Mit csinálunk?!

Beszélgetés a Kean alkotóival

A legutóbbi Ellenfény kerekasztal-beszélgetésre a Thália Új Stúdiójában került sor. Az élénk érdeklődéssel kísért estre a Kean alkotóit, a címszereplő Gálffi Lászlót és a rendező Mácsai Pált hívtuk meg. E színészről szóló darab kapcsán a színművészekkel a színészi munkáról és a színészlétről beszélgettünk.

Perényi Balázs


– Gálffi László említette egy interjúban, hogy ő kereste meg Mácsai Pált az ötlettel, hogy állítsák színpadra Raymund Fitzsimons Edmund Keanjét. Mit látott meg az anyagban? Miért érezte szereplehetőségnek, kihívásnak?
Gálffi László: Amikor a darab a kezembe került, még a Vígszínház tagja voltam. Nyilvánvaló volt, hogy csinálnom kellene valamit, mert nem kaptam megfelelő szerepet. Éreztem, hogy a Keannel lehet valamit kezdeni. A Vígszínházban azonban nem tudták megteremteni hozzá a körülményeket. Én a Pesti Színházban szerettem volna megcsinálni. Mindig mondták, hogy keressek darabot, aztán amikor találtam, nem fogadták el. Muszáj volt kitörnöm! Akkor hívott fel Meczner János – hallotta, hogy eljövök a Vígszínházból –, hogy csináljam meg a Pasolini-estet a Thália Stúdióban. De Pasolini költészete olyan kemény anyag, hogy nem tudtam föltörni. Belehaltam, de nem ment. Szégyelltem magam, hogy Meczner János ilyen rendes és befogad, én meg nem csinálok semmit. Kínomban felhívtam Palit, hogy dolgozzunk a Keannel. Elővettük a darabot, és rájöttünk, hogy rettenetesen rossz anyag, de Pali szívóssága és tudása sokat segített. Szinte mondatról mondatra átírta a szöveget. Így készült az előadás.

 


Mácsai Pál: Rossz volt a darab, de benne volt az előadás lehetősége. Ez a szöveg ugyanis eredetileg  nem drámának készült. Amikor előkészítettük az előadást, több csatornán keresztül megkértük Londonból a szöveget, és kiderült, hogy valójában ilyen darab nincs. Raymund Fitzsimons-tól csak egy 400 oldalas, alapos, és beleérző készséggel megírt monográfiát találtunk Edmund Keanről. Ezt elolvasva rájöttünk, hogy innen ollózták a darab mondatait, egyes fordulatait, de mindez különféle Shakespeare-monológokkal is fel van dúsítva. Kiderült, hogy nagy valószínűséggel Ben Kingsley állította össze saját magának ezt a szöveget. Feljogosítva éreztük magunkat arra, hogy mi is megcsináljuk a saját szövegváltozatunkat, hisz minden színész a saját alkatára szab egy ilyen monodrámát.
Gálffi László: Engem zavartak a Kean életvallomásába beépített Shakespeare-monológok. Féltem, hogy miattuk egyfajta showműsorrá válhat az előadás, amelyben a színész megmutatja, hogy mi mindent tud. Ben Kingsley sokkal több Shakespeare-monológot mondott el. Az ő előadásában az volt a fontos, hogy egy nagy színész megmutassa, hogyan tud Macbethből mondjuk Lear királyba váltani. Számomra ez nem volt fontos.
– Inkább a vallomás, a színészi hitvallás szándékával készült az előadás?
Gálffi László: Az lett belőle! De eleinte inkább csak ráéreztünk, hogy lehet valamit kezdeni az anyaggal.
Mácsai Pál: Bennem nem a “valami konkrétat el akarok mondani” vágya gyullad fel, ha megtetszik egy anyag. Ez ennél amorfabb, zsigeribb és erotikusabb érzés. Lelkibb: rejtettebb és valódibb. Elsősorban vágy, vonzalom, és csak később értelmi közlendő, nem is mindig, sőt. A “miről szól az előadás” kérdésre nem szoktam tudni felelni, vagy csak közhelyeket. Ezt a szöveget olvasva bennem egy viharzó színpadi roham érzete jelent meg, egyébként valami olyasmi, ami vadabb és emocionálisabb, mint amilyenné végül az előadás lett. De a vallomás-jelleg az első perctől világos volt, színész beszél színészről.
Gálffi László: Az eszünkbe se jutott, hogy egy kétszáz évvel ezelőtt élt színész életét próbáljuk meg rekonstruálni. A színészetről szerettem volna beszélni, és arról, hogyan kerülhet fel valaki egyetlen pillanat alatt a csúcsra, és aztán hogyan süllyed el. Hiszen ilyet nap mint nap látunk, és ez mindenkit érdekelhet.
– Vannak-e olyan hasonlóságok, párhuzamok Gálffi László és Edmund Kean sorsában, amelyek segítették a munkát?
Mácsai Pál: Természetesen minden előadásba csakis az adott színész(ek) személyiségének tartalmai kerülhetnek bele. Ebből a szövegből egy másik színész tökéletesen mást bontott volna ki. Tanulságos lenne a szöveget odaadni másnak, beengedni őt ebbe az üres stúdióba, és megnézni, hogy mit is kezd vele. Itt a fejem felett egy példa, ez a kampó: nincs funkciója a díszletben. A bemutató előtti napig ezen egy szép, régi (és drága, bár szerencsére kölcsönben volt itt, nem fizettük ki) bokszzsák lógott, és az egyik szövegrész alatt intenzív bokszolás zajlott. Lacihoz tréner jött, bokszolni tanult, a végén mégis kikerült az előadásból ez a játék, mert Laci személyiségének nem része a fizikai agresszió, a feszültségeknek az ilyen testi levezetése. Nem hihettem el neki, nem volt igazi, amit csinált. Ha mondjuk Bubik István játszaná a szerepet, neki kitűnően állna a bokszolás. A rendező feladata, hogy ismerje a színészt, és tudja, merre felé kell “írnia” a szöveget. Gálffi inkább önemésztő alkat, a szenvedélyeit befelé éli meg.
– Tehát nem igazán Kean?
Mácsai Pál: Kean  a magyar színészek palettáján Latinovics Zoltán volt. De hallatlanul érdekes volt egy gyökeresen más alkatú színész személyiségéből kibontani a figurát. Érdekesebb, mint egy biztonságosan telibe osztott helyzetben. Hiszen benne van, csak nem ott és nem úgy. Például Kean a saját zsenije és öntudata által megszállt ember. Mondhatnánk, hogy fenntartás nélkül imádja magát. Gálffi nem ilyen, ő kétkedőbb. És sikerültnek érzem, ahogy Laci a saját önszeretetéről az előadásban beszél. “A sírnál önkívületi állapotban voltam” – mondja, és imádja, hogy ő milyen jó volt a kisfia temetésén. Ennek a megmutatásához bátorság kell. Az előadáson kívül lehet valaki kritikai viszonyban az ábrázolt alakkal, de a színpadon nem. A szerep igazságát kell élnie, megmutatnia. Aki ettől ódzkodik, az ne menjen színésznek.
– Más volt a munka attól, hogy egy színész rendezte az előadást?
Gálffi László: Kénytelen volt a rendező belőlem kiindulni. Közben persze nagyon rafináltan irányított is. Az előadás elején sokféle játék zajlik. Ezekre nekem nem voltak ötleteim, Pali mondta, hogy mikor mit csináljak. A kotta tehát le volt fektetve, meghatározta a kereteket, és ezen belül jelenhetett meg a személyiségem.
Mácsai Pál: Jókat beszélgettünk. Például arról, hogy ki ez az Elliston, a színházigazgató. Természetesen megfeleltettük magyar direktorokkal. Sokakra ráismertünk benne. Volt este, amikor X-nek, volt amikor Z-nek játszotta Laci. Még valami nagyon fontos: Laciban van filológiai igény. Én is alapos vagyok, de az ő pontossága meghaladja az enyémet. Keanről ő szedte össze az irodalmat. Én hajlottam volna arra, hogy eleget tudunk róla Fitzsimons-tól, a többit fantáziából csináljuk meg. De Laci elkezdett utána menni: könyvtár, angol nyelvű kötetek. És például innen vettük  az indián szálban a fejdíszt... Ez az igényesség elég ritka.

 

 
– Az előadásban Edmund Kean arról beszél, hogy életében egyszer – a Lear király szerepében – játéka közel járt a tökéleteshez. De ez megismételhetetlen volt. Léteznek egy színész pályáján ilyen felejthetetlen pillanatok, vagy ez csak egy misztikus elképzelés a színészetről?
Gálffi László: Ha egy nézőt megkérdeznek, mitől volt egy előadás jó, általában nem az egészre emlékszik, és semmi esetre sem a szövegre. Apró dolgokat idéz fel, egy mozdulatot, egy testtartást.
Mácsai Pál: Az emlékezés természete ilyen, villanások maradnak meg. Közérzetek, morzsák.
Gálffi László: Nemrég beszéltem egy filmproducerrel, aki tizenkét éves korában látta az Equust, és a mai napig megmaradt benne egy mozdulat: ahogy megsimogattam a lovat. Az tényleg olyan nagy pillanat volt, erre emlékszem én is, mert tudatos volt a gesztus, addig tartott, amíg én akartam. Ennyi a színház! Hogy ma este volt-e ilyen? Nem tudom.
– Talán a színészet titkairól is szól ez az előadás.
Mácsai Pál: Ezt szerencsére egyszerű dolognak érzem, nyilván mert én is színész vagyok: ez játék. Mármint a színészet. Amikor a gyerek tologatja az autóját, akkor ő az autó, a sofőr, sőt még a mozgás maga is. Ezen senki nem akad fenn. Aztán leteszi az autóját, és megy vacsorázni. A valóságból a fantáziába való átjárás, illetve visszalépés a valóságba a gyereknek nem jelent problémát. Ez érvényes a színészre is. Ez a ki-belépés  annyiban nehezebb egy monodrámánál, mint egy többszereplős játéknál, hogy nagyobb terhelésnek van kitéve a színészi fantázia, meg a nézőé is, mert mindent, a partnert, a helyszínt egyedül a színésznek kell megteremtenie. Ez így van a gyerekeknél is: ha vettek neki legóból benzinkutat, akkor annál tankol, ha meg nem, akkor megáll akárhol, és ott van a benzinkút. A színészi játék természete annyira izgat, hogy szerettem volna írni róla, de jött a Madách Kamara vezetése, és szerencsére abbahagytam. Mit csinálok?!! – ez lett volna a címe. Szóval a színész számára természetes, hogy játszik. Inkább azzal kell foglalkoznia  (főleg, ha egy bizonyos kort elért), hogy mit is játsszon.
– Gálffi László játéka az évad egyik jelentős, fontos alakítása. Több, mint szakmailag korrekt munka. Hogyan lett, miért lett azzá? Egyszerűen jó választ adott a kérdésre, hogy mit játsszon? Mi lehet, ennek a titka?
Mácsai Pál: A tehetség a titka, nem más. Az ő színészi tehetsége. Lehet másképp fogalmazni: a színész attól jó vagy nem jó, hogy van-e a személyiségének súlya, vonzása... de ez mind ugyanaz. A tehetség. Ezt a cselekvéssort, amit Laci végigcsinál az előadásban, betaníthatnánk másnak, és tökéletesen érdektelen lenne. Ő meg érdekes. Lebilincselő. Egy mozdulattal, hanggal megidéz valakit, aki nincs jelen, úgy jár át személyiségek, emlékek közt, a jelen és a múlt között, hogy nézőként követni tudjuk őt. Ehhez a képességéhez nekem semmi közöm nincs. Örömmel figyelem. Az taníthatatlan, hogy egy színész érdekes legyen. Ez személyiség kérdése.
– Rengeteg jó színészünk van, akik mégsem találják meg rendezőjüket, színházukat, s így nem bontják ki a tehetségüket. Ezeket az embereket nem hozzák  helyzetbe, így nem is tudják megmutatni, hogy “érdekesek”. Törvényszerű, hogy egy színésznek kell megkeresni a megmutatkozás lehetőségét, ahogy ezt Gálffi László tette?
Gálffi László: Ez nem csak nálunk van így. Kell, igenis kell tenni azért, hogy az ember előre tudjon lépni! Az a színészi magatartás már a múlté, amely csak várja a szerepeket, s azt játssza el, amit adnak neki. Korábban tényleg volt olyan, hogy a színházak vezetői egy-egy színészben gondolkodtak. Fejlesztették őt, öt évre előre tudták, mit kell játszania. Ugyanúgy volt ez, ahogy az emberek a különféle mesterségeket megtanulták: először inasok, majd segédek, végül mesterek lettek. Régen volt távlata minden szakmának. Ma a színházban sincs ilyen. Percenként felfedeznek valakit, aztán elsüllyesztik. Én ezt nem tudom elviselni. Van bennem valami dac: nem hagyom magam! Inkább vállalom a kockázatot, hogy nem találom a helyem. De el fogom játszani, amit el kell játszanom. És amit a Vígszínházban nem játszhattam el, azt máshol próbálom eljátszani. Nem a Vígszínházat pocskondiázom. Az egy színházi nagyüzem. Ott nem törődtek velem. Nem akartak velem törődni. Biztos én is hibás vagyok, valamit rosszul csináltam.  Ezért mentem el, kerestem meg rendezőket, kértem feladatokat. Most már ők szólnak nekem, de elvárják, hogy ajánljak valamit, amit meg szeretnék csinálni. És ha azt nem lehet, megpróbálunk valami hasonlót kitalálni. Megbeszéljük... És ez nem könyöklés.
Mácsai Pál: Sokszor vagyunk félrerendezve, nagyon sokszor. A színész felelőssége is, hogy ezt megérezze, és jelezzen. A jó színész nem hagyja magát félrerendezni. Gálffi egyáltalán nem hagyja, mert tudja, érzi, és képviseli, hogy ő kicsoda. Ez fontos készség a pályán: meg kell érezni, ha valakivel baj van, ha mondjuk tartósan a saját képességei alatt játszik. Ilyenkor tudni kell elmenni. Vállalkozni kell. Nem a Lacit akarom már dicsérni, de tény, hogy az egyik legbátrabb – és legszakszerűbb – döntés volt az elmúlt években az, hogy egy elkényeztetett színész felmondott Budapest egyik vezető színházában, és elment stúdiókba, vidéki teátrumokba – azért, hogy a színészetét és személyiségét továbblépésre kényszerítse. Ez roppant ritka! Mások tűrnek, hümmögnek és a színfalak mögött dumálnak.
– De vannak-e olyan színházi emberek, “mesterek”, akik továbblépésre kényszerítik azt, aki megrekedt?
Mácsai Pál: Persze... Meg kell keresni őket! Ez megint a színész felelősége, hogy keres-e és elfogad-e olyan hiteles embereket, akik megmondják neki, hogy barátom, ez most tévedés, rossz úton jársz.
Gálffi László: Nem szól senki senkinek. Ismerek olyan sztárokat, akiknek régóta nem szólnak. Nem figyelmeztetik rá, hogyan beszél a színpadon, nem mondják neki, hogy kellene már valami mást is csinálnia. Nem mernek szólni. Pedig ez a szakma folytonos újrakezdést jelent. Aki azt hiszi, hogy be lehet állni valamire, az óriásit téved.
Mácsai Pál: Tényleg így van, és ez azért rettenetes ezen a pályán. Egy jó asztalos húsz év munka után valószínűleg nem rontja el, amit készít. A színésznél nemcsak a munkadarab változik meg – hogy most nem széket gyártasz, hanem asztalt –, hanem az eszközök is, a műhely helye, a fa: minden. Egy jó alakítás nem nyújt biztonságot a következőhöz.
– Gálffi László mikor érezte meg, hogy értelme volt váltani, hogy egy tartalmas pályaszakasz kezdetét jelentheti útkeresése?
Gálffi László: Az első eufórikus időszak a pécsi volt. Befogadtak. Eleinte utált ugyan a társulat, az ilyen vendégszínészeket – akik jönnek-mennek – nem szokták szeretni, és igazuk is van, én sem szerettem a vendégművészeket. Nem volt jó helyzet, de én nagyon szabad voltam, tavasz volt... Pécs... gyönyörű város... Szerettem a darabot, a Butleyt, a partnerek kedvesek voltak... Sikerült. Hátbaveregettek: “lesz belőle tizenhat előadás”. Senki nem jött le, a helyi újság írt valamit. Aztán felhoztuk Pestre, és szétszedték az előadást. Pedig nem tudtam, hogy ez lesz, én csak játszottam, dögöljek meg, én nem tudtam, hogy ez ilyen jó. Ez volt az első. Utána Ruszt Józseffel – akivel régóta dolgozunk együtt, és akit sikerült kihozni a barlangjából – a Philoktétészt próbáltuk. Zalaszentgróton dolgoztunk, borzasztó körülmények között játszottuk Zalaegerszegen a művelődési házban. Ment belőle tizenegy előadás. Pesten megbukott, mert nem lehetett megítélni, akkora volt a tér, a stúdióba meg nem fért el a díszlet. Rengeteg olyat tanultam ebben a szerepben, amit még nem tudtam. Játszhattam végre görögöt. Aztán jött a Thália Stúdió felkérése, találtam ezt a darabot, és megint nem gondoltam, hogy ez ennyire bejön majd. Nagyon féltem. Pali szívóssága és hite kellett, hogy elkészüljön. Engem már csak ez érdekel: élvezzem, hogy nem tudom előre, mi lesz az előadásból. Ezért elmennék bárhova, és nem érdekel, hogy esetleg megbukom, hogy csak tízszer fogjuk játszani a darabot. Maradok, ahol jól érzem magam. De ha tudom előre, hogy milyen leszek egy szerepben, az onnantól kezdve nem érdekel.
Mácsai Pál: Korábban kezdődött ez nálad, amikor Ruszt Józsefnél játszottad a II. Edwardot. Itt például egy szoros hasonlóság Kean és közte: Laciban ugyanaz a “szent elégedetlenség” van, ami Edmund Keanben is megvolt. Ez viszi őt tovább. Van egy pillanat az előadásban: áll a színpadon, és hosszú küzdelem, nélkülözések, tíz év szenvedés után végre felrakja a koronát a fejére. És látni, hogy ez nem jó Keannek. Megvan, színészkirály lett, és ebben a pillanatban már nem érdekli. Az efféle személyiségeknek nem a dolog kell, hanem a megszerzés heve. Nehéz életutat jelent ez.
– Ma a magyar színházakban mik azok a nemszeretem, terhes feladatok, amiket mégis muszáj megcsinálni? Edmund Kean számára Harlekin figurája volt ilyen: gyűlölte, és mégis állandóan kérték tőle. Önök számára mi a “harlekinség”?
Gálffi László: A “harlekinség” az, hogy valamiben annyira jó az ember, hogy mindig azt kell csinálnia. Kean Harlekinként zseni volt, akrobata, három karddal csinált mutatványokat. Istentelenül profin teljesítette a feladatot. Én sajnos ezt nem tudom megcsinálni, régen talán igen. Számomra azok a szerepek jelentik a “harlekinséget”, amikre állandóan kényszerítik az embert, pedig unja már azokat. Olyan feladatok, amik nem érdekelnek.
– Kényelemből bízzák meg ezekkel a feladatokkal a színészeket? Mert biztosra mennek a rendezők, színházvezetők?
Gálffi László: Persze... Egy hatalmas színházban, amit meg kell tölteni, mindenki mindig ugyanazt játssza. Ebből a szempontból a főszereplőknek is ugyanolyan a sorsuk, mint az epizodistáknak, csak ők ezt nem tudják, vagy nem akarják tudni. Én már régóta éreztem, hogy egymás után kapok olyan szerepeket, amiket nem akarok. Hogy már másról akarok beszélni, mert más vagyok. Közben pedig rám ültek a bevált feladatok. Éreztem, hogy rosszul vagyok ettől, depressziós lettem, ittam. Elég volt! Nem fogom ezt csinálni! Ilyen volt a Boldogtalan hold, amit már nem akartam még egyszer átélni. Korábban, amikor meghalt az édesanyám, rögtön utána megkaptam az Amerikai Elektrát, és abban kiadtam magamból mindazt, ami akkor foglalkoztatott. Utána még egyszer megrágni ugyanezt? Nem akartam! Nem is voltam jó a Boldogtalan holdban. Olyasmit akartak velem eljátszatni, amit én nem szerettem volna elmondani. Jó, hogy a színész kurva, és elárul magáról mindent, a legszégyenteljesebb a legféltettebb dolgait is, és ez látszik a játékán.
– Mennyire hat vissza a szerep a személyiségre?
Gálffi László: Sokban, nagyon sokban... Az én személyiségemet például az Equus teljesen megváltoztatta. Előtte a strandra sem mertem kimenni, szégyelltem magam, gátlásaim voltak. Elkezdtem játszani az Equust, és még a Közértben is úgy beszéltem, ahogy a Darvassal szoktam a színpadon: “Miért nem azt adja nekem oda?!!” A siker is hozzájárult persze ehhez. Sokat segített. De negatív hatása is volt, például azoknak a szerepeknek, amiket játszanom kellett, és már nem tudtam, vagy nem akartam velük mit kezdeni... Nem járok pszichiáterhez, nem kell járnom, mert én ide járok a színpadra, ahol rengeteg doktor ül velem szemben, és végighallgatják türelmesen a vallomásomat. És még fizetnek is érte.

08. 08. 5. | Nyomtatás |