Mándy Ildikó: e-motion (Mestyán Ádám)

A jelen világállapot fő jellemzője a kommunikációs robbanás, az internet és a mind gyorsabb információáramlás. Mostanra már internetes nemzedékről, virtuális világról beszélnek hol pozitív, hol negatív mellékzöngével. A művészet pedig sokszor mintha önmagával kerülne szembe, ha e virtualitást dolgozza fel, hiszen egészen eddig az egyetlen valóban virtuális – mondjuk úgy “megfoghatatlan” – tér és állapot a műalkotásé volt.


Az ezzel foglalkozó alkotók kétféle magatartást választanak: vagy felhasználva a legújabb eszközöket új módon alkotnak újat (ilyenkor egészen hibrid műformák is keletkezhetnek), vagy a technikai fejlődés eredményeit felhasználják, de ironikusan ki is fordítják, és valójában ellene beszélnek. A táncban ennek az áramlatnak egészen érdekes külföldi példái vannak (pl.: Jo Fabian), Magyarországon is történt már néhány elvetélt kísérlet, azonban az internet mint ihlető forrás először Mándy Ildikó új darabjában jelentkezik címében is határozottan (e-motion).
A cím a felületes szemlélőt először csak az e-mail fogalmáig vezeti, mert az emóció, azaz az érzelem ötletesen el van rejtve benne. Ez az ötletesség sajnos magában a koreográfiában már nem érzékelhető. A színen négy táncos, egy nő és három férfi  próbálja kialakítani a darab sajátos légkörét, mely elvezethetne minket ahhoz a problémához vagy érzéshez, melyből az alkotó kiindult. A mű eszközei nagyon puritánok: üres tér, egy nagy vetítővászon és négy csavarható bárszék. A ruhák borzalmasak: kopott bőrnadrág a férfiakon, egyikükön hosszú, a másikon rövid ujjú ing, a harmadikon pedig a kettő keveréke. A hölgy pedig bármelyik diszkóból kiléphetett volna. Önmagában persze ez még nem baj, csak ezt a már sokszor “elsütött” ruházatot semmi sem indokolta.

 


Az előadás úgy kezdődik, mintha diszkóból lépnének be a fiatalok. Nem a színpadról, hanem a közönség bejáratából jönnek elő. Mozgásuk a hip-hop, a break sajátosságait használja (az ennek megfelelő zenével), amit olykor klasszikus elemekkel ötvöznek. A nagy vetítővásznon olyan a látvány, mint egy nyolcvanas évekbeli videoklip, ráadásul egy kezdőtől. Ez alatt a szereplők hol párban, hol csoportokba rendeződve táncolnak, néha szerelmi jeleneteket látunk, sokszor egészen sematikus agresszív megnyilvánulásokat, a szinte mindvégig a színen lévő, csavarható bárszékekkel pedig többé-kevésbé eredeti játékot adnak elő. Egy ponton azonban – s ez igazán eredeti ötlet - fénycsík suhan át két szereplőn, mintegy “beszkennelve” őket, majd ugyanez megismétlődik egy harmadikkal is. Később fehér, immáron ügyesebb szabású jelmezbe öltözve sorjáznak elő az alakok, mintha a virtuális térben így változnának át (ekkor a vetítőn is felbukkan egy-egy internet-oldal), de a darab végén visszavetkőznek eredeti ruháikba, és némi bárszék-csavarás után elhagyják a színpadot.                                                               

Mándy Ildikó és alkotótársai olyan darabot teremtettek, melynek belső összefüggései még nem érték el azt a szintet, hogy mélységében átélhetővé és átadhatóvá tegyék sajátos felfogásukat a virtuális viszonyokról. Bár azt azért hozzá kell tenni, hogy első magyar kísérletként ez talán nem is meglepő. A darab dramaturgiája nem eredeti és nem elég szilárd, ugyanakkor hatásos, és érezhetően komoly lényeglátással rendelkezik, amiből azonban túl sokat mégsem sikerült megvalósítani a színpadon.  

Mestyán Ádám

e-motion

Fény: Joe
Jelmez: Pálffy Szilvia
Film: Dusa Gábor 
Koreográfus-rendező: Mándy Ildikó
Előadók: Bodor Ildikó, Balogh Csaba, Dékány Zoltán, Kis Zoltán

Helyszín: Trafó

08. 08. 5. | Nyomtatás |