A folyamatos megújulás mágikus frekvenciái

Beszélgetés Meredith Monkkal

– A Magic Frequencies műfaji meghatározása szerint kamaraopera. Szereplői azonban legalább annyit táncolnak, mint énekelnek. Mindez elmondható jó néhány korábbi munkád esetében is. Miért nem elég, ha egy énekes csak énekel?
– Hogy érdemben válaszolni tudjak, vissza kell mennem saját magam és alkotói elveim gyökereiig. Szeretem a munkámat egyfajta faként bemutatni, amelynek két vastag ága van, és rengeteg irányba ágazik szét. Az egyik ág maga az emberi hang, amely a munkáim magja. Alapvetően mindent a hang irányít. Koncertjeim során a hang vezet a megismeréshez, a felfedezéshez, hiszen maga a hang a kísérletezés eszköze. A saját hangom segítségével találok kapcsolatot más hangokhoz; a hangok segítségével jön létre az adott mű összetett struktúrája, ritmusa. A másik fő ág az érzékelés és érzékeltetés komplexitását jelképezi, amely az egy-egy adott munkámban részt vevők érzékenységéből és kifejezési képességeiből eredeztethető. Mint minden embernek, nekünk, e munkák alkotóinak, előadóinak is végtelen sok lehetőségünk nyílik arra, hogy mindezt gyakoroljuk és használjuk. Az érzékenység már önmagában is nagyon közel áll a spiritualitáshoz. Az átlátható és őszinte alkotásokkal tulajdonképpen pont a spirituálist, mint formát hozhatjuk létre, s ezzel segítjük a nézőt, hogy az élmény, a megtapasztalás gazdagságával találkozzon. Minden alkotásomban más és más egyensúlyt igyekszem létrehozni. A munkafolyamat során szerzek benyomást arról, “mit akar” a darab, mire van szüksége, hogy megálljon a lábán. A Magic Frequencies a csend költészete. Megkomponálása során természetesen számos olyan elemet emeltem bele, amely később feleslegessé vált, mert az előadás nem bírta el, nem volt rá szüksége. Az énekhang mellett a puritán, letisztult megmutatkozás, a szereplők lelki meztelensége maradt benne az igazán lényeges.
– Azért ennél jóval többet láttunk...

Halász Tamás

– Amikor sikerült erre a pontra eljutnom, újra kezdtem az építkezést. Biztos alapokra állva kezdtem el használni a mozgást, a látvány elemeit. Visszaemeltem számos, korábban kihagyott hozzávalót, színpadiasabbá formáltam az előadást, és humort, játékosságot vittem bele. A végeredmény egy hozzám képest szinte énekmentes előadás lett.
– Tényleg meglepő, hogy más munkáidhoz képest mennyire előtérbe került a humor és a felszabadultság.
– A humor mindig is alapvető szerepet játszott a munkáimban. Nagyon szeretem, és azt hiszem, képtelen volnék bármit létrehozni anélkül, hogy használnám. Még egy olyan, alapvetően tragikus műben, mint a Quarry – a II. világháborúról szóló operám – , sem voltam képes nélkülözni. A Magic Frequencies elkészítésének alapgondolata a minimális cselekvés – a tartalom megjelenítése a legkisebb aktivitással – volt. A darabban látható játékosabb vagy komor, de mindenképpen nagyon egyszerű jelenetek alapvetően annak a tézisnek illusztrációjául szolgálnak, hogy a varázslat igenis jelen van az életünkben, és valóra válhat. Az olyan történések mellett, amelyeknek életünk során figyelmet szentelünk, rejtelmes energiák és események vannak jelen, számunkra alapvetően észrevétlenül. Az ember a valóságnak csak egy szinte elhanyagolhatóan csekély részét érzékeli, és jelenlegi tudása nem elégséges ahhoz, hogy ezen a helyzeten érdemben változtasson. A darabban látható négy jelenet (“Earth-scenes”) egyaránt egyfajta látogatás élményét nyújtja: a “túlsó oldal” mágikus szellemisége teszi tiszteletét bennük. A minimalista felfogás jegyében igyekeztem apróságokból létrehozni az alig ábrázolhatóan hatalmasat. Példa erre az első, “főtt kukoricás” jelenet hatalmassá, hangzásában szinte kozmikussá növekvő csámcsogása. Ez az absztrakt hangzás formabontó kísérlet az ember által kiadható hangok skálájának feltérképezésére, bővítésére és alkalmazására.

 

 
– Ezek azok a bizonyos mágikus frekvenciák?
– A darab címe egy csillagászati szakkifejezés. A csillagászat már jó ideje tud bizonyos megmagyarázhatatlan, a kozmoszból érkező rádióhullámokról, amelyekről csak annyit állíthat biztosan, hogy összefüggésben állnak a világegyetemben leggyakrabban előforduló kémiai elemmel, a hidrogénnel. A feltételezések szerint abban az esetben, ha létezik még az emberiségen kívül más intelligencia is a világegyetemben, akkor legkönnyebben a hidrogén és a mágikus frekvenciák segítségével léphet kapcsolatba velünk. A modern csillagászat kiemelkedő alakjai töltik egész pályájukat azzal, hogy befogják és elemzik ezeket a rádióhullámokat. Egyikükkel sikerült is találkoznom a darab munkálatai során; ez a tudós, dr. Kent Collars születése óta világtalan. A csillagokat sosem láthatta, csak a hangjukat figyeli, hiszen, ahogy ő fogalmaz: “a csillagok énekelnek, csak az ember füle képtelen meghallani a dalukat”. Különleges számítógépes programokat fejlesztett ki, amelyek segítségével folyamatosan vizsgálja a világűr rádióhullámait. Azt mondta, hogy élete végéig semmi mással nem akar foglalkozni, és kétség nem merült fel bennem, hogy így lesz. Az egyik leglenyűgözőbb dolog, amiről beszéltünk, az időbeli eltolódás volt. Bár ezek a jelek igen nagy sebességgel terjednek, a hatalmas távolságok miatt mégis gyakran fél évszázaddal ezelőtt keletkezett üzeneteket is észlelni lehet a speciális vevőkészülékekkel. Ez a hátborzongató tény nem csak a csillagok, hanem az emberi sors esetében is érvényes és értelmezhető lehet: leélsz egy életet úgy, hogy annak értelmét, eredményét, üzenetét senki nem ismerheti meg a kortársaid közül. Talán még te magad sem. Leginkább ezt a szorongató érzést akartam érzékeltetni, és ehhez összetett művészi eszköztárra volt szükségem.
– A már említett első jelenetben egyszerre táncoltok, énekeltek, esztek, kellékeztek, mozogtok. Ez az összetettség még az opera egészéhez képest is meglepő. 
– Az elkészítésével pedig több időt töltöttünk el, mint az előadás fennmaradó részeivel együttvéve. Hónapokon keresztül dolgoztunk össze minden apró részletet, mert egyértelmű volt: ha a legkisebb baki, ritmikai probléma becsúszik, azonnal működésképtelenné válik mindaz, ami hátra van.
Pályám eddigi harminchat éve során az volt a legfontosabb célom, hogy folyamatosan megújítsam az energiáimat. Ebből a célból gyakran visszanyúlok korábbi alkotásaimhoz, céljaimhoz, vagy előreszaladok saját, elképzelt alkotói jövőmbe. Két évvel a Magic Frequencies előtt, 1996-ban készítettem el The Politics of Quiet című darabomat: nem volt benne más csak zene és zene és egészen minimális mozgás. 1998-ban azt éreztem, hogy a mozdulatot és a hangot egyenrangú elemként kezelve kell új előadást alkotnom. Ehhez a célkitűzéshez pedig szükségem volt két régi, nagyon szeretett, nem-énekes alkotótársamra, Lanny Harrisonra és Coco Pekelisre, akikkel a nyolcvanas évek vége óta nem dolgoztam együtt, pedig Coco például már az 1972-73-ban készült operám, a The Education of a Girlchild előadógárdájának is tagja volt. Újbóli közös munkánk természetesen az én felfogásomat is formálta, és alapvetően meghatározta a készülő előadás jellegét. Végtelenül élvezem az énekesek, a színészek és a táncosok gondolkodásmódja, felfogása közt mutatkozó különbségeket, hiszen azok énrám, a folyamatosan megújulni vágyóra is intenzív hatást gyakorolnak.
– Melyek ezek a különbségek?
– Igyekszem absztrahálni: a zene specifikus és konkrét, míg a másik két művészeti ágra ez kevésbé jellemző, ám mindegyik ugyanazt a misztikus igazságot keresi. Az énekes, a színész és a táncos, illetve az e három által tolmácsolt műfaj arányainak felosztása határozza meg alapvetően az adott darab formáját és struktúráját. Úgy érzem, eddigi alkotásaimban soha nem indultam ki kétszer egymás után azonos műfaji arányokból.
– Milyen kapcsolatban állnak a munkáidban ezek a műfajok? Lehet-e, érdemes-e az egyes esetekben sorrendet felállítani?
– Pályám utolsó huszonöt évében a hangé az abszolút főszerep. Szerepléseim döntő többsége koncertekből áll, amelyek során nem használok semmilyen mást, gyakran még hangszeres zenét sem. Mint a darabból és a beszélgetésből egyaránt kiderülhetett, számomra nagyon fontos az egyidejűség. Az énekhang maga az átláthatóság: a hang még fényesebbé és befogadhatóbbá teszi a mozdulatot. A mozdulat, a mozgás művészete ugyanilyen hatással van a színpadi játékra, a színészi jelenlétre illetve viszonosan, magára az énekre. A kifejezésnek ezek az eszközei felerősítik, megtámogatják, szinte megvilágítják egymást, segítve a nézői befogadást és megértést. Természetesen arra is ügyelek, hogy a hang, a színészi játék, a mozdulat önmagában is megállja a helyét, ne csak egyszerű illusztrációként szolgáljon egy alá-fölérendeltségi viszonyban. Számomra ebből áll a színpadi szimultaneitás. 
Igyekszem elkerülni a linearitást, mindenfajta sorrendiséget; mozaikszerűen komponálok. Mindezt annak a tudatában teszem, hogy az emberi figyelemtől magától is idegen az egyenes vonalú befogadás. Ebben a pillanatban hozzád beszélek az üres színházteremben, miközben a bejárat mellett álló virágkosarat nézem, gondolkodás közben pedig észreveszem és hallgatom a diktafonod surrogó hangját. Nem azért, mert képtelen vagyok koncentrálni, hiszen a saját hitvallásomat próbálom szavakba önteni. Mindez arra példa, hogy a figyelmünk valamilyen fokon mindig megosztott, és ezt a megosztott figyelmet a hozzá illeszkedő élménnyel igyekszem rabul ejteni.

08. 08. 5. | Nyomtatás |