Méltó bemutatkozás

Még szorosabbra – Latissimus Dorsi

A színházban nem létezik ártatlan szempár. Nincs prekoncepciók nélküli néző. A helyszín, a darab, a szereplők ismeretében – akár akarjuk, akár nem – máris mohón tátongó skatulyák állnak készenlétben, hogy még látatlanban elnyeljék az előadást, természetesen a megfelelő címkézés kíséretében.
De mi a helyzet a kortárs tánccal? Bár az ismertebb társulatoknál fennáll ugyanez a veszély, mégis, legalább ennyire tipikus az ellenkező véglet: számos zsákbamacska-jellegű előadás okozhat  kellemetlen vagy éppen kellemes meglepetést. A Még szorosabbra című bemutatóról semmit sem  tudtam,  így aztán egy lakmuszpapír közömbös ártatlanságával néztem az est elé, s örülök, hogy nem kellett unatkoznom, hogy nem volt kellemetlen érzésem az előadás közben vagy után.

Tóth Ágnes Veronika

Nemes Orsolya és Nemes Nóra élő zenével kísért duójával kezdődik a bemutatkozás. A homályos térben két szürke ruhás nőalak ül egymás mellett. Előttük egy felfüggesztett homokóra himbálózik. Háttérként szürke, áttetsző függöny indaszerű, fehér mintákkal. E függönyön  különböző tárgyak lebegnek: két vékony bot, két bögre. E tárgyak valószínűtlen súlytalanságot árasztanak, melyet az egy helyben rögzített alakok merevsége ellenpontoz. Két egyforma arc látszik ki a szürke, apácákhoz illő leomló kendőből, ami hosszú ruhában folytatódva szinte rátekeredik a földön lévő, négyzet alakú talpazatra. A Mintha az előző volna…című darabot a térrel és az idővel való sajátos játék jellemzi. A teret és a táncosok mozgását is meghatározza, hogy a padló egy pontjához vannak rögzítve, így csupán arcukat, nyakukat, karjukat, törzsüket használhatják. Az idővel való játék lényege, hogy különböző képzelet- és álombeli idősíkok csúsznak egymásba. Felütésként két öregasszonyt látunk, akik állukat előrefeszítve, botjukkal hadonászva leverik a homokórát. A táncosok – enyhén groteszk mozdulatokkal megjelenítve az öregséget – remegő kézzel, oldalra dőlve tapogatják körül a négyzet alakú rögzített talpazatot. Aztán lassan megszabadulnak a testüket szinte múmiaszerűvé torzító szürke anyagtól, és ahogy a rétegek sorban lekerülnek, mozgásuk egyre légiesebbé válva évtizedeket visszafiatalodnak. Már nem köti őket az idő, csupán a tér. A táncosokra egyfajta lebegő mozgás jellemző, csupán a felsőtestük szabad, de bármerre dőlnek, bárhogy ringanak, az anyag megtartja testüket. Mindegy, hogy egymásba karolnak vagy ellökik egymást, rugalmasan, puhán érkeznek vissza a kiindulópontra. A klasszikus testkánon szerint “szépnek”, “nőiesnek” tartott hajlékony, finom mozgást groteszk színek élénkítik; elnagyolt, szaggatott, meg-megtört mozdulatok. Ahogy a zene is hullámzik és örökösen visszatér, úgy a mozdulatsorok is egymás variációi, visszatérései. A pillanatok visszapörgetése vagy éppen egy adott pillanat megsokszorozása azzal jár, hogy jóval túljutunk azon a könnyen emészthető megoldáson, hogy esetleg két öregasszony visszaemlékezését követnénk. A darab szerencsére ennél jóval rafináltabb, mintha sokszoros fénytörésben látnánk a két alakot, soha nem dönthetjük el, hogy kiket látunk: ugyanazt a nőt két időpillanatban? Ikreket vagy csupán évtizedeken át összetartozó barátnőket? Lewis Carroll Tükörországának lakóit? Vagy éppen a pillangó hatás eredményét, egy apró változás által elmozdult élet két változatát? Két Párkát, élet és halál urait? Nemes Orsolya és Nemes Nóra érzékeny koreográfiájának ez a köztes, meghatározhatatlan, eldönthetetlen állapot adja a varázsát. Az erősen repetitív jellegű mozgás soha nem válik unalmassá, mert az apró különbségek, hangsúlyeltolódások állandóan újjáalkotják az ismerősnek tűnő pillanatokat.
A Törtfehér című darabnak, Nemes Zsófia szólójának is meghatározó eleme az ismétlés. Szinte felismerhetetlenül elmaszkírozva tipeg be a színpadra: arca fehérre mázolva, haja eltüntetve, felsőteste fehér anyaggal nemtelenné torzítva. Nagyon bátor a táncosnő, hogy ennyire elváltoztatja külsejét: görnyedt kis kínai alakot formáz, aki mindig, újra meg újra szorgosan lépeget oda-vissza ugyanazon az úton. Kezében írásjelekkel telerótt apró tekercsek, melyeket az út végén egy kupacba halmoz. Soha nem lép le a kijelölt útról. Aztán ezt a kicsit együgyű, de mégis derűs munkálkodást megzavarja valamilyen érthetetlen külső erő, melynek hatására a kis kínai elvéti a lépést, belezavarodik az írásjelekbe. Disszonáns zene jelzi a figura őrületig fokozódó  izgatottságát. Bemenekülve a hátteret alkotó függöny mögé, a teljes széthullást árnyjáték mutatja meg. Robotszerű, apró, merev mozdulatai szétzilálódnak, kimászva a függöny mögül bárgyún játszadozik a széttépett lapokkal. Ekkor egy fénykör jelenik meg a  színpad szélén, s bár eleinte csak félve mer belépni, később átszellemült arccal behordja minden maradék összeírt tekercsét. Szokatlan, hogy a szó általános értelmében nem szép, amit látunk, hanem furcsa, görcsös, megkínlódott és talán túlságosan didaktikus is. Viszont izgalmas a szándékosan leszűkített mozgás alkalmazása, és meglepő, hogy pár percre a tánc visszakapja eredeti funkcióját: egy aprócska tiszteletkör az égieknek – most éppen arról, hogy semmit nem tudunk.

