Az élet esendő bohóctréfái

Molnár Ferenc: Liliom – Krétakör Színház

Schilling Árpád rendezése hűtlenül kezeli a darab műfaját*: eszében sincs életképet rendezni belőle, nem ragaszkodik a ligeti rekvizitumokhoz, elrajzoltabbá teszi a figurákat és a helyzeteket, a művet átlengő játékos líra, édes-bús melankólia helyett nyersebb, harsányabb hatásokra tör. Furcsa mód mindezzel Molnár Ferenchez talál vissza. A hűtlenül kezelt külsőségek ellenére (vagy épp emiatt) az író szelleméhez marad hűséges. Azt feszegeti az előadás, amivel Molnár is kísérletezett: hogyan lehet a népszerű formákba, a vonzó, könnyen fogyasztható műfajokba művészi tartalmakat csomagolni. Miképp képesek a szórakoztató hatáselemek tragikus emberi mélységeket ábrázolni. Mindezzel a Liliom kortárs interpretációjának lehetőségét teremti meg az előadás.

Sándor L. István

Ebben a felfogásban nyilvánvalóvá válik, hogy mennyivel mélyebb a mű annál, mint amibe csomagolva van. Molnár darabja ugyanis egyrészt közönségsikert céloz meg (a nézői elvárásoknak mindenben meg akar felelni), ugyanakkor a különös sorsú szereplők életigazságait is ábrázolni akarja. Egyrészt eleve “rezervátumi” figurákat választ: ligeti kikiáltót, mutatványosnét, a lumppal összeállt cselédet, hogy a különös iránti érdeklődés és a társadalmon kívüli iránti megvetés egyszerre működhessen a nézőben, de ezekben az alakokban Molnár mégis csak az alsóbb néposztályok keserűségét, kiábrándultságát, kitaszítottságát szólaltatja meg. Ezt ellenpontozza a figurák látszólagos egyszerűsége, hogy a közönség számára ne okozzon gondot ezeknek az alakoknak a megítélése (sőt elítélése), de ezekben az egy-két tulajdonsággal jellemezhető –  ráadásul előítéletes típusokkal (a jassz, a rongyos cseléd) azonosítható – szereplőket úgy mozgatja a szerző, hogy bennük a személyiségnek olyan dimenziói tárulnak fel, amelyre nincsenek az európai kultúrának megfelelő fogalmai. Molnár talán elsőként ábrázol a magyar drámairodalomban olyan alakokat, akik nem képesek (nem akarnak) reflektálni a saját sorsukra. Ám hogy a nézők azonnal átlássák, mit is akarnak a figurák, az érzelgősség határát súroló szerelmi háromszög-történet szereplőivé teszi őket, a sztorit azonban úgy meséli el az író (a folyamatosság helyett a kinagyított részletekre helyezi a hangsúlyt, a döntő fordulatok motivációit mindig kissé homályban hagyja), hogy abban egy sorstragédia lehetősége is felsejlik.
Sajátos színházi eszközökkel ezt teszi láthatóvá Schilling Árpád: egyszerre él maga is  közönségcsalogató hatáselemekkel és olyan színházi megoldásokkal, amelyek a népszerű formák mögé rejtett művészi gondolatot is felismerhetővé teszik. Ezért értik mélységesen félre az előadást azok, akik – a külső formai jegyek alapján ítélve – egyszerűen csak kellemes estének látják a produkciót. (Schilling legfontosabb gesztusa, hogy harmadára húzza a szöveget, ezzel eleve csökkenti a nyelvi réteg jelentőségét, amelynek Molnárnál kitüntetett funkciója van a mélyebb tartalmak elrejtésében, a figyelmet a felszínre irányító szórakoztatásban.)  
A nézőtérre belépve frakkos, cilinderes urak fogadják közönséget, s miközben ki-ki helyet keres magának, a négytagú zenekar népszerű melódiákat játszik. Az így teremtett orfeumi hangulatra ráerősít a cizellált rivaldával, vörös bársonyfüggönnyel ellátott piciny színpad. Ráadásul a jelenetek között népszerű kuplékat, közismert egykori slágereket énekelnek a szereplők. De a történetbe ágyazva hirtelen mélységük támad a daloknak: emberi vágyakról, érzelmekről, csalódásokról tudósítanak. Miközben tagadhatatlan életigazságok villannak meg bennük, meg is vigasztalnak, el is andalítanak: a szenvedést szentimentalizmussal, a gyötrelmeket érzelgősséggel oldják, a boldogság áhítását pajkossággá alakítják.
Schilling azonban nem rekonstruál, hanem stilizál: nem csupán egy hajdani pesti kabaré színpadára adaptálja az előadást, hanem ennek a világnak a megidézését más szórakoztató formákra való utalásokkal, illetve egyéb egyértelmű jelzésekkel is kiegészíti, hogy az így keletkező egyszerű, mégis szokatlan jelzésrendszer sajátos fénytörésében jelenhessen meg a darab. A stilizáció nyomán láthatóvá válnak az előadásban mindazok a műfajok, amelyek szelleméből, hatásmechanizmusaiból a darab táplálkozik. (Egyúttal érzékelteti egy olyan színházi forma lehetőségét is, amely annak ellenére sem született meg a magyar színjátszásban, hogy minden összetevő adott volt hozzá.)

 

Az előadás szereplőinek fehérre mázolt arca, erőteljes, komikus arcfestése a cirkusz világát idézi: bohócokat nézünk, akik nem mindig tudják magukról azt, amit mi egyből látunk rajtuk. Ez a(z arcfestésen túl a mozdulatokban, gesztusokban is érzékelhető) stilizációs forma ugyanis eleve mulatságosnak mutatja az alakokat, holott ők maguk komolyan veszik mindazt, ami történik velük: szeretnek, féltékenykednek, bántanak és megbocsátanak. Miközben ezáltal az élet nagy, megoldhatatlan problémái bohócmutatványokká stilizálódnak, az előadás bohócfigurái – mintegy visszaépítve a clown szerepének több évszázados művelődéstörténeti  fejlődését – sajátos egyéniséggel bíró, szánandó, együttérzést kiváltó alakokká lesznek. Ebben az előadásban az ember eredendően mulatságos, miközben vágyai kiszolgáltatottjaként esendő sorsát írja.
Erre utalnak az előadásban felbukkanó némafilmes utalások, burleszkelemek: a jeleneteket időnként (komikus hatásukat kiemelő, hangulatukat egyértelművé tevő) élőzene festi alá, mint hajdan a mozikban. Muskátné Lilioméknál tett látogatását például határozott bevonulási zene vezeti be. A zene is segít abban, hogy szabályos burleszk-jelenetté alakuljon az, amikor a rendőr nem tud lefényképezkedni, mert a szabadnapján Hollunderné – Ficsúr szerint – a ligetben sétál. A razzia (és az öngyilkosságba forduló rablási kísérlet) félelmetessé tételében a zenei effektek is segítenek.    
A kabaré, a kuplé, a cirkusz, a burleszk  megidézése azt is jelenti, hogy Schilling határozottan szakít a Liliom megszokott játékmódjával: nem a finom árnyalatokban gazdag, némiképp groteszkbe hajló költői realizmusra épít, hanem a megszokottaknál jóval erősebb, nyersebb, egyértelműbb színpadi hatásokkal kísérletezik. Ez a “mutatványosabb” stílus összhangban van az előadás (korábban említett) egyéb alkotórészeivel, ugyanakkor teljesen világossá teszi a produkció hangsúlyait, az értelmezés irányait.
Az előadás a duhaj, formátlan, követelődző életörömtől tart a szomorkás, lemondással terhes, mégis nyugalmas életismeretig. Ez az ív a kezdő jelenet és a záró kép kontrasztja között feszül. Az első jelenetbe visítozva, sikongatva viharzik be Juli (Láng Annamária) és Mari (Péterfy Borbála). Izgatottak és boldogok: végre kikezdett velük is a ligeti hintáslegény, s ők valószínűleg mindenről megfeledkezve adták át magukat az izgalomnak, annyira, hogy viselkedésükkel felingerelték a körhinta tulajdonosnőjét, aki elkergette őket. Most menekülnek és viháncolnak: minden tagjukat a visongató életöröm járja át. Muskátné (Csákányi Eszter) magabiztosan, ellentmondást nem tűrően robban be. Harsányan és ledorongolóan beszél a lányokkal, akik hiába kezdenének félénken-fölényesen perlekedni vele, ha nem érkezne meg hamarosan maga a hintáslegény is, akihez segítségért lehet fellebbezni. Liliom (Nagy Zsolt) épp egy harmadik lányt ölelget, és eleinte foghegyről beszél a visítozó bakfisokkal, de hamarosan ráébred, hogy itt a saját függetlenségéről is szó van, s ő is erőt feszít szembe az erővel: csak azért áll Juli mellé, hogy ne mindig Muskátnénak legyen igaza. A szabadon áradó életöröm követelésében így csapódik egy életre egymás mellé két (eszményeiben, életstílusában) igencsak különböző ember.
A viharossá pörgetett, tomboló energiákkal teli felütéssel szemben a záró kép csendes, visszafogott. Csákányi Eszter most az öregedő Julit játssza, Láng Annamária pedig Juli és Liliom 16 éves lányát. A szerepösszevonások nemcsak azt teszik egyértelművé, hogy mit őrzött meg anyja egykori énjéből a lány, hanem azt is, hogy az eltelt évek alatt hogy váltott át Juli Muskátné egykori szerepébe: az elvirágzott asszony utolsó örömforrásként ragaszkodik Liliomhoz. Az a fajta nagy szerelem ez, amely a lemondásban tud örök idejűvé válni. Ezt láttuk Muskátnénál is, ahogy a halott Liliomtól búcsúzott. És ezt látjuk Juliban is, amint méltósággal viseli “özvegységét”.
Ebben az utolsó jelenetben alig mozdul valami. Juli hátul üldögél és csendesen varrogat (még mindig Liliom nadrágját stoppolja). Liliom a süllyesztő felcsapódó ajtajában áll, s ebből a mélyedésből kitekintve próbálja kitalálni, hogy mi is lehet itt még az ő dolga. Óvakodik felkavarni bármit is, ami már elmúlt. Csak a hinta (a megfordított pad) mozdul: a lány ül rajta, csendes, inkább befelé figyelő örömmel lóbálja magát. Béke sugárzik belőle is, de ez még reménnyel, naivitással átitatott (mint az egykori Julié), s nem megnyugvó lemondással teli (mint az anyjáé). Liliom odalép a lányhoz, s gyöngéden, szeretettel telve átöleli. Schillingnek igaza van: ez a legnagyobb jó cselekedet, ami ettől a figurától kitelik, hisz saját korlátait lépi most át, amikor a szeretet egyszerű, nyílt, kendőzetlen kifejezésére képes. A lány azonban megrémül az idegen gyöngéd ölelésétől, s tiltakozni kezd. Ez a gesztus az első felvonás szerelmi jelenetét ellenpontozza. Akkor a padra fektetett Juli dermedt meg, amikor Liliom lehúzta a bugyiját. Akkor a fiúnak ilyen egyszerű volt az élet: a lány biztos azért marad vele, hogy lefektesse, s amikor Juli térdei elutasítóan összezárulnak, egy darabig nem nagyon érti, hogy most neki mi is itt a dolga.
A hinta a főszereplője az előadás utolsó gesztusának is: Juli odaül a hintára a lánya mellé, hogy megnyugtassa. Nem történt semmi – mondja –, csak egy pillanatra eszünkbe jutott az apád. És megpróbálja visszavarázsolni az addigi háborítatlan nyugalmat: hátradől, behajlítja a lábát, hajtani próbálja a hintát. A szerkezet azonban nem mozdul, hiába feszül neki – kissé komikussá válva – újra és újra az asszony. A lány azonban segít, és néhány pillanat múlva csendesen lengeni kezd a két nő. Valami visszavarázsolódik a pajkos életörömből: hintázásuk egy darabig még az összezáruló függöny mögött is folytatódik.

 

 
Schilling Árpád az előadás más pontjain is hasonlóan egyszerű, mégis határozott jelentéstartalmú akciókkal, groteszk gesztusokkal, szimbolikus jelzésekkel fejezi ki a szereplők belső történéseit. Ezek a rendezői ötletek teszik egyértelművé azokat a fordulatokat, amit a szavak nem mondhatnak el, hisz a szereplők egyáltalán nem tudnak, nem akarnak arról beszélni, ami bennük lezajlik. Mari Liliom iránti rajongásáról csak az beszél, ahogy odacsimpaszkodik a lépcsőre a fiút bámulva. Meg az, ahogy ráborul a halott Liliomra: Hugó (Bánki Gergely) alig tudja lefejteni róla, és egy pofonnal próbálja kijózanítani a hisztériás rohamot kapott menyasszonyát. Juli kétségbeesését az meséli el, hogy kiveszi Liliom kezéből a halálos sebesülést jelképező vizes rongyot (amit a fiú a hasához szorít), és dühödten verni kezdi vele társa hátát. Liliom megbánását az érzékelteti, hogy a mennyei képben szétválik, kontrasztba kerül a figura mimikája és verbális közlése: miközben az arcáról az olvasható le, hogy megbánta, hogy rossz férj volt, “rossz apa” lesz, bánja már, hogy bántotta Julit, a “fogalmazó” kérdésére hetyke, reflexszerű elutasítással válaszol: nem ismer be semmit sem. (Schilling egyértelműen megfordítja a mennyei kép irányát. Molnár a nézők számára akarja egyértelművé tenni, hogy a címszereplő – makacssága ellenére is – szeretni való figura; a rendező ehelyett befelé fordítja a figyelmet: Liliom maga ismeri fel, hogy miben tévedett.)     
A rendezői megoldások a szereplők útját is egyértelművé teszik: a legtöbben a megfellebbezhetetlen büszkeségtől a be nem vallott, mégis keserű önismeretig jutnak el. Anélkül, hogy bármit beismernének, bevallják tévedéseiket, egész elhibázott életüket. Ez a játékká oldott, mosolygásba rejtett csendes tragédia lengi be az előadást. Ennek érzékeltetésében kiemelkedő szerepe van a többnyire elsőrangú színészi alakításoknak.
Valamennyien kiválóan érzik az előadás játékstílusát: a bohócalkatokat a különféle akciókban személyes tartalmakkal kell feltölteniük, úgy azonban, hogy a külső jelzésekben megteremtett groteszk színek mindvégig ellenpontozni tudják a fel-felsejlő sorsokat. Kiemelkedő Láng Annamária játéka: intenzív jelenlétét a hangulatváltásokból megteremtett gazdag árnyalatokkal teszi teljessé. Emlékezetes Péterfy Borbála szélsőséges színekben tobzódó alakítása. Néhány gesztussal remek figurát teremt Bánki Gergely. A bemutató óta rendkívül sokat fejlődött Nagy Zsolt játéka: a szélsőségesebben felerősített külső gesztusokban egyre többet képes elmondani abból, ami a figurában történik. Feltétlen nyeresége az előadásnak Csákányi Eszter kiváló alakítása, bár ő a határozottan megragadott alapkaraktert több színnel látja el, mint a többiek. Ez a realista hagyományból erőteljesen táplálkozó, részletekben gazdagabb játékmód azonban nem feszíti szét az előadás kereteit.              


Az előadást a Thália Régi Stúdiójában játssza az együttes.

*Egy csavargó élete és halála. Külvárosi legenda hét képben


Molnár Ferenc: Liliom
Krétakör Színház

Díszlet: Ágh Márton
Jelmez: Varga Klára
Fény: Bányai Tamás
Zenei vezető: Vajda Gergely
Rendező: Schilling Árpád
Szereplők: Láng Annamária, Nagy Zsolt, Csákányi Eszter m.v., Péterfy Borbála, Bánki Gergely, Terhes Sándor, Csányi Sándor, Vinnai András, Sárosdy Lilla
Zenészek: Vajda Gergely/ Csalló Roland, Agnec Katalin/ Deli Zsolt, Ács Péter, Fenyő Katalin/ Trejer István

08. 08. 5. | Nyomtatás |