Ellenfény Offline - Archívum - 2001 - 2001/4. - Reflektorfényben - A Beregszászi Társulat - Beregszász és Pest Között

Beregszász és Pest között

Beszélgetés Vidnyánszky Attilával

Vidnyánszky Attila 1992-ben végzett a kijevi főiskola rendezői szakán. Politikai döntésnek engedve kezdte el szervezni a kárpátaljai magyar nyelvű színházat, amelynek magját egy szintén Kijevben végzett (de Magyarországon is tanult) színészosztály alkotta. A beregszászi társulat –  mely azóta újabb főiskolásokkal egészült ki – évek óta figyelemre méltó előadásokkal jelentkezik. Valami olyasmit képviselnek – bizonyára a körülményeikből, az elzártságukból is adódóan –, ami szinte teljesen kiveszett a magyar színjátszásból: valóban színházi műhelyként működnek. A társulat vezetőjével, rendezőjével, Vidnyánszky Attilával még júniusban, a kisvárdai fesztiválon beszélgettünk.
Sándor L. István


Egy történet vége?

– Eddig úgy érzékeltem, hogy te és a társulat teljesen összetartoztok: amit a színházról tudsz, az nagyrészt a társulattal való folyamatos munkádnak az eredménye, és amire a beregszászi társulat képes, az a veled való együttlétből következik.
– Ez valóban így van.
– Ezért lepett meg a hír, hogy most kicsit meglazítod a kapcsolatod a társulattal, s ebben az évadban magyarországi kőszínházi rendezéseket vállalsz.
– Leültünk, megbeszéltük, hogy szeptembertől számítva lesz most hét olyan hónap (illetve hat, mert decemberben otthon leszek), amikor nem én dolgozom velük. Eddig is vállaltam évente egy-egy rendezést más színházakban. Most több helyről is érkezett érdeklődés, amelyekre nem tudtam nemet mondani… Dehogy lazítom meg a kapcsolatot a társulattal. Mártha Pista mondta, hogy hozhatok hat-nyolc embert az Új Színházba, de mi úgy döntöttünk, hogy mindenki otthon marad, mert úgy érezzük, hogy most kezd igazából izgalmassá válni a társulat. Már a második vonalból is olyan emberek jönnek fel, akikre feladatokat lehet bízni…
– Nagy baj lenne, ha ez a remek társulat megszűnne.
– Igyekszem magam helyett új rendezőket hozni. Persze van egy kis aggódás bennem meg a színészekben is. De most valahogy úgy éreztem, lépnem kell. És a színészek – remélem – elfogadják ezt. Főleg úgy, hogy tudják: van olyan mély viszony köztünk, hogy biztosan nem fogom otthagyni őket… Tél közepén, amikor igent mondtam, még egészen különleges lehetőségnek tűnt számomra a felkérés. Most, fél évvel utána – napokat, heteket töltve az Új Színházban – látom, hogy ott is megvannak a problémák. És látom, hogy nem egyszerű dolog egy igazi társulatot megcsinálni. Ez a feladat egész embert követel. Az nem fog menni – amit az elmúlt fél évben csináltam –, hogy három napot voltam Pesten, négyet Beregszászon. Úgyhogy most rendezek két előadást az Új Színházban, meg a Pesti Magyar Színházban is egyet (oda régi munkakapcsolat köt), és úgy gondolom, hogy márciusban lezárom ezt az átmeneti állapotot, és dönteni fogok. Vagy vagy. De ha valamilyen pesti variáció kezd kialakulni az életemben, a beregszászi társulatot akkor is szeretném valamilyen formában megmenteni... Még nem tudom, hogyan…
– Nem lehetne az egész társulatot – azzal együtt, hogy Beregszásszal biztos meg kell maradnia  valamiféle kapcsolatnak – úgy átmenteni Magyarországra, hogy itt jobb feltételek között tudjatok hasonlóképp dolgozni?
– Nagyon sokat gondolkodtunk ezen, és szívesen meg is csinálnám, mert nem hiszem, hogy a mi szerencsétlen kis nyomorunknak a függvénye az, hogy jó előadásokat csinálunk. Nagyon jól tudnánk működni egy picit jobb körülmények között is. Nem kéne sokkal jobb, csak egy picit. De erre még a legreálisabb lehetőséget Mártha István ajánlata jelentette. Persze nagy kérdés, hogy hogyan épülne be 6-8 ember egy pesti társulatba, és hogy mi lenne a többivel. Iszonyatos mennyiségű technikai probléma is van, a lakástól kezdve az utazásig, hiszen már több családos ember van a társulatban.

A történet kezdete

– Most térjünk vissza történet kezdetéhez! Hogy kerültél kapcsolatba a színházzal?
– Gyerekkorom óta színész akartam lenni, egészen nyolcadik osztályos koromig, amikor is rendezőre váltottam.
– Nehéz elképzelni, hogy egy kárpátaljai faluban, ahol nemigen láthattál élő előadásokat, mi vonzott téged a színházhoz.
– Anyám – akinek keze alól Trill Zsolttól kezdve a társulatom fele kikerült – gyerekszínjátszó csoportot vezetett. Én is játszottam nála, faluztunk is a csoporttal, jártunk más iskolákba fellépni. Előadásokat tényleg nem nagyon láttam, de ha mégis, az egyik rosszabb volt, mint a másik. Úgy jutottam be a kijevi főiskolára, hogy az egyik kérdésre azt válaszoltam, hogy hat előadást láttam, de ők félreértették, s azt hitték, hogy hatot rendeztem. 23 éves voltam akkor, és előtte két évig – az egyetem elvégzése után – magam is tanítottam. Az iskolában, ahol magyar tanár voltam, vezettem magam is egy színjátszó csoportot. Megcsináltuk a gyerekekkel a Tanár úr, kéremet,  meg Arany-balladákat alkalmaztunk színpadra, furcsa mozgásokkal… Így visszaemlékezve érdekes dolgok voltak… Szóval játszottunk. Visszagondolva most az az érzésem, hogy mindig is a színház közelében éltem. 
– A félreértésen túl minek köszönheted, hogy felvettek a főiskolára?
– Nyolcvanan voltunk a négy helyre, és mind felsőfokú végzettséggel. A Téli regéről írtam egy nagy dolgozatot, úgy emlékszem, az tetszett meg a tanáromnak. Afféle filológusi dolgozat volt, nem rendezői interpretáció. Aztán a vizsgák is jól mentek… A legtöbb ponttal jutottam be. Furcsa, de annyira biztos voltam benne, hogy be fogok jutni, hogy eladtam otthon a biciklimet, a horgászbotot, mondván én ide úgy se jövök én többet vissza. Most bánom is, mert milyen jó lenne a bicikli meg a horgászbot.
– Hogy képzelted: elvégzed a rendezői szakot, és mi lesz belőled?
– Nem volt határozott elképzelésem. Azt biztos nem gondoltam, hogy Beregszászra megyek színházat csinálni. Viszont akkor volt az a nagy stúdiószínházi bumm Oroszországban, csak Kijevben negyven stúdiószínház működött, tele megváltói tervekkel, és az egyik vizsgám után a színházi szövetség felajánlotta, hogy segítenének nekem egy stúdiószínház elindításában… Két rendezésem is nyert az összoroszországi főiskolai fesztiválon – erre máig büszke vagyok. A második után kerestek meg a szövetségből. Volt akkor egy kis társaságom, akikkel csináltuk a vizsgákat, például Csehov Fekete barátját orosz nyelven. A következő előadásunk Camus Közönye lett volna. Már úgy volt hogy a helyet néztük, megvoltak a kosztümök is, összejött nyolc ember az ukrán meg az orosz évfolyamról… Nagyon jó srácok, élvonalbeli színészek lettek Kijevben, és még mindig sajnálják, hogy nem jött létre a színházunk. De volt egy pillanat, amikor valahogy másfele fordultak a dolgok. Félévvel azután hogy bejutottam a főiskolára, hivattak a minisztériumba, hogy kéne indítani egy magyar nyelvű színházat…
– Melyik minisztériumba?
– Ott Kijevben az ukrán kulturális minisztériumba. Először a rektor hívatott, hogy mit szólnék az ötlethez. Akkor még csak azt gondoltam, hogy rajtam ne akadjon meg a dolog: igen, segítek toborozni fiatalokat. Jártam a falvakat, és agitáltam a srácokat, hogy jöjjenek felvételizni a magyar színészosztályba. Egyenként hálóztam be őket. Illetve Zsoltit az édesanyám küldte. De akkor még nem gondoltam, hogy ezt a színházat én fogom megcsinálni. Aztán jöttek az első anyagi gondok az országban, döcögve haladt előre a kijevi stúdiószínház terve… És ekkor elhívtak Pestre, hogy menjek én is tanársegédnek a kijevi magyar színészosztállyal, amikor itt töltöttek egy félévet. És valahogy megbarátkoztam a gondolattal, hogy színházat fogunk csinálni Beregszászon. Tudtam, hova megyek haza, mibe fogok belemászni. De arra gondoltunk – amiből aztán nem lett semmi –, hogy egy kis vízben mi leszünk a nagy halak, és élvezni fogjuk a helyi vezetés rokonszenvét. Ezt halál komolyan így gondoltuk, hogy kapunk telkeket, ahol majd építkezhetünk, egy jó kis vidéki életet fogunk élni: színházat játszunk, a ráérő időnkben meg majd vadászgatunk. De amint megérkeztem, rögtön konfrontálódtam a helyi vezetéssel, és ez mind a mai napig tart: még most sem tudunk kommunikálni egymással.
– Mi a helyi vezetőkkel való konfliktusod oka?
– Az, hogy nyűg vagyunk számukra. Mi mint színház nem egy természetes, megérlelt gondolatként születtünk meg, hanem egy politikai akarat megnyilvánulásaként. A magyar meg az ukrán kultusztárca eldöntötte, hogy intézményesülnie kell a kárpátaljai magyarságnak, aminek fontos lépése, hogy legyen egy magyar színház, és ehhez szétosztották egymás között a feladatokat. De utána csak nyűg voltunk. Nem szeretett igazán senki bennünket. A színházépület sem épült meg, és színészlakásokat sem adtak a helyiek, pedig vállalták. Először is, másodszor is szépen kértem, de amikor a színészeknek nem volt hol aludniuk (a próbateremben aludtak meg össze-vissza), akkor elkezdtem veszekedni a helyi vezetőkkel. És innentől kezdve voltak a problémák. Még azt is megpróbálták, hogy kitegyenek engem a színházból, de a színészek kiálltak mellettem. Közben jöttek a visszajelzések az ukrán szakmából, később már innen Magyarországról is, hogy szeretnek bennünket. Így már nehezebben bántottak, és szép lassan kezdtek megtűrni. Rájöttem én is, hogy nem szabad semmit kérni, mert abban a pillanatban, amikor kérek valamit, azonnal ellenőrzik a könyvelésünket, meg kitalálják, hogy nem is jó színházat csinálunk. Szóval mi úgy létezünk otthon, mint egy teljesen körülbarikádozott szigetecske.

Mesterek és utak

– Szóval nem a könnyebb utat választottad az érvényesüléshez.
– Hát nem. A főiskolai  tanárom végig azt hajtogatta, hogy meg kell csinálnom a beregszászi színházat, de az utolsó évben váratlanul megkérdezte, hogy biztosan oda akarok-e menni. Lejött ugyanis, és megnézte a körülményeket. Amikor lementem Beregszászra, egy picit elfelejtettek engem. Öt évnek kellett eltelnie, amíg ennek a kis színháznak a segítségével eljutottam oda, hogy valóban hívtak az orosz nemzeti színházba rendezni, bár amikor végeztem, már úgy volt, hogy fogok ott dolgozni. Közben azonban helyet követeltünk magunknak, és kivívtuk azt a helyet az ukrán színjátszásban, ami szerintem megillet minket. Ha nem Beregszászt választom,  most biztos valamelyik kijevi színháznak lennék a főrendezője vagy igazgatója.
– Nyilván ez összefügg azzal is, hogy az a fajta  színházi gondolkodás, amit te képviselsz, az bizonyos orosz tradíciókban gyökeredzik.
– Ebből a szempontból is furák vagyunk. Tavaly engem Ukrajnában az év avantgárd rendezőjének választottak, ez azért jelzi azt, hogy hova sorolnak bennünket.
– Az első előadás, ami tőled láttam, valóban nagyon “avantgárd” volt: a Szentivánéji álomra úgy emlékszem – remélem, nem bántódsz meg – mint a merő zűrzavarra.
– Lehet…
– Nagyon furcsa volt, izgalmasan szét volt bontva a szöveg, a történet...
– Nekem nagyon pozitív élmény volt, mert ezek voltak az első közös próbálkozásaink. Három évig próbáltuk, majdnem mindegyik felvonást megcsináltuk külön, főiskolai vizsgák tömkelege született belőle. Az ukrán szakmában is megoszlott az előadásról a vélemény. Az első variációban – te már a másodikat láthattad Kisvárdán – Lysander ukránul játszott, Demetrius meg oroszul. Tehát egy furcsa, három nyelvű előadás volt. Kijev ezt látta. És ennek az előadásnak a hatására hívták meg a beregszászi színházat az első két ukrán fesztiválra. Aztán beindult a láncreakció, azóta is úton vagyunk.
– Vannak mestereid, akiktől tanultál?
– A főiskolai tanárom nem kimagasló rendező, de kiváló “adminisztrátor”. Ő volt a  tanszékvezető, és el tudta nekem intézni, hogy három hónapot Moszkvában legyek, egy-egy hónapot Grúziában, Litvániában, Leningrádban. Ez jobb iskola volt, mint ha ő dolgozott volna velünk. És hát nagyon nagy hatású rendezőket láttam. Számomra a csúcs Nekrosius. Már akkor is úgy éreztem, amikor az első és második évfolyamom láttam tőle előadásokat. Nekem ő a példaképem. Sturoa is nagyon tetszett. Grúziában volt szerencsém látni azt is, hogyan próbál. Az újabb munkáit sajnos már nem ismerem. És hát láttam Vasziljevtől a Szerzsót?? . Ezek alapélmények számomra. Egy életre megmaradtak bennem, és mély alázatot érzek, amikor rájuk gondolok.

A nyelv keresése

– Ha jól értem, neked kellett kikísérletezned azt a nyelvet, munkamódszert, amit használtok.
– Ez azért két különböző dolog. A munkamódszer kapcsán minden pontosan ki van találva, csak halálosan komolyan kell venni azt, hogy formában kell tartani a színészeket, hogy nagyon sokat kell velük próbálni, nem pedig kávézni vagy cigizni. Mi rengeteget próbálunk. (Bár ez a félév – amiatt, hogy utazgattam – azért lazább volt. Most a nyáron be is fogjuk pótolni.) Ami meg a nyelvet illeti, az alakul. Az első pillanattól kezdve nagyon fontos volt számomra a gesztus, a mozdulat. A térváltások is mindig rettenetesen izgattak, a tér erős és gyenge pontjai, maga a tér, ahogy zenél. Aztán egy idő után a verses szöveg és a mozdulat kapcsolata kezdett el foglalkoztatni. Remélem, hogy még csak az elején vagyunk egy folyamatnak. Azért tetszett az a kérdés, amivel indítottad a beszélgetést, mert mi valóban úgy kezdtünk el színházat csinálni, hogy mi tanulni kezdtünk – lényegében egymástól. A  Szentivánéji álom volt az első szemeszter. És azóta sem érzem azt, hogy végleg kialakítottuk volna a saját színházi nyelvünket. Alakul és formálódik. Meg nem is szeretném, ha ez egyféle nyelv volna. Mindig úgy gondoltam, hogy minden darab egy külön világ, és minden világnak megvannak a saját kulcsai. Nagyon primitív dolog, amikor a rendező mondjuk Pirandellóval nyit meg Csehovot vagy Brechttel Shakespeare-t. Ez sosem tetszett nekem.
– A következő kisvárdai bemutatótokon azért a Godot-t mégiscsak Kierkegaard-ral nyitottad meg. A két szöveg érdekesen találkozott egymással.
– Nekem ez az egyik kedvenc előadásom. Azért fájt akkor annyira az az agresszív elutasítás Kisvárdán – főleg a Kerényi Imre részéről –, mert nagyon belőlünk szólalt meg a darab. Az első beregszászi évünk erről szólt: a várakozásról, a folyamatos csodára várásról, a változás reményéről és az elmaradása keltette szorongásról. Nagyon belőlünk való volt ez az előadás. Te ebből is a második variációt láttad. Az elsőben azért még férfi játszotta Estragont, a másodikban viszont Szűcs Nelli vette át a szerepet. Azóta is játsszuk, Nelliék lassan beleöregszenek a figurákba.
– Mi történt a Szentivánéji  és a Godot között a társulatban? Az előbbiben még rengetegen voltak a színpadon, az utóbbiban már csak öten.
– Szétesett a színház. Az első év rettenetesen nehéz volt, nem volt fizetés, nem volt utazás, nem volt semmi. Nagyon nehéz volt az emberekben tartani a hitet. De nem ezért esett szét a társaság, hanem azért, mert a helyi vezetők megpróbáltak engem megleckéztetni. Egy egyszerű, buta, hétköznapi színházi konfliktusból indult a történet: az egyik színészem berúgott, és ezt én úgy büntettem meg, hogy  a következő darabból kihagytam. Jó színészem volt, ő játszotta Estragont. A politikusok viszont felkarolták a lázongását, és el akarták hitetni mindenkivel, hogy velem nem lehet dolgozni, hogy összeférhetetlen vagyok. A sráchoz csatlakozott további öt ember, a megmaradt hét viszont azt mondta, hogy csak én és senki más… Mi lettünk az erősebbek… És az az öt ember sajnos már nincs a pályán. Aztán abból a hétből is elment még kettő, mert kiderült, hogy az a szerep, amit én szánok nekik, nem azonos azzal, mit ők gondolnak magunkról. A megmaradt öt emberrel csináltuk meg a Godot-t.
– Ők öten azóta is a társulat magját jelentik.
– Igen, Zsolti, Nelli, Varga Józsi, Tóth Laci és Kátya. Hozzájuk jöttek aztán később az újak.
– Melyik volt az az előadás, amiről azt érezted, hogy szeretnek titeket?
– A Godot-t követő évben megcsináltuk a Sólyompecsenyét. A  Boccaccio-darabbal eleve úgy jöttünk Kisvárdára, hogy verekedni fogunk érte. Az volt ugyanis az egyik érv a Godot ellen, hogy nehéz, s nem hajlandó nézni a közönség. Meg hogy minek nekünk ilyen színházat csinálni. Erre megcsináltuk a Sólyompecsenyét, amit a mai napig szeret a közönség, és már kétszáz körüli előadást játszottunk belőle. Ekkor oldódott a légkör. Kaptunk egy fesztiváldíjat, és azóta mi sikertörténetnek számítunk Kisvárdán.
–  A Godot komoly és mély gondolatiságával szemben itt a játékosság a meghatározó.
– Így van. Ugyanis a színészeimet is folyamatosan bántották, pedig nekem az első pillanattól kezdve világos volt, hogy ők jó színészek. Nagyon jó színészek, és a Boccaccióban önfeledten játszhatnak. Kellett, hogy megérezzék a sikert, hogy tapsoljanak nekik. Ez volt az áttörés. Aztán jött a Gyilkosság a székesegyházban, aminek már óvatosabban volt a megítélése, a Kár hogy K.-t megint jobban fogadták… Azóta végül is jól megy.

Régiek és újak

– Mit tud egy jó színész? Mi miatt tartod jónak a színészeidet? Mit tudnak, mire képesek, amire építhetsz?
– Először is nagyon jól tudnak hallani. Jól hallják a rendezőt, másokat, egymást. És nincsenek azonnali megoldásaik, sémáik, amelyeket állandóan át- és átmenekítenek egyik alakításból a másikba. Ez ellen persze nehéz harcolni, biztos látszódnak a figurákban bizonyos ismétlődések. De akkor is nyitottak. Jó fizikai állapotban vannak – ez sem utolsó. És rettenetesen őszinték tudnak lenni. Meg ami nagyon fontos: tudnak dolgozni. Előbb-utóbb elérem a színészeknél azt, amit akarok, mert partnerek rá, és hajlandók verejtékezni érte. Kialakult egy nyelv köztünk: elég, ha rájuk nézek, és már tudják, hogy mit akarok. Tiszták, naivak. Hisznek. És jönnek utánam. Néha ijesztő, hogy mennyire. Éppen ezért nagyon nagy a felelősségem. Mert rossz irányba is vihetem őket. De most szépen bomlanak ki az új figurák. A Boccaccio szűkebb társasága után jött a Gyilkosság, ahol még csak a háttérben mozogtak az új generáció képviselői, mert lényegében ott is csak öt szerep volt az öt alapemberre. Aztán bemutattuk Az embert tragédiáját, ahol több új színész kapott kisebb megnyilatkozási lehetőséget. Emlékszem, hogy akkor azt mondta Nánay Pista, hogy itt két társulat van: egy profi és egy amatőr. Ez ijesztő állapot volt. A Dorottya kapcsán viszont az esett a legjobban, amikor azt mondtátok, hogy mennyi új ember nőtt ki ebből a társaságból. Volt egy-két olyan szereplő az előadásban, akinek érdemes volt megjegyezni az arcát. Persze van egy erőteljes nyomás a társulatban a nagyok részéről is. Zsolti iszonyatosan erős és erőszakos a társulaton belül is, Nelli is, de a maga módján mindenki az. De lassacskán kezdenek hozzájuk felnőni a fiatalabbak. És hát folyamatosan halászok. Folyamatosan. Van egy gyerekstúdiónk 9–14 évesek számára, édesanyám vezeti. Onnan is kerülnek fel gyerekek a társulatba.

Pszichofizikai igazságok

– Magyarországon a meghatározó realista tradícióban egy nagyon technikás, sok árnyalatot, részletet megmutató színészi játékstílus alakult ki. Ti ezzel szemben nem a részletgazdagságra törekedtek, hanem sokkal inkább az erős jelenlétre, valamifajta személyes erő megmutatására. Ez volna a kijevi iskola?
– Nem mondanám, hogy ez a kijevi iskola, de nyilván az is bele játszik. A kijevi főiskolának volt egy nyitott légköre, olyan emberek hatottak rá, mint például Grigorij Glagyij vagy Oleg Primagenov. Ezek a nevek Magyarországon biztos nem mondanak semmit, bár Glagyij Vasziljev vezető fiatal színésze volt, és most Kanadában csinál színházat. Ők – Grotowski-hangulatokat behozva, variálgatva – egy nagyon érdekes szellemiséget hintettek el a főiskolán. Sajnos ez már nyomaiban sincs meg, mert az akkori főiskola szétesett, tanárgárdája részben kihalt, részben szétszóródott a világban. Nyilvánvalóan mindez a magyarországitól elütő szemléletet alakított ki bennünk. Például amikor Pestre jöttünk tanulni, azzal szembesültünk, hogy ki kellett magunkat találni. Az volt Kazimirnek – nagyon szerettük őt – az egyik kulcsszava, hogy találja ki magát. Találjon ki egyfajta figurát, amit – fölgazdagítva, rettenetesen részletgazdagon – tulajdonképpen egész színészi pályáján használhat. Kijevben ezzel szemben inkább afelé mozdítottak bennünket, hogy semmiképpen nem szabad kitalálnia a színésznek magát. Inkább nyitottá kell válni az impulzusok fogadására és adására, magába kell fordulnia, onnan kell valamit előhoznia. Ez a szemlélet hatott ránk is, így nálunk a nagyon őszinte jelenlét keresése áll a központban. Nem a szöveg artikulált, szép megformálása a fontos, hanem a  pszichológiailag hiteles jelenlét. Igazából ezeket a folyamatokat dolgozzunk ki. Ez történik az Ősökben is, Zsolt nagymonológjánál. Fölépítettünk vele egy pszichofizika partitúrát, hogy akcióban, mozgásban, állapotban honnan hova tart a jelenet. És a szövegnek ezen keresztül kell megtörténnie.
– Ehhez persze hosszú színészi stúdiumok szükségesek.
– A legtöbb színész azonnal a figurát akarja mutatni. Én meg leszedek róluk minden fölösleges manírt, színt. Az a  végcél, hogy olyanok lehessenek, mint egy gyurma, amit közösen formálunk újra. De ez az átalakulás nem történhet meg rögtön, néhány pillanat alatt. A legutálatosabb gyakorlat, amit Pesten csinálnunk kellett, a következő volt: be kellett menni egy paraván egyik oldalán, és a másikon már valamilyen figuraként kellett kijönni. Hát ezt nem tudták az enyémek csinálni. Egyik sem. Állandóan szidták őket, hogy micsoda tehetségtelenek, de én tudtam, hogy a lényegükkel nem fér össze ez a gyakorlat. Amit a kijevi főiskolán tanítottak nekünk, abból nem lehet ripsz-ropsz odavarázsolni egy figurát. Ennek megteremtése bonyolult, időigényes folyamat. 
– Előadásaidban nagyon fontos, hogy időt hagysz a színészi munkára, a folyamatok felépülésére. Ezért tűnnek a magyarországi elvárásokhoz képest időnként hosszúnak ezek az előadások.
– Az orosz iskolának valahol ez a lényege. Ez a Sztyniszlavszkij-féle keringő: az impulzust befogadom, értékelem, döntök és cselekszem. Ezt kell végigcsinálni. De az indulatok megszületésnek van bizonyos pszichológiailag igazolt ideje. Grotowski azt mondja, hogy a talpadból kell hogy induljon a szó, a mondat, a gesztus, és az egész testnek kell ezt megszülnie. Ehhez idő kell. Nemcsak a megteremtésére, hanem a befogadására is. Vannak olyan impulzusok, amelyet szeretek a nézőtéren is hosszasan megélni. De ez biztos, hogy szelektálja a közönséget… Nem tudom… Annyi rosszat a saját előadásaimról senki nem tud elmondani, mint én, de az biztos, hogy egyfajta pszichofizikai igazság megteremtésére törekszünk. Bár a színházban – mivel lényege a stilizáció – a hétköznapi állapotoktól nyilvánvalóan eltérő módon születik meg a színpadi igazság, de ennek is van egyfajta logikája, rendje, és ezen a logikán belül kell végigvinni a folyamatokat.

Létezni a térben

– A Gyilkosság a székesegyházban volt számomra az első olyan előadásotok, amelyben a mozgások, a belőlük születő folyamatok egyfajta rituális keretbe illeszkedtek. Bizonyos értelemben ez folytatódott Az ember tragédiájában, és ironikusan kezelve a Dorottyában is. De az Ősökben is ez a rituális közeg szabja meg az előadás logikáját: egyrészt nagyon erős közösségei helyzeteket teremt, másrészt a mozgásoknak, a mozdulatoknak is olyan szerepet ad, hogy egyfajta átlépés lehetőségét teremtsék meg  egy másik szintre. Egy másik megszólalási, létezési szintre.
– Valóban ezt szeretnénk. Mindig végiggondolom az előadást szöveg nélkül is, csak a gesztusaiban. A munka egyik fázisában azzal foglalkozom, hogy hogyan létezik az egész a térben. Maguknak a mozdulatoknak is megvan ugyanis a dramaturgiája, amelytől költőivé válhat az előadás, azaz egy másik dimenzióba helyeződhet át... Ez egy nagyon izgalmas játék. Például egy méterrel előbbre hozok valakit, és ettől igazabbá válik a helyzete. Ez valami megmagyarázhatatlan, misztikus dolog. És amikor több emberrel történik ugyanez a térben, abból egész furcsa varázslat születik. Más hatást kelt, ha szögletes vagy hajlított egy mozdulat, ha frontális vagy diagonális egy mozgássor. Ezek nagyon érdekes játékok.
– Tudatosan is használod ezeket a kifejezéseket.
– Nyilván minden egyes darabnak megvan a maga mozgáskaraktere... Tehát a Dorottya például  tiszta hajlás, az Ősökben meg az előre-hátra mozgások a meghatározóak… Végig olyan erővel jönnek előre az asszonyok, hogy itt ez természetes. A Dorottyában meg állandóan hajlítok, viszem őket mindig oldalra, mert úgy érzem, hogy sokkal rafináltabb az a játék, ami itt történik, mintsem hogy egyértelmű mozgásokat lássak. A régiek már egyedül is érzik ezeket a játékokat, hogy nekik plasztikailag is meg kell formálniuk a figurákat, hogy szögletes vagy tördelt az adott alak, hogy milyen ritmusban létezik a színpadon.
– Volt azonban egy előadásotok, a Csehov-egyfelvonásosok, amikor realista figurateremtésre törekedtetek.
– Igen, a Gyilkosság után ez afféle ajándék volt a színészeimnek. Akkor még csak öten voltunk, mert a többiek még a főiskolára jártak. Két hónapig csináltuk velük a Gyilkosságot, megvolt  a bemutató, és ők visszamentek Kijevbe, mi meg ott maradtunk megint öten. Akkor jött az ötlet, hogy csináljuk meg a Csehov-egyfelvonásosokat. Ehhez az anyaghoz a realista megközelítés áll jól. De ha jobban odafigyel a néző, akkor láthatja, hogy van egy műfaji elmozdulás is az előadásban: elindulunk egy viszonylag realista színjátszásból, és végül eljutunk egy groteszk őrületig a harmadik darabban. Az előadás eszközei, gesztusai, hangulatai ennek az átmenetnek a folyamatát teremtik meg. De ez tényleg egyfajta játék volt. Időről időre meg kell csinálnom, hogy érezzék a színészek, hogy mit jelent három dimenziós figuraként létezni.
– Mennyi ideig készül nálatok egy-egy előadás?
– A Dorottya készült talán a legrövidebb ideig. Valamikor tavasszal egyszer elolvastam a Csokonai-művet, de csak később, talán májusban diktáltam le a szövegeket (mert én alkalmaztam színpadra a vígeposzt), amit aztán szételemeztem a srácoknak. Ez mondjuk tartott egy hétig. Aztán volt három hetünk a nyáron, amikor megcsináltuk az előadást. Mindig van egy utolsó hónap, amikor megtörténik a formába öntés. A Sardafass mise en scene-jei is elkészültek három hét alatt. De otthon előtte három hetet elemeztem: olvasták a srácok, szétszedtük a szöveget… És a bemutató óta is rengeteget dolgoztunk már az előadáson.
– És mi készült hosszú ideig?
– Az Ősök már három éve elkezdődött. Az utolsó négy hét volt itt is az őrület, amikor az egészet összeraktuk, de ez előtt két éve, egy éve is voltak már belőle jelenetek. De Csehov Három nővérével is már másfél éve foglalkozunk. Megvan mind a négy felvonás, de nincs semmi rögzítve benne. Mondjuk bemegyünk a szobába, abba a pici térbe, ahol mi próbálunk, kirakok bizonyos tárgyakat, és végigmegyünk két és fél óra alatt szünet nélkül a darabon. Megvannak már a figurák, de még egyetlen térbeli elemet sem  fixáltam le. Hagyom, hogy egyszerűen csak létezzenek a színészek.  Bekevergetek zenéket, hogy valamifajta hangulat felé ösztönözzem őket, vagy valamifajta ritmust vigyek a játékba, esetleg belekiabálok, de  alapvetően engedem, hogy úgy egyszerűen csak legyenek. Van, hogy leülünk körbe, néma csendben, és csak a szöveget mondjuk. Nagyon finom játékok vannak. Ez már megvan másfél éve, de még nem tudnék az előadásból semmit mutatni. Viszont már élnek a figurák. És nagyon személyesek, mert mindig magukból dolgoznak a színészek. Őszinték, mert nem játszanak. De már annyiszor csináltuk végig a darabot, hogy nagyon személyes létezésre képesek benne. Így több dolgot futtatok egyszerre. Végül is mi is megcsinálunk két-három bemutatót egy szezonban, csak ezek nem úgy készülnek, hogy két hónap alatt összerakjuk az előadást. Ez engem nem köt le. És a repertoár miatt sem kell igyekeznünk. Az anyagi feltételek miatt meg nem tudunk igyekezni. Hiába döntöttem volna el, hogy bemutatót tartunk a Három nővérből, amikor még a Dorottyát sem tudjuk felöltöztetni. Még mindig kölcsön kosztümökkel játsszunk. Ma is kosztümöket válogatni voltunk Nyíregyházán, hogy ha Moszkvába megyünk az előadással, akkor legalább valamilyen egységes stílust képviseljenek a ruhák. Még két előadást nem játszottunk ugyanabban a kosztümben a Dorottyából.
– Visszatérve ahhoz, amivel a beszélgetést kezdtük: milyen ambíciók vezetnek, hogy ősztől Pesten rendezel?
– Semmilyen ambícióim nincsenek. Megkérdezték tőlem, hogy az-e a célom, hogy valamelyik pesti színháznak legyek a művészeti vezetője. Azt válaszoltam, hogy nem. Nincsenek ilyen vágyaim. Ha nagyon erőszakoskodtam volna, akkor biztos elértem volna ezt. Egy igazi nagy színházat – a maga hatalmas masinériájával – egyszer azért szeretnék majd csinálni. Nem csupa stúdiószínházi hangulatú előadást, hanem valami olyasmit, mint Nekrosius. Öt-tíz év múlva, amikor már elfáradok ezektől az utazásoktól, akkor szeretnék valami ilyesmit, nagy társulattal, iskolával alatta. Szeretnék fesztiválokra utazni – a főprogramba. Mit mondjak, ezek az ambícióim. De hogy valamelyik pesti színházban dolgozzam…? Otthon is nagyon jól megvagyok. Vidéki ember vagyok, a várost nem is nagyon bírom. Most ez jó játék, Pesten rendezni. Végtére is gyerekkorom kedvenc színészeivel dolgozhatom: Kállai Ferenccel, Moór Mariannával…A vele készült Veszedelmes viszonyok elég jól sikerült tavaly a Várszínházban: létrejött egy hangulat, egy játék. De halálosan megelégedve egyik kőszínházi rendezésemmel sem voltam. Majd most lesznek jobbak. Vagy jól profára esem, és hazamegyek a helyemre. Ez hamarosan kiderül.
08. 08. 5. | Nyomtatás |