 

A Latissimus dorsi című darab díszletét három embernagyságú madárkalitka alkotja. A két szélsőben háttal nekünk szürke ruhás alakok gubbasztanak – akik mindvégig csupán a kontraszt kedvéért statisztálnak –, a középsőben fehér ruhában Molnár Éva. A plafonról hatalmas, puha, hófehér angyalszárny lóg. (Kicsit zavar, hogy a kalitkák mintha az Atlantis Társulat Holtudvarából, a szárny pedig mintha a Szegedi Kortárs Balett  Angyalok suttogása című darabjából rémlene fel.) A középső alak próbálgatja a helyét a ketrecben, mely annyira szűk, hogy még felegyenesedni sem tud benne, keze pedig mindannyiszor beleakad a rácsokba. Ismét akadályoztatott, leszűkített a mozgástér, éppúgy, mint az előző darabokban. A koreográfia kontrasztokra épül: a kalitkában fogva tartott lény kiszabadul, magára próbálja a szárnyakat, élvezi saját maga és a tér szabadságát. De amikor vissza kell mennie a ketrecbe, a szárnyak miatt szinte már mozdulni sem tud, a tollak beakadnak, végképp meggátolják a mozgását. Az összekuszált szárnyú, megbénult lény Baudelaire albatroszát idézi, mely itt lenn, a földön “megbotlik óriás két szárnyában, ha lép”. A realitás és a művészet összeegyeztethetetlensége a romantika óta népszerű és kimeríthetetlen téma: Molnár Éva egy kevéssé eredeti, de látványos produkcióval bővíti tovább a hosszú listát.

 

Juhász Kata szólója izgalmas elegye a táncnak és a performance-nak. Az I Love You So című szóló kezdetén a nyitott ablakban összekucorodva vár egy törékeny test, sárga kimonóban, sötét parókában. A díszlet egyetlen sárga szőnyegből áll, éles fénycsík világít meg rajta egy brutálisan torz, ezüst magassarkú cipőt. A táncos odamegy, belelép. Meglepő játék következik a testtel: a vékony, apró lány kitárva kimonóját előrebillenti hasát, mintha kisbabát várna, és az ily módon valóban kerekded pocakját simogatni kezdi. Változatok a női testre: paróka és magas sarkú a kihívó külsőségek jegyében; anyaság, domborodó hassal; kopaszra borotvált fej, félmeztelen, tetovált, izmos és energikus test. Egy nő metamorfózisai, keresgélése, kísérletezése. Szokatlan, nyers, bátor darab. Megmutatkozás és elrejtőzés. Szerepek és önazonosság: őszinteség a szerepeken túl, vagy ami sokkal érdekesebb, azokon keresztül.


Mintha az előző volna…

Díszlet: Szkladányi Gyurkó
Jelmez: Nemes Nóra
Fény: Horgas Ádám
Zene: New Folder Project
Koreográfia és előadók: Nemes Orsolya, Nemes Nóra

Törtfehér

Jelmez: Papp Janó
Fény: Horgas Ádám
Zene: montázs
Koreográfus és előadó: Nemes Zsófia

Latissimus dorsi

Jelmez: Molnár Éva
Fény, zene: Horgas Ádám
Koreográfus és előadó: Molnár Éva

I Love You So

Fény: Horgas Ádám
Zene: Gergely Attila (Fred Bigot, Big Bud, Giya Kanchelli)
Koreográfus és előadó: Juhász Kata

Helyszín: Merlin Színház

08. 08. 5. | Nyomtatás |