Dialógusok diagonálban (Halász Tamás)

Egerházi Attila lassan a kortárs tánc egyik jelentős keresőjének számít. A klasszikusból érkező, a Nemzeti Balettnél működő fiatal koreográfus szintén gyakori és szívesen látott vendég a modern táncok e budapesti színpadán. A Dialógusok diagonálban címet viselő kompozíció talán Egerházi eddigi legzaklatóbb műve, izgalmas meglepetés.
A koreográfus “konfliktusos” alkotásában az átlók kapnak főszerepet. Az átlók, amelyek alapvetően diszharmóniát provokálnak, hiszen a bevett színpadforma széltében nyújtott négyzetének csak aszimmetriát adó tengelyei lehetnek. Az átlós járásban mozgó táncost a néző eleve csak folyamatosan változó szögből láthatja. Áthaladás, közelítés-távolodás helyett e járásirány esetében már csak folyamatos változásról beszélhetünk.

Halász Tamás

A munka mozgásanyaga bátran eltávolodik a klasszikustól, a technikásságtól, és közelít az organikus, a hangulatábrázoló és -építő nyelvezet felé. A Dialógusok diagonálban szenvedélyes perceiben szikrákat vet az érdesség. A feszültségre, az izgatott és “zavarkeltő” hangütésre Márkos Albert és Gerőly Tamás zenéje és a kiváló, élő csellójáték erősít rá. Márkos zenészként már-már színész: évődik és provokál, táncszínpadon ritkán láthatóan valódi és eleven párbeszédet folytat az előadókkal. Az általa megszólaltatott hanganyag gyakorta szinte bántja a fület. Hangszerét a cselló legmeghökkentőbb pontjain szólaltatja meg, ahogyan a táncosok is saját hangszerüket, a testüket. Az előadás kiváló fényterve (Kovács Gerzson Péter) tovább borzolja a kedélyeket: az éles, markáns fényfelületek nagyszerű keretbe foglalják a táncosok mozdulatait: a vibrálva felgyúló és eloltódó neonlámpa-orgona, a bántó fény irritáló villódzása pedig végképp hozzákapcsolja a világítást, magát a látványt a mozgás-zene (disz)harmóniához.
Egerházi tanul és idéz: munkái gyakorta hasonlíthatók legendás külföldi pályatársaiéhoz, ám ezt valószínűleg sem ő, sem közönsége nem bánja. Egerházi nem epigon, hanem reneszánsz festőműhely növendék, aki önmagát építve mesterektől tanul el mesterfogásokat. E darabjának kezdőképei például Krisztina de Chatel Trió-ját idézik fel: itt is és ott is átlós fénypáston, szinte kibernetikus mozgássorokat végző táncosokkal találkozunk. Egerházi alakjai mégsem robotemberek: mozdulataik kontrasztosan lágyak, izzóan szenvedélyesek, hogy időről időre ne csupán megkeményedjenek, de egyenesen sterillé váljanak. Hangulatokat, egyfajta közérzetet, a viszonyok változatos és változatosan ábrázolt sorát láthatjuk tolmácsolásukban.

 

A két táncosnő (Venekei Marianna és Panja Fladerer) ugyanannyira különböző karakter, mint férfitársaik (Lukács András és Delbó Balázs). A színi kereszteződésekben, a zaklató miliőben mozdulatokból finoman felépített négy személyiség drámai interakciói zajlanak, ám a történetre (vagy inkább maradjunk csak a helyzet szónál) nem kerül tető. Egerházi alaprajzot alkot; konfliktus-erőteret komponál, amelyben csak zajlanak az események, de a szó eredeti értelmében nem megy végbe semmi. A rendkívül izgalmas koreográfia megérne és elbírna egy erőteljes végkifejletet. A nő-férfi, lágyság-keménység, uralom-behódolás, vonzás-taszítás játszmák finom és érzékeny játéka, a drasztikussággal, kegyetlenséggel való kacérkodás, a klasszikus elemek érzékeny használata a Dialógusok diagonálbant figyelemreméltó, izgalmasan műfaj- és stílusközi kísérletté teszi.




Dialógusok diagonálban

Színpadkép: Egerházi Attila, Kovács Gerzson Péter
Jelmez: Kövessy Angéla
Fény: Kovács Gerzson Péter
Zene: Márkos Albert, Gerőly Tamás
Koreográfus: Egerházi Attila
Előadók: Venekei Marianna, Panja Fladerer, Lukács András, Delbo Balázs

08. 08. 5. | Nyomtatás |