A szent és a profán mögött

TranzDanz Trilógia

Megvolt az összegzés, megszületett a Coda. A művet az alkotó, Kovács Gerzson Péter is olyan szintézisnek szánta, amelyben a Cult és a CO-AX előadásainak fontos motívumait idézi, erősíti meg újra. Következetes vállalás ez, sajátos módon utal vissza a múltra, és színez meg régi tendenciákat.
KGP TranzDanz nevű együttesével kezdettől olyan előadásokat alakít színre, amelyekben a tényleges fizikai határok szűkítésével a láthatatlan, a megfoghatatlan élmények világa nyitódik fel. A produkciókban azonban gyakorta szélsőséges elemek csúsznak össze, vagy épp keresztezik egymást, mintegy véletlen torlódásban. Mondhatnánk, egyfajta alkotói ösztöntől vezérelve. Ám azért elég bonyolult ez a KGP féle ösztönösség, s talán nem is erről, inkább valamilyen ösztönök mögötti státuszról, egy színházilag rejtjelezett önmegfigyelésről kéne beszélni. A bátor és szabad profik játéka ez. Belemenni a dolgokba, s nem elveszni mégsem. De miféle ellentétek, szélsőségek egyenlítődnek itt ki, miféle antagonista elemek ütköznek és oldódnak össze valamiképp a művek szövetében?

Péter Márta

A kiszámítottság és a spontaneitás, a fegyelem és a szertelenség, az improvizáció és a szigorú rögzítettség vélt vagy valódi áttűnései, a mindegyre szűkülő mozgástér és a végtelenség erősödő érzete, a kimerültség határain a – látszólag – megmagyarázhatatlan erőfölösleg, a lassú mozdulatokban szinte fizikai vibrációvá sűrűsödött nyugtalanság, a személyesség és az attól való megfosztatás, a személyiség, és ami azon túl van a személyben, mindez együtt és különféle elegyeiben megfoghatatlanul van jelen.
Ami visszatekintve is igazolódni látszik, hogy KGP alkotói-előadói pályáján a megmutatkozás motívuma mindig belülről és régről, szinte elérhetetlen időkből jelez, ám a kifelé fordulás egy ellentétes irányú és legtöbb fázisában végtelenül magányos processzuson át halad. Bizonyos exhibíció tehát, és a dolgokat csak sejtető visszafogottság, nyitott színi létezés, és közben a belső, titkos és személyes tér feltétlen igénye feszül itt egymásnak. A játékra kijelölt helyen azonban végül olyasmi történik, amelynek élménytartalma, lényege soha sem osztható meg. KGP bátran játszhat tehát az arcával, amint teszi is, hol groteszk, félelmetes grimaszokat vágva, hol elgyötört fintorokkal tornáztatva izmait, valójában a “rejtjelek” mögött kell keresni a valódi történést. De akkor mire való a külszíni játék, és meddig él?
Sokszor figyeltem már meg ezt a mimikázást, sokszor tűnt túlzónak, feleslegesnek. De mégis: az előadóhoz tartozik, mint valami attribútum. Miért vajon? Mi célja lehet ennek a talán tudatos mutatványnak? Elterelő művelet, amely a távolságtartást, a szentség őrzését szolgálja? Meglehet, hiszen úgy tűnik, mintha valójában a mély átélést, extázist mutató jelek mögött kezdődne a csend tartománya, a tényleges játékhely. A szakrális tér, amelynek folyamatos újrateremtéséről szól KGP minden műve, s ahová előadóként is rendre visszavonul. A gyakran lecsukódó szemek ebben a másik létben nyílnak fel újra, egy esszenciálisabb látásra, s e felfokozottságban az alig mozduló testről ömlik a verejték, és fénnyé mossa át a testi mérgeket. KGP hozzáfér valamihez, belép abba a titkos belső körbe, ahová nem vihet magával senkit, s amelynek létezését előadóként legjobb esetben elhitetheti.
A nézők pedig hinni akarnak, bár akad köztük megrögzött hitetlenkedő. KGP előadásain mindkét fajta elcsitul. A modern, kétkedő, agresszív és zavaros ingerektől bombázott lény számára ott a külső kör, a felület, amely még profán vagy inkább deszakralizált, s amelynek heves változásai, expresszív vagy extrém testalakzatai, olykor vad grimaszai ténylegesen összerezeghetnek sérült idegzetével. Akinek ez kevés, beljebb léphet – ha van késztetése: ha elég érett, ha elég öreg már, egy bizonyos értelemben. S ha (az alkotótól is többször idézett M. Eliade szavaival élve) “hisz annak a szentnek a létezésében, amely meghaladja világunkat, ám benne nyilatkozik meg, s ezáltal megszenteli és valósággá teszi ezt a világot”. Csak ebből az alapállásból érthető, élhető meg KGP műveinek lényegi történése.
KGP darabjaiban hártyavékony “valóságrétegeken” át vezet az út befelé, s közben minden megfigyelés, minden elkapott pillanat csupán múló részlet, töredék marad mögöttünk, s amint haladunk tovább, elsimulnak a formák, szűnik az érzékelhető bizonyosság, és az erő, az inspiráció már csak egy szublimáltabb, éteri szintről nyerhet megerősítést. Átalakul a tér is, szűkül és tágul egyszerre, lelassulnak a dolgok, megélhető a létezés szakadás előtti misztériuma. Megélhető az ember mint egész, valaha volt képességeivel, sértetlen integritásban. Eredeti hatalmának birtokosaként. Ez a csukott szemek mögötti végtelenség. Van. Ellenőrizhetetlenül. –  A koreográfus talán mindig is oda igyekezett. A káoszból a renden át a felszabadulás felé .A tudatlanságból  a látás állapotába. A profánból a szent felé, s tovább, a végső állomásig.
A TranzDanz bő évtizede sorjázó produkciói szépen mutatják e folyamatot. A belső átalakulás olykor egészen egzakt, külső változásokkal társult. Emlékszem régről például bizonyos festékesdobozokra, ecsetekre, kipingált arcokra és testekre, harsány színpadi létmódokra, osztottabb terekre, az exravagancia bolondos jeleire. E díszítmények idővel leszakadoztak, ritkultak az eszközök, állandóbb hangsúlyok és irányok képződtek a műveken belül. Közben a fény, a színpadi világítás is egészen kifinomodott, s a választott zene vagy a meghívott zenésztársak muzsikája is egyre mélyebben szövődött a műegészbe.
Aztán az alkotói következetesség egyedi példájaként az egész folyamat megismétlődik, immár egy magasabb, esszenciálisabb szinten.

 

A koreográfus legutóbbi darabjaival, a Cult, a CO-AX és a Coda című opuszokkal szinte megkoronázza eddigi életművét; tovább lép a tisztulás, az egyszerűsödés felé, minden értelemben, míg végül – egy újabb, s szinte kegyetlen számvetéssel – a Coda szerkezetéből kiseper mindent, ami kicsit is lazán illeszkedett, ami kicsit is önkényesnek, esetlegesnek tűnt, egyáltalán, ami nélkül színpadi mű még meglehet. Ami marad, az maga a kimunkált, szépséges szigor, egy nagyvonalú önredukció eredménye.
Kovács Gerzson Péter magára és mélymagából írja meg darabjait: ha másokat is színpadra hív, akkor is az ő mozdulatai sokszorozódnak. Pedig dolgozott már igazi kiválóságokkal. Meglehet, fáradhatatlan és magasrendűen monomániás útján csak követni lehet, vagy teljesen lemaradni: vele egy térben lenni, s tőle függetlenül létezni ott – képtelenség. KGP túl erős, túl extra volt mindenkinek, mindenkihez. Talán sorsszerű is, hogy legutóbbi, különleges ökonómiájú darabjaiban, saját dominanciáját is föladva, ugyancsak különleges erejű párra lelt: Vámos Veronika hozzá hasonlóan energikus, kemény, a színpadi létet végső sűrítettségében élő művész. Előadói énjében bennfoglaltatik “privát” énje is, hiszen minden jelenésében nagyon is ő, hangsúlyosan Vera, ugyanakkor szétfeszíti a személyesség kategóriáit. Technikai perfekciójával, jellegzetes, kissé hideg stílusával meg sosem apadó energiájával néha félelmetes, szinte a tökéletes és célszerű gépezet idegenszerűségével hat. És nő. Valójában nem derül ki, hogy e ténynek van-e most jelentősége. Egyáltalán, lényeges-e a nemi hovatartozás. S ha igen, miképp?
A Cultban tökéletesen egyformán öltözik a pár, nadrág és garabonciás kabát adja a jelmezt, a CO-AX-ban fekete farmert húznak mindketten, míg a Coda, megkülönböztetve a nemeket, szoknyába, magas sarkú cipőbe bújtatja a nőt. A mozgásszerepek azonban nem differenciálódnak a külső változás szerint, hanem épp fordított módon alakulnak. A darabok sorrendjében egyre inkább homogenizálódik a táncanyag, miközben a konkrét, mozdulatoktól betöltött tér is drasztikusan szűkül. A Coda majdhogynem a padlóhoz ragasztja a lábakat; az előadók legfeljebb néhány apró lépést tehetnek, azt is valamilyen tiszta, mértani rendben. A karok meg a törzs különféle csavarodásaiból, meglepő, törött vonalaiból közben bizarr ábrák rajzolódnak elénk. A sorozatok, némileg variálódva, sokadszor is ismétlődnek, s e mesterien csiszolt monotóniából lassan a végtelenség, a tér- és időnélküliség tágasságára ébredünk. E lépték persze túl van az emberin, s legfeljebb a felfokozottság ritka pillanataiban sejthetünk meg még valamit ebből a másféle, elbírhatatlanul intenzív létből. Ez az intenzitás maga az Egység.  Már nem a polaritás jellemzi: minden benne van. Ilyen értelemben érzem nagyon logikusnak a Coda jelmezeiben a nemek határozott megkülönböztetését, s ugyanakkor a mozgás egyneműségét: az Egységben potenciálisan meglévő polaritás képeződik itt le.
Sajátos jelenség, hogy a pár tagjai sohasem érnek egymáshoz. Határozott kivétel a három darabon belül is mindössze egy akad: a CO-AX záró képében férfi és nő összekapaszkodva írja végtelen köreit. Egységük még tipikusan földi, fizikailag elérhető kiegészülésnek tűnik a Coda szűk terében alig mozduló alakok különös harmóniájához képest.
A tánctrilógia történetileg is bizonyos lépésrendet követ. A Cult még a sámánok révületét mutatja, koncentráltságában még konkrét cél van, s a gyakorlat (praxis) határozott és dekoratív külső jelekkel társul. Vámos külön is sámánkodik, a mögötte parázsló fénycsík talán a szellemmel való sikeres kapcsolatfelvételt bizonyítja. Mindenesetre teljes hivatottsággal áll a színpad hátterében, szinte gyökeret ereszt a mélybe (is), elmozdítani sem igen lehetne, miközben karjai-ujjai indamozgásával jeleket fog a térben. A Cult a szentben zajlik, koreográfiai zárlata azonban már sejteti a nyomasztó jövendőt. A farmeros CO-AX  időben közelebb jön, mai figurái a beteg, sorvadó, kapcsolódásra képtelen ember küzdelmeiről adnak hírt, meg a kiszolgáltatottságról egy alaktalan és nyomasztó manipulációs gépezetben. Csak a záró kép összekapaszkodó párja hoz föloldozást. A CO-AX a profán világa, a profánban elérhető beteljesedéssel.

 

A Coda végül olyan térbe helyeződik, amely már nem szent és nem profán, kiegyenlített, magasrendű energiák rezegnek benne. Nincs megkülönböződés, nincs jó és rossz, nincs nő és férfi. Csak Egy-ség van. A redukció és az egyneműsítés folyamatai minden értelemben közelítik az előadókat, hasonítják mozdulataikat, kifejezésmódjukat. Ebben az átalakulásban immár végleg kihullik minden fölösleg, elmaradnak a grