Még nem színház, már nem tánc

Jazz-Sekt – Budapest Táncszínház

A fidula a középkorban Európa-szerte elterjedt vonós hangszer volt, a hegedű népies elődje. A Budapest Táncszínház jubileumi bemutatójának első húsz percében – ez volt a The Time of the Fiddle – arra vártam, hogy elérkezzen a fidula ideje. A hegedűre és zongorára szerzett zenében azonban egyetlen vonásnyi fidula sincs, eszerint a fidula ideje a középkorban volt, én pedig nyugodtan hátradőlhetek, s a képzeletemben szólaltathatom meg, úgy, ahogy nekem tetszik. De ennek semmi köze az előadáshoz, szemügyre veszem hát a színpadot.
Bizonyára ki akarnak ábrándítani. Semleges fehér fény keni szürkére a kopott kulisszákat, sehol egy függöny, ami elrejtené a színházi gépezet termelői csarnokát: pucér lámpák, használaton kívüli, csukott hátsó ajtó, fűtéscsövek jelentéktelenkednek itt-ott. Figyelmem szomorúan menekül a táncba, hátha még van esélye az illúziónak, netán a testek vonzásában elmúlik ez az ásító üresség.
Bajna Zsóka

De hiába reménykedem. A színen átgyalogol valaki. Civilen, sehogyan. Egy civilen is észreveszek egy sereg dolgot, mert a gondolat, ami éppen monologizál benne, kitüremkedik, megfoghatatlanul, de valamit sejtet, rámruház egy érzést, pillanatokra elragad. Valahogy több leszek tőle. Ezúttal azonban csak azt látom, hogy valaki civilen akar átmenni előttem, ez azonban inkább hiányt kelt, mint többletet. Ha a táncos nem színész is egyben, miért teszik ki olyan helyzetnek, hogy színészkednie kelljen? A holland koreográfusnő műve még nem színház, már nem tánc, jobbára színháziasított táncnak feltüntetett mozgás, ahol a kórusszerű létformából időnként duók vagy triók válnak ki. A fídula ideje mozgásformációi a klasszika analógiájára készültek, és távol állnak a zene adta lehetőségek gazdag és érzékeny kiaknázásától. Ettől a tánc kissé technikai bemutató jellegű lett, s bár Neel Verdoorn néhányszor megpróbált valamiféle cselekménymozzanatot is használni, a jazz feelingjét, őserejét azonban nem sikerült mozgásban leképeznie. A főleg balett-technikán nevelkedett táncosok pedig rezzenetlen feladatvégzéssel, kifejezéstelenül, de mosolyogva rótták a geometrikus pályákat. Én meg zavaromban úszni próbálok a zene árjával. Legalább az gyönyörű.
A második műben – Jazz-Sekt – a színpad bal térfelét a zenészek foglalják el, középen bonyolódik a táncmű. Jobbra fönn, vetített transzparensen üres kotta remeg fekete violinkulccsal. A táncosok középen állnak, bólogatnak és nézelődnek, vagy kimozdulnak és visszahúzódnak, tetszőlegesen, valamilyen tömeg képét festve elénk. Ha nem lennének farmerban, nem biztos, hogy tudnám, kikről van szó. Igaz, így sem tudom. A jelmez – hiteles gesztusok híján – önmagában kevés arra, hogy egy közösség képét felmutassa, ezért valamiféle egyenruhává minősül át, s ez akkor sem változik, ha közben átvedlenek egy másfajta mezbe.
Elvileg a jazz érzések kommunikációja, monológokkal, találkozásokkal, kérdezz-felelekkel, virtuóz szabadesésekkel, bátor, egyéni röptekkel, szabadon. Ezzel szemben Földi Béla tánca nem tudja követni a zenei szerkezetet, jó esetben ritmus-kulisszának használja csak. De jobbára lemarad, elhagy, s ha már kiesett: fuserál, siet. Nyomokban felfedezhető ugyan némi virtus, olykor kialakul valamiféle pezsgés, de minduntalan kiderül, hogy a külső imázst semmiféle belső kohézió nem tartja össze, mert az egyén (táncos) nem mer egymaga és önmaga lenni, és így nem képes sem érezni, sem kommunikálni. Lehet, hogy nem is szabad neki. Az egyenmozgásba kényszerített fiatal lélek nem tud a táncában alkotó módon jelen lenni, legföljebb abbéli igyekezetét láthatjuk, hogy a feladatát minél tökéletesebben vigye véghez.
Egyszer csak gördeszkákon párok sodródnak be. Míg a lebegés érzetének fölkeltésén fáradoznak, valaki átfut a színen. Többször is, de az már az ő titka marad, hogy menekül, üldöz, vagy észvesztve kutat valami után. Valaki más is ezt teszi, s mire a gördeszkások észrevétlenül kimúlnak, ezek ketten végre látványosan összefutnak egymással. Bizonyára, talán, feltételezhetőleg ezek a “szerelmesek”. Néhány variációval később ez a téma lassan elsorvad, néhány ötlet után a mondandó elhal.
A zene pedig robog tovább, fölbolygat, megindít, kell valami extrém szállítóeszköz, amivel a produkció utolérhetné önmagát. Ekkor négylábú bábok jelennek meg a sötétben, gégéjükbe elemlámpát operáltak, melyek alulról világítják meg az arcot. Különös, furcsa végtag-tánc kezdődik, magányos vitustánc – duóban. Hatás és plágium között az a különbség, hogy míg az, amire valami más hatást gyakorol, nem veszíti el identitását, hanem épphogy gazdagszik tőle, addig a plágiumnak semmiféle identitása nincsen, ráadásul sajnálatos értékvesztésen is keresztülmegy. Ebben a környezetben nem beszélhetünk a (volt) Jel Színház hatásáról, mert egész pontosan és felismerhetően A vad anatómiájából származó részletet látunk, szervetlenül ideillesztve. Ez az epizód nem következik semmiből, és nem vezet sehova.
A befejező rész kifejezetten a közönséghez szól. A violinkulcsos kotta-transzparenst leengedik, a táncosok sorra odasodródnak, és beállnak hangjegyeknek a függőleges fény-ütemjelek közé. Még maga Vukán György, a zongorista-zeneszerző is föláll, otthagyja a hangszerét, végigsétál a hangjegy-táncosok előtt, és szemrevételezi az így keletkezett “zeneművet”.
Éljen a zene!


The Time of the Fiddle

Jelmez: Molnár Zsuzsa
Zene: Vukán György
Koreográfus: Neel Verdoorn
Előadók: Barta Dóra, Jónás Zsuzsa, Nagy Anikó, Fodor Zoltán, Tarnavölgyi Zoltán


Jazz-Sekt

Zene: Vukán György
Koreográfus és jelmeztervező: Földi Béla
Előadók: Barta Dóra, Jónás Zsuzsa, Hain Ildikó, Nagy Anikó, Nagy Grácia, Somorjai Judit, Fodor Zoltán, Tarnavölgyi Zoltán
08. 08. 5. | Nyomtatás |