Molto vivo

Az Io Io Ito Ito kert – Montalvo-Hervieu Társulat

“A kollázs hiperszenzibilis és szigorúan pontos eszköz, mely a szeizmográfhoz hasonlóan képes rögzíteni az emberi boldogság valamennyi korban lehetséges formáinak pontos mennyiségét.”
(Max Ernst)
Kaposi Viktória


A creteil-i táncegyüttes bő hatvan perces előadása, egy ilyesfajta “nagy tánc”, ami időtartamát, dinamizmusát és a csoport létszámát tekintve is felülmúlja a szokásos kortárs előadásokét, már önmagában is lehengerli az embert. S ha a monumentális összképhez, a professzionális hang- és képminőséghez, az egyszerűt a képtelennel ötvöző tánctechnikához és színpadi látványhoz még humorba oltott filozófia is társul, végképp nincs okunk fanyalgásra, bár a produkció üzenete leginkább néhány bombabiztos közhelyben foglalható össze, miszerint: “A tánc mindenkié! Légy önmagad! Semmi sem az, aminek látszik! Szeressük egymást gyerekek!”
A siker egyik legfőbb titka, hogy ezeket a kissé elnyűtt életbölcsességeket sikerült valami egészen egyedi és káprázatos csomagolásba rejteni. Ez a csomagolás szinte mindent tud. Amellett, hogy franciásan habkönnyű(nek tűnik), gusztusos, strapabíró, porózus, biológiailag lebomlik, tartósítószereket és mesterséges színezéket nem tartalmaz… egyébiránt pedig tisztességes, és a zsigerekre hat.
A José Montalvo és Dominique Hervieu koreográfuspár jegyezte “io io ito ito kert” tiszta és erős színeinek világában az előadók – mint valami Benetton-hirdetés antirasszista üzenetének jókedvű hordozói – tradicionális európai, ázsiai, afrikai és közép-amerikai népek táncainak és zenéinek világát mixelték össze cirkuszi, utcai, mozgásszínházi és videoanimációs elemekkel. Az eredmény? Üresjáratokat nem ismerő, pergő, táncos-filmes előadás, a “kozmopolitizmus vidám dicsérete” (Montalvo), melynek felfokozott és múlékony pillanatai mégis a tánc sejtelmesen mély dimenzióját adták.
Kollektív tudattalanunk őshonos lakói, szfinxek, sellők és kentaurok domesztikált-idomított példányai viccelnek velünk a vetített képekről. A képzeletünkben félelmetes erejű lények ezúttal nagyon is konkrét létezőknek mutatják magukat, és korántsem keltenek szorongást. A libasorban felvonuló, házimacskatestű szfinxek táncosnők fejüket felénk fordítva álfenyegetőn mordulnak ránk. Az aranyhalacska-sellők kényeskedőn kapják homlokukhoz uszonykezüket, sokszorosított másaik pedig, melyek rendezett rajokban úszkálnak a zene ütemére ide-oda a falra képzelt akváriumban, képzőművészeti kompozícióként is remekül mutatnak. Az ágaskodó kentaurok cirkuszi lovakat idéznek, az ezeket meglovagoló táncosok – hozzánőve lótesteikhez – a lepottyanás félelmét nem ismerve, virgoncan viselik altestük ficánkolását. Látunk még hosszú süveges, fátyolos nagykosztümben vonuló udvarhölgyeket, akik szigorú tartásukból mit sem engedve mászkálnak falon és mennyezeten, olykor méltóságteljesen szétterítetik hatalmas uszályaikat, majd gyorsan távoznak a színről. A jelenetek felgyorsítása vagy felülnézetből fényképezésük, illetve a fiktív és valós elemek egymásra játszása újabb és újabb abszurd helyzeteket teremt a vásznon és a színpadon.
A mesés figurák e színes kavalkádjába egy fekete-fehér bejátszás is vegyül, mintegy a valóság szürke és civil ellenpontját képviselve. Különböző korú embereket láthatunk, amint a kamera fókuszába érve alighogy találkoztak, máris búcsú-puszit váltottak egymással, mielőtt lefeküdtek volna egymás mellé a fehér lepellel takart puszta földre – ki tudja, aludni-e vagy meghalni. Kis idő múltán feltápászkodtak, s továbbhaladva megkezdett útjukon, kitipegtek látóterünkből. Az összetartozás és elválás gyöngéd és hétköznapi (?!) jelenetei a gyorsítva futó képek komikus közegében finoman patetikus hangsúlyt kaptak.
A féktelen videós bohóckodás szerencsére nem nyomta el a táncosok valós, olykor cirkuszi mutatványszámba menő színpadi jelenlétét. Az original afro ritmusok és vakító fehér fogsorok éppúgy emlékezetesek maradnak, mint a fizikai képtelenség határát súrolva cigánykerekező táncos alakja, vagy annak a depresszióra hajló, székén magába roskadó fiatalembernek a figurája, aki ijedtében-igyekezetében – vélhetően a Vigyázz! és Pihenj! vezényszavak ritmikusan ismétlődő belső parancsainak engedelmeskedve – úgy vágta magát haptákba székének tetejére ugorva egyetlen mozdulattal (vagy húszszor egymás után!), mintha a talaj és a szék ülőkéje közötti szintkülönbség nem is létezett volna.
A vidám mixtúra jelenetei rendre az egyéniség mindenek felett álló tiszteletét sugározták. A mű egészét tekintve a vonzó csomagoláson kívül – vagy inkább benne – azt a fajta precizitást is kétséget kizáróan megsejthettük, amely birtokában egy művész képes megmutatni a konkrétban és esetlegesben a megismételhetetlen csodát, bevilágítani a tudattalan és transzcendens homályosan összefüggő világába, hogy az ott lappangó energiákat fülön csípje, és ügyes bábáskodással a felszínre segítse.
A programismertetőben olvasható Montalvo-interjú részleteiből is kiderül, hogy a koreográfus erősen kötődik a dadaizmushoz, melynek szabadsága, számtalan újítása, humorérzéke és szabálytalansága nagy hatással volt rá. Montalvo Max Ernstre is hivatkozik – magát a táncelőadás címét is a mester ihlette, akinél állítólag a magukat madárfejűnek képzelő férfiak és nők kiáltanak így: “Epopopoi, popai popopopoi popoi io io ito ito”. Az előadás pedig mintha válasz lenne az Ernst-mottóban idézett kollázs-definícióból kihallható kötözködő incselkedésre, mely a szürrealista mestereknek – Magritte keménykalapos gentlemanjeinek csakúgy, mint Dali “paranoia-kritikai módszer”-ének, vagy Bunuel komolykodón forradalmi filmjeinek – oly jellemző sajátja.
Montalvo, hűen az őt ihlető művészi világhoz, a pszichoanalízis törvényerejű felfedezéseit és a szabadság zabolátlan teremtő erejét felhasználva képes volt megmutatni, hogy ami komoly, az gyakran inkább vicces, ami pedig vicces (mindenekelőtt a játék), az igazából komoly A kollázs technikájával egymás mellé tette, ami látszólag összeférhetetlen, ugyanakkor képes volt ennek a végletekből felépülő világnak a komikumában a mélységet és egységet is megmutatni. Az “oda nem illés” kötelező vígjátéki elemén túllépve az “egy-szerűség” feletti csodálkozás élményét emelte piedesztálra, mely abból a felismerésből táplálkozik, hogy “mégis odaillik!”.
Az együttes az álmok és a fantázia birodalmán keresztülhatolva a szürrealizmus mára már feledésbe merült forradalmához is hű maradt. (A Szürrealista Forradalom egyébként az 1924-ben alapított és 1934-ig megjelenő szürrealista központ lapjának a címe volt.) A táncosok személyes élményként megfogalmazott, táncban és énekben ünnepelt belső átváltozásában végső soron egy szebb kor utópiája idéződött fel, melyben – most és mindörökké – a láthatatlan erők kibékültek és összegződtek, s az eggyéolvadás öröme közösségi élményként sokszorozódik meg. A megidézett szebb világban a kollázs mélyebb értelme tárult fel, mely “a szeizmográfhoz hasonlóan képes rögzíteni az emberi boldogság valamennyi korban lehetséges formáinak pontos mennyiségét.”
08. 08. 5. | Nyomtatás |