A mesévé varázsolt lélek

Kárpáti Péter: Pájinkás János –Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

A köztudatban a nagy mesemondások kora véget ért valahol ott, ahol a századelő nagy néprajzgyűjtői rögzítették a népmesekincset. Pedig a frontokon, lágerekben vagy békésebb időkben a téeszekben tovább élt a közösségi mesélés. S az archaikus gyökerekből táplálkozó, modern tapasztalásokkal és nyelvi formulákkal gazdagított történetek összegyűjtése után most mintha megkezdődött volna ezek ,,irodalmiasulása” is. A filmvásznon például Gothár Péter Hagyjállógva Vászkája dolgozott fel egy lágermesét, a színpadon pedig Kárpáti Péter fordult a közelmúlt folklórkincséhez.

Mikita Gábor

A Tótferi után ismét a vásárosnaményi születésű szamosszegi mesemondó, Ámi Lajos életművéből merített Kárpáti: az egyik legszebb Ámi-mesét, Pájinkás János történetét ötvözte – a közismert, sok változatban is fellelhető – Nemtudomka történetével, de Ámi más meséiből is beleszőtt apró motívumokat. Sőt a Pájinkás Jánosban főszereplő lesz maga a mesemondó is, így belekerült a darabba néhány életrajzi elem is: amikor például a fronton Pájinkás János felkéri Ámit, hogy meséljen, a férfi saját frontélményét idézi fel. Az eredetileg Sári nevet viselő cárleányt pedig a fiatal Ámi szerelmének nevére, Gizellára kereszteli át az író.
Áminak és (a meséit lejegyző) Erdész Sándor néprajzkutatónak a lélekről folytatott beszélgetése lesz a dráma vezérfonala. ,,Van-e az embernek lelke?” – hangzik el a kérdés a mű elején, s Kárpáti korunk hőseinek zaklatatott lelkivilágával ruházza fel a mesék egyszerűbb, egysíkúbb alakjait. A kultúrhéroszi vonásokkal bíró – mindent előrelátó és technikai találmányok sorát felfedező – hős története úgy őrzi az ősi hiedelemvilág naivitását, hogy közben a XX. század groteszk rajzolatát adja.
A címszereplő a század tudását és idegességét hordozza magában – születésekor ugyanis anyja telefonon beszélgetett nénjével, így a gyermek karjaiban is vezetékek futnak. A pálinkával itatott, s attól erőre kapó négy napos csecsemő apja ruháiban, a fején nénje florentén kalapjával elrohan hazulról: ,,elmegy a politikába”, hiszen tudja, ,,mit kell az országnak javára tenni.” Vasúton vágtat ,,transszibérijába”, és amerre haladt, ,,fölfedezte azokat mind, mik a földbe vagynak, háromezeröccáz gyárat hétesztendő leforgása alatt létrehozott.”, ,,föltanálta a fűrészgépet, a markolót, az eszkavátort, fölállottak mind a kohók, a gyárak, a vegyikombinátok!” (A technikai találmányok sokasága, a föld kincseinek feltárása nem mesei túlzás, híven tükrözi az elmúlt század határt nem ismerő mértéktelenségét.) A hős azonban bűnössé is válik: ,,te az egész világot huzalba húztad, a főddnek szőrjét, a rengeteg erdőket leberetváltad, és föltörted a földnek kérgét, kipakóttad a född méhe gyümölcsét” – vágja Pájinkás szemébe a Földanya erejével bíró Vénasszony, s szétporlasztja a ,,lélek mérnökét”. János aztán feltámad, s a világháborúban hadvezérnek kiáltja ki magát – ,,ehhez hozzájárul az egész világ” –, legyőzi a sárkányokat, majd a ,,forradalom főkolomposaként” elűzi a sárkányzsírból főzött szappannal üzletelő cárt, hogy végül a mesés karrier csúcsán párttitkár legyen.
Kárpáti a világ javát szolgálni akaró, de törekvéseivel nemegyszer zűrzavart is okozó, mindent tudó hős története mellé ellenpontként odahelyezi Nemtudomkáét is: az anyja átka miatt ugyanazt az egy mondatot ismétlő falubolondjáét. A cárleányba szerelmes kertészbojtár – afféle szomorú bohóc, fájdalmas művészlélek – miközben bezárkózik a reménytelen szerelembe, virágokkal árasztja el a világot, még az eget is jázminokkal ülteti tele. S amerre megy, követik növényei: ,,kolompult a harangvirág, ment a nárcisz, a jácint, a tulipány, megindult az egész virágcsorda!” Ám a zöldszemű fiú elől menekül a cárleány, előle meg János fut, akinek ugyan tetszik Gizella, de az osztálykülönbségek miatt elutasítja annak szerelmét. E szerelmi háromszög a történet végén négyszöggé szélesül: a forradalom miatt eszét vesztő cárlányt a kutyafejű szörny, Raszputyinka kéri feleségül, s a lánynak nincs ellenére a házasság. Raszputyinkát aztán származása miatt elviszi a forradalmi bizottság, ám a nászból gyermek születik, akinek születésénél a végül mégiscsak megtűrt Nemtudomka segédkezik. Keserű befejezés: egy szörny s egy hibbant lány szerelméből születik meg a jövő…
Ez a komorabb olvasat végig fellelhető a darabban: nemegyszer mintha valami delíriumos állapotban keveredne mese és hétköznapiság, ősi hiedelem és politika, vagy a zavarodott lélek kotorná elő s szőné egybe eredetien a nyelvi paneleket – a népmesei fordulatokat a mai hétköznapi nyelvferdítéssel, nyögvenyelősséget a költői metaforikussággal. Ám e fura zűrzavart végig legyőzi az elszánt mesélni akarás, a történetmondás hite: a dráma egészére inkább jellemző a groteszk jókedv, a mindent összezavaró játékosság. A népmesei fordulatok naivitásán könnyedén csavarnak egyet a politikai utalások tréfái: a cár a transszibériai vasúton a ,,hegyek-völgyek között zakatol a vonat”-ot énekli. A sárkánykirály disszidens leányát, akit János vesz feleségül, Krupszkajának hívják, a hős tudását ,,Álom és fóradalom” című könyvébe írja. Kárpáti darabja azonban mégsem agyonterhelt parabola. Költői mese – a bádog pálinkásbögrék groteszk fénytörésében.

 

Simon Balázs rendező bár frontmeseként viszi színre Kárpáti darabját –  az előadásban Ámi a fronton mondja el a katonáknak a történetet –, mégsem komorítja el a játékot, sőt helyenként sajátos bájjal gazdagítja azt: például amikor katonazenekar masírozik be a színre, vagy amikor Nemtudomka virágai beborítják a marcona harcosokat is. A rendezés érezhetően arra törekedett, hogy minél több színét bontsa ki a számtalan elemből építkező darabnak, s vállalja az egyensúlyozást a nyersebb és a játékosabb olvasat között. Hangsúlyos a nyitó kép, amikor a lélekről való elmélkedés mesébe fordul át. Sorjáznak a csodák – a deszkák alól előbúvó virágok, a vénasszony edényében fellobanó láng, Ámi égbe szökkenő kalapja. Drámai erejű János hazatérésének pálinkagőzös keserű groteszkje. Bulgakovi kép, ahogy a Nénnye ágyként szolgáló koporsója fiákerré lényegül át, hogy azzal száguldjon át Moszkván. Rebbenően finom metafora, hogy a feltámadó halottak lelke színes léggömbként száll a magasba. Ám ez utóbbi törékeny költőiség az, aminek finom árnyalásával és az egész előadáson való végigvitelével adós marad a játék – ezért nemegyszer úgy érezzük, hogy csak működik az előadás, de nem szárnyal.
Ugyanez a hiány fogalmazódik meg Néder Norbert díszletét látva: golyók marta, romos épület kulisszája előtt – a színháznak ideiglenesen helyet adó művelődési ház faborítására rímelő – paravánok futnak ide-oda, s ahogy tovaszaladnak, mögülük hirtelen színészek, díszletelemek tűnnek elő a semmiből. Olyan ez, mint ahogy a mesékben hipp-hopp bárhol ott teremnek a szereplők. Csak nem olyan légiesen történik a varázslat, ezt a szcenikát Pájinkás János gépei működtetik inkább, s nem a viráglelkű Nemtudomka. A csodák megtörténnek, de nem mindig varázsolnak el.  
A látott ifjúsági előadás alapján nem könnyű megítélni a színészi munkát – a diákközönség ugyan csendben, kulturáltan figyelte a színpadot, nem egy poénra jól is reagált, de életkoránál fogva nem tudott olyan szellemi közeget teremteni, amely visszajelzéseivel inspirálhatta volna a játszókat. Talán ez lehetett az oka, hogy egyes alakítások egysíkúbbak voltak – így Nemtudomkaként Avass Attiláé vagy a Raszputyinkát játszó Róbert Gáboré. Varjú Olga is csupán a dévajságát emelte ki a magát tizennyolcévesnek érző vénasszony figurájának.
A címszerepben remekül kezdett Egyed Attila, hőse hűbelebelázs módjára indul bele a világba. De már a vaklún vágtató feltaláló vehemenciáját visszafogta, fokról fokra egy Berend Iván-szerű figurát hozott. A második részben keménnyé erősödött a karakter, s izgalmas lezárás volt, ahogy a záró képben a nézőnek háttal ülve János szinte belerokkant a ,,sikerekbe” – az ,,én nem így akartam” döbbenetét tükrözte az újdonsült párttikár testtartása.
A cárleányt a komikus nyafkaságtól az erőszakosságon keresztül a lélek széteséséig vezette el Szabó Márta – legdrámaibb a Jánost a frontra is követő, kantinossá lett lány keserű, csalódott szembenézése önmaga hiábavaló lesüllyedésével: az őt kapcarongyként kezelő Jánostól nem kap szerelmet.
Zubor Ágnes első jeleneteiben mindent tudó mosolyával földöntúlivá emelte Nénnye alakját. Sándor Júlia és Gyuris Tibor János szüleiként a szellemi lepusztultság ijesztő rajzolatát adták. A Cárt alakító Hetey László beszélte legízesebben a dráma népies nyelvezetét – s ez nemcsak a szövegmondásra érvényes, de az alakítás egészére.
Poétikus figurát formált Ámi Lajos alakjából Horváth László Attila: belső tartás és férfias szemérmesség, csendes alázatosság és a tiszteletet megadó közvetlenség, elhivatott mesemondás és elszánt keresése a lélek titkának – mert ,,léleknek lenni köll”. A színész csendes emberséggel, szeretetteljesen és tisztelettel állít emléket mindenkinek, aki mesévé varázsolta a maga lelkét. 

Kárpáti Péter: Pájinkás János
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Díszlet: Néder Norbert
Jelmez: Kárpáti Enikő
Dramaturg: Faragó Zsuzsa, Kovács Kristóf
Rendező: Simon Balázs
Szereplők: Horváth László Attila, Egyed Attila, Zubor Ágnes, Sándor Júlia, Gyuris Tibor, Avass Attila, Hetey László, Szabó Márta, Róbert Gábor, Varjú Olga, Petneházy Attila, Tóth Károly

08. 08. 5. | Nyomtatás |