Úttatlan utakon

Gobrowicz: Operett – Csiky Gergely Színház, Kaposvár

 

Gombrowicz Operett című darabjához nemcsak cselekményvázlatot mellékel, hanem magyarázatot is, amelyben leleplezi saját írói technikáját: az operett bábszerű ürességét moralizáló, filozofáló jellegű drámával tölti meg. A közös jegyeket kiemelve (változékonyság, véletlenszerűség, ismétlődő elemek, a jelenbe zárt jövő) párhuzamot von a divat és a történelem között. Az előbbit emberek alakítják (divattervező, hercegi pár, tábornok, elnök, őrgróf, inasok), az utóbbit a politikai hatalom, fegyver, pénz, tudomány, közvélemény változtatja ennek megfelelően.
A darab meséjét figyelve tanúi lehetünk a szegény sorsú lány “elcsábításának”, egy divatbemutatóval egybekötött bálnak, az elcsapott komornyik bosszújának. Ezzel párhuzamosan gondolati síkon is zajlanak az események: látunk osztályharcot és forradalmat, reménytelen emberi kapcsolatokban vergődő és magányos, kiútkereső embereket.
Müller Katalin

A cselekmény több szálon fut: egyrészt elindul egy szerelmi történet, másrészt megismerjük a Himaláj-család híres vendégét, Fiort, a párizsi divatdiktátort, és álruhában (Hufnágel grófként) feltűnik az egykori inas. Charme gróf az etikett előírásai miatt nem közeledhet Albertinkához, ezért cselhez folyamodik. Felbérel egy gazfickót, megrendez egy lopást, hogy aztán egy gáláns gesztussal alkalma nyíljon a bemutatkozásra. Az ötlet beválik, de Charme szenvedése csak fokozódik: választékos modora, öltözéke nem kell a meztelenségről álmodó lánynak.
A ruházkodás miatt fő a feje a bizonytalan, aggódó párizsi divatdiktátornak is, aki nem tudja, milyen sziluetteket tervezzen, hiszen szinte mindent kipróbált már, és fogalma sincs, milyen anyagokat használnak a jövőben. Szerencsére Hufnágel gróf kisegíti: divatversenyt kell szervezni, ahol a résztvevők egyedi kreációit zsákok rejtik.
Az első csomópont a cselekményben a báli jelent, ahol az események az álgróf elképzelései szerint alakulnak, Albertinka pedig Fior modelljeként szerepel. Charme és vetélytársa, Firulet is megjelenik, ki-ki pórázon vezeti a maga csirkefogóját. Az elszenderülő lány álma a meztelenségről az őrületbe kergeti a grófot, párbajba sodródik, végül szabadon ereszti a Csirkefogóját (Firulet szintúgy): az általuk keltett pánik megteremti a forradalom légkörét.
A következő csomópontban kitör az anarchia. A tolvajok fosztogatnak, napvilágra kerül az Úri Társaság új divatja, kitör a forradalom, és Albertinka eltűnik. Az elfogott fasiszták felett – minden szabályt felrúgva – a rögtönítélő bíróság kegyetlenül ítélkezik. Tombol a vihar, betoppan két lepkevadász (Charme és Firulet) két sírásóval és egy koporsóval, melyet Albertinka holttestének szánnak. Ez kapóra jön a megcsömörlött társaságnak: belerakják kudarcaikat és szenvedéseiket – cserébe “visszakapják” az elveszettnek hitt lányt, akit a két Csirkefogó-sírásó rabolt és rejtett el: Albertinka meztelenül lép ki a koporsóból.
Az Operett alapgondolata a ruha és a meztelenség szembeállítása, összecsapásuk kimenetele az emberiség jövője szempontjából fontos. A divattörténeti kalandozás során az előkelő társaság képviseli az eleganciát, a lakájokat irányító terrorista a legegyszerűbb ruhát, a véres divatot csempészi a kastélyba. Homályos, hanyatló, ellenséges idők járnak, és az emberi öltözködés megtébolyul. Az Ember rémülten kapkodja a fejét, eldob, elátkoz Ruhát, divatot, Maszkot, már a Meztelenségről is lemond –  lemeztelenedik, akár kezdődhet elölről az öltözködés.

 


A divat-történelem megújulására tehát három verziót látunk a darabban: egyrészt a világháborúhoz hasonló, szavakkal aligha kifejezhető borzalmakat, másrészt a személyes motiváció által vezérelt lázadást (és véres torz arccal hirdetett véres torz ítéletet), harmadrészt az önvizsgálat, a test és lélek felszabadítása által lehetővé tett újrakezdést: a tiszta, romlatlan emberi természet felszínre hozását, mely valahol mindenkiben ott rejtőzik, de csak az őrültek és a gazemberek vállalják nyilvánosan.
A látszólagos zűrzavar mögött tehát szigorú logika rejtőzik: az esetlegesség benyomását keltő jelentek valójában szükségszerű rendben következnek egymásra, szabályszerű fordulatokkal, tetőponttal és megoldással. Gombrowicz precíz logikája a szent ostobaság mögé filozófia gondolatokat rejt el. A kaposvári bemutató jelenetei azonban nem állnak össze hasonló gondolati egésszé. Keszég László rendezése ad ugyan egyfajta teátrális formát a szövegnek – miközben talán túlságosan is pontosan követi az –, de nem alakítja színházi élménnyé a gombrowiczi esetlegesség mögött rejtőző filozófiát.
Talán azért, mert a darab szövegét tiszteli és nem a szellemét. Idézőjelbe teszi ugyanis azokat a színházi formákat, amelyekre a szerző a darabját építette. Gombrowicz  kifejezetten arra törekedett, hogy műve az első perctől az utolsóig a maga mivoltában érintetlen és szuverén operett maradjon, ami egyben az emberiség nagy patetikus drámája is: azt javasolja, hogy a régi bécsi operett stílusa fokozatosan alakuljon át, duzzadjon őrületté: a forma szétesik – az álom rémálommá válik. A kaposvári előadás azonban eleve ironikusan idézi meg (a díszlettel, jelmezekkel, karakterekkel) az operett világát, amelybe épp ezért képtelenség is beleringatni magunkat (hogy aztán a szétesése annál elborzasztóbb lehessen).
Valtz Gábor díszlete – középen az operett-lépcsősorral, háttérben néhány oszloppal – igazán grandiózusnak hat. De nem felépíti, inkább csak felidézi, képzőművészeti élménnyé alakítja a monumentalitás emlékét. Az épített tér fölött ugyanis félgömbszerű kulissza feszül, amelynek változása a változatlan díszlet ellenére is jelzi a helyszínek változását. (Az első felvonás parkimitációja a második felvonásban egy palota felidézésévé alakul.) A díszletezés érzékelteti a darabban koncentrálódó mindhárom idősíkot: a nevetségesen ódivatú múltat (festmények a falon), a zűrzavaros jelent és a látomásos jövőt.
Az előadásban egyértelműen felismerhetők az operett szereptípusai, de a rendező inkább azoknak a gondolati tartalmaknak a kibontására helyezte a hangsúlyt, amivé Gombrowicz megfogalmazásában változnak az alakok. Znamenák István például sajátos iróniával kezeli a sármos bonvivián figuráját, s így Charme esendőségét is megmutatja. A szereplő belső konfliktusát vetélytársa, Firulet (Kocsis Pál) és az elfojtott öszönöket megtestesítő Csirkefogók (Némedi Árpád, Lugosi György) külsővé tágítják. A díszvendég szerepkörét betöltő Fiort Gyuricza István játssza – nagy energiákat mozgósítva, de színészi alkatánál fogva eleve idézőjelbe téve az operett-alakot. Játéka nyomán inkább egy kiábrándult, tanácstalan, sodródó ember áll előttünk. Hasonló erőbedobással játssza Bezerédi Zoltán Hufnágel grófot, de ez az alak is csak nyomokban idézi meg az agyafúrt inas szerepkörét. A rendezés némileg kiemeli a Professzor (Anger Zsolt) figuráját, aki a legtragikusabb szereplő, az élő lelkiismeret-furdalás megtestesítője. Ő a fenékbe rúgott értelmiségi, akiben félelem, felelősségérzet és undor keveredik. A primadonna szerepkör sajátos változata Albertinka, aki Gryllus Dorka játékában mindvégig ugyanaz marad: a butácska lány nem változik át szimbolikus alakká. Az utolsó felvonásban meztelenül előbukkanó Albertinka ugyanis nem mint nő, hanem csupán mint eszme, jelkép fontos. (Akkor gond van, ha a néző mégsem ezt érzi.)
A kaposvári előadás legnyilvánvalóbban zenei téren fejti le a darab operett-burkát. Nem engedi, hogy a néző belefeledkezzen holmi könnyed melódiákba. A koncentrációra késztető, kortárs opera-hatású zene annyiban van összhangban a szöveggel, amennyiben az opera a zene “céltalan” absztrakciója, és nem az érzelmekre, hanem az értelemre akar hatni. Márkos Albert muzsikájába nem lehet belefeledkezni, hiszen egy pillanatra sem idézi fel az operett andalító zenei világát. Inkább távolságot teremt a nézők és az események között. Ez pedig ismételten csak a mondanivalóra irányítja a figyelmet.

 


A kaposvári előadás az operett hagyományos teátrális elemeinek kiiktatásával a gondolati absztrakció irányába indult el, amelyet csak némi színpadi játékossággal próbál meg ellenpontozni. Ez az abszurd színház hagyományát idézi, amelynek nem a történetmesélés a lényege, hanem a játék, az ötletek sorozata. Mindez tehát nem idegen az Operett szellemétől. Eredeti ötlet például az előadásban a jelenetek átkötése: a szél által ki-be sodort szereplők megjelenése folyamatosságot, ritmust ad a játéknak. Szép megoldás az  is, ahogy a Csirekfogók által prezentált párbaj hátterében Fior a szendergő Albertinkát fürkészi: az eszmei összecsapás lényegét jól fejezi ki aktív, illetve passzív magatartásuk. De több ehhez hasonló humoros ötlet (mint például az, hogy a párbaj áldozataivá a lakájok válnak, vagy az a játék, ahogy Charme kiönti a lelkét a komornyiknak) nyilvánvalóan vonzóbbá, érdekesebbé (és talán könnyebben fogyaszthatóvá is) tette volna az előadást.
Gombrowicz darabja a 60-as évek művészi-filozófiai törekvéseinek számtalan elemét felidézi: az elidegenedést, az emberi elszigeteltséget (kommunikációs korlátok, érthetetlen beszéd), a szabadságvágyat (az érzékek szabadsága Albertinkánál, a tetteké Charme-nál és a lázadóknál), az isten-nélküliséget (a nevetséges, nőiessé vált pap által képviselt üres illúziók), az önmegvalósítás lehetetlenségét (Fior kiégett, Charme korlátok közt feszeng), a világundor (a Professzor). Ezeket a témák rendre fel is bukkannak az előadásban, de inkább múlt idejű problémáknak hatnak, s nem jelen idejű, aktualizált kérdéseknek. (Erről árulkodik az is, hogy a történelemi panoptikumban náci öltözékek és szovjet egyenruhák jelennek meg.) Keszég leginkább az operett-világ kiiktatásával aktualizál. Azt sugallja, hogy széthullott világunkban már illúziók sem léteznek. Egy pillanatra sem érdemes áltatni magunkat: az események irányíthatatlanok, az ember vak erők játékszere. A szereplők végső soron létezésük értelmét keresik, miközben egyre határozottabbá válik a világ irrealitásának, a történelem abszurditásának érzete.

Witold Gombrowicz: Operett
Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Díszlet: Valtz Gábor
Jelmez: Szűcs Edit
Fény: Bányai Tamás
Zene: Márkos Albert
Koreográfus: Bodor Johanna, Kadala Petra
Rendező: Keszég László
Szereplők: Gyuricza István, Znamenák István, Kocsis Pál, Anger Zsolt, Urbanovits Krisztina, Kósa Béla, Kalmár Tamás, Bezerédi Zoltán, Tóth Eleonóra, Szarvas József, Némedi Árpád, Lugosi György, Bodor Erzsébet, Végh Zsolt, Gryllus Dorka, Tóth Géza, Fekete Katalin, Horváth Zita, Kovács Magdolna, Fábián Zsolt, Fila Balázs

08. 08. 5. | Nyomtatás |