a közönség csillogó szemmel vigyorog.
De nem csak a nézők mesélnek, a táncosok egyike például nekilendül az osztálynévsornak, a nevek bizarr hangeffektekkel visszhangoznak a teremben: szótagokra, hangokra, majd csupán kusza zajjá bomolva foszlanak szét, megszüntetve az identifikáció egyik legfontosabb szimbólumát. A hangokkal való játék, a hangköltészet mellesleg szintén néhány évtizede élte virágkorát, s ez szintén azt mutatja, hogy egy nyüzsgő művészeti korszak vívmányai milyen virulensek is tudnak lenni. A hangok és betűk számos formában bukkannak fel a darabban, a kiszámíthatatlan személyes történetektől kezdve a táblára rajzolt, különös szimbólumnak ható írásjelig, az osztálynévsor személyazonosságot jelző listájától a csupán effektusként, zajként használt hangokig.
A térhasználat szintén nagy változatosságot, tudatos kísérletezést mutat. A táncosok a padok közötti szűk, korlátozott tér sajátos rendszerébe zárva mozognak, használatba véve  így a padok alatti réseket vagy a két pad közötti helyet is. Nyughatatlan nebulókat idézve puhán kúsznak a lenti régiókban, ha úgy adódik, hídként ívelik át testüket a padok között, és a tanári dobogót is bevonják felségterületükbe. Ez a behatárolt, zsúfolt tanteremnyi játéktér tetszés szerint tovább szűkíthető vagy bővíthető: szellemes és végletes megoldások közül választanak, egyszer három bőszen pöfékelő szereplővel telik meg a tanteremben álló üvegdoboz, melyben percről-percre szürkésfehéren gomolyogva nyer egyre nagyobb teret a dohányfüst; másszor viszont kinyílik egy ablak, megbontva a tanterem szoros határait, végtelenné tágítva a horizontot.
A (címadó) fény rendre felbukkan az előadásban: neoncsövek világítanak vagy töksötét borul a tanteremre; apró égők világítják áttetszővé a táncosok kezét, megmutatva a bőr érzékeny szerkezetét; egy kéz olimpiai futók feltartott lángját idéző gesztussal lendül magasba a Bunsen-égővel; máskor kis forgatható fejű asztali lámpával játszik egy pár, mintha egymást kameráznák. Tétova lángocska, hűvös neoncsík, vaksötét, apró robbanással és felvillanással végződő kísérlet, vöröses, kicsi izzók, a falakon túli szürkület: mind csupán a fény egy-egy árnyalata, hiszen a fénynek nem ellentéte az árnyék, ellenkezőleg, csupán a háttér, amiből előtűnik.
Az Off “fényhangtánca” mindenképpen emlékezetes élmény, még azokban a pillanatokban is, amikor a sötét éppen elnyeli a fényt, ahogy a hangok kaotikussá kuszálódnak, vagy a tánc civil gesztusokká lényegül. A hétköznapinak és a varázslatosnak, a szisztematikus kísérletezésnek és a kiszámíthatatlanságnak, az állandóan épülő szerkezetnek és a folytonos dekonstrukciónak, az absztrakt formáknak és a személyes történeteknek ez a könnyed szimbiózisa ritka jelenség, nem könnyű ugyanis eltalálni az arányokat. Hód Adrienn koreográfiája  azonban kreatív, szellemes munka, az Off pedig – megtalálva egyedi és izgalmas stílusát – kezd végre belerázódni saját szerepkörébe.

Lux – fényhangtánc
Off Táncszínházi Társulat

Jelmez: Manier
Pedellus: Angelus Iván
Koreográfus: Hód Adrienn
Előadók: Bakó Tamás, Miriam Friedrich, Garai Júlia, Hód Adrienn, Mihara Keisuke, Lex Alexandra

Helyszín: Győr, Mediawave

08. 08. 5. | Nyomtatás |