Virtuális édenkert Dream Team (Pap Viktória)

A Dream Team elő

adása után a produkció egyszerű interpretációját hallottam egy nézőtől: “…tök jó volt, ahogy ugráltak, én biztos bevertem volna a lábam…” Hát igen! Nem az önfeledt tánc, sokkal inkább a kiszámított lépések játéka volt a darab egy szigorúan szőtt vashálóban. Szaladgálás egy mókuskerékben, ahol az iszonyatosan beszabályozott tér – a léthierarchia piramisa? – minden mozgási lehetőséget az elkoptatott sablonok (futás, ugrás és pár akrobatikus mozdulat) szintjére redukál.

Pap Viktória

A tánc közvetlenül a testet használja fel ahhoz, hogy a szellem számára megnyissa a transzcendens felé vezető csatornákat. Hihetetlen ambivalencia ez, hisz’ a test, az eredendően földhöz bilincselt, múlandó – s múló! – anyagi valami, mintegy börtöne a benne lakozó, szárnyalni vágyó, mindig is szabadság felé törekvő szellemnek. S ha e két “esküdt ellenség” valamiféle harmóniába képes rendeződni, akkor a test iszonyatos munka, technikai tudás eredményeképp a szellem partnerévé finomul. S ekkor születik meg a felfoghatatlan élmény, mely utat nyit a végtelenbe –… a transzcendens világba, vagy Istenhez. 
Az előadás valósága – a színpadi tér s idő – e harmónia hiányának félelmetes vízióját adja egy vázszerkezetéig lecsupaszított, deszakralizált világban. A Dream Team Virtuális édenkertjében  Isten, a szakralitás legfőbb szimbóluma “kapcsolatba lép”, majd belemerül, s végül eltűnik a profán világ mocsarában. E folyamat klisészerű szexuális aktussal kezdődik. A színpadot uraló hatalmas fémpiramis tetején egy izmos, férfias jelenség fekszik. Legalul egy nő ül szétvetett lábakkal, szőkén. Eme félreérthetetlen jelek (izmos pasas fent; szép mellű szöszke alant) a néző megértését segítik, amit még az extatikus csípőringatás “tánca” is erősít. A teremtésmítosz paródiája, ahogy egy átlagos pornófilm sablonjelenetéhez hasonlóan az egyetemes hierarchia csúcsán létező “erő” – Isten?, Teremtő? – megtermékenyíti az alant létezőt – Földanya? –, így kapcsolva össze égit és földit.
A fent uralkodó a teremtő erő, s a mindenséget megalapozó termékeny odaadás közös gyermeke az ember. Ádám és Éva megjelenésével a Michelangelo által lefestett isteni érintés fanyarul kifordított képe következik. Míg a sixtusi kápolna freskóján az isteni ujjból áramlik végtelen erő a porból lett emberbe, addig itt – egy XXI. századi megfogalmazásban – Isten válik hasonlóvá a pipiskedő Ádámhoz és Évához. Ma már nem érthetjük, mit jelentett az ősi boldogság, a reflektálatlan lét élménye, amikor nem árulkodtak rólunk tükrök, sem külső tekintetek. Nem ösztönöztek még, de nem is korlátoztak az elvárások, amelyek oly erősen áthatják kultúránkat, s megbéklyózzák énünket. Csak álmodozhatunk, milyen is lehetett az a tudati állapot, mely a tárgyi világ helyett egyenesen a végtelenség s a transzcendens erők felé fordította a figyelmet. Isten – az előadás édenkertjében – önnön tükörképe által belép a földhöz láncolt világba, ahol még a táncos sem küzd a gravitáció ellen!
S hogy milyen is ez a világ, amelybe Isten beleereszkedett? Két nem uralja, s az őket összekapcsoló egyetlen kohéziós erő: a szex. Férfi és női testek üldözik egymást, miközben közönyös arcok villannak, s föld felé húzó mozdulatok árulják el: testi csupán a szerelem. Az ember azonban nem lázad: belenyugszik a közönybe, a lekötözöttségbe. A techno zene extatikus ritmusa sem tudja felrázni, és a tomboló őrjöngés helyett statikus tablók kényszerítik feszengésre a nézőt, vagy arra, hogy sikítani, jobb esetben csak nevetgélni vágyjon az ordító közöny láttán. Mert kulturális közhelyek sorakoznak előttünk: James Bond-os üldözés, majd az öntudatlan robotlét mesél a rohanó világ fogyatékos emberéről, aki rég elvesztette kapcsolatát az érzékszervei “hatótávolságán” kívül eső világgal.
Isten azonban, aki eddig benne mozgott ebben a világban, hirtelen kiválik. A kezdetek felülről figyelő “ura” még egyszer kísérletet tesz a kiszakadásra, de ezúttal csak az alsóbb régió – a piramis legalsó szintje, ami fölött ott az “ember” – jut neki. A kiszakadási kísérletet visszahullás követi, majd az Isten szimbólum szétmállik a pezsgő világban. Rég eltűntek már a kiemelt szerepek is: Földanya, Éva, Ádám szintén az uniformizált rendszer arctalan egyformaságának részévé váltak.
Az utolsó kép: egyforma massza lassú áramlása egy berácsozott térben. Ilyenek lesznek az emberiség végnapjai?



Virtuális édenkert
Dream Team

Rendező: Balázs Mari
Szereplők: Balázs Mari, Horváth István, Perfalvi Tünde Hedvig, Tóth Imre

08. 08. 5. | Nyomtatás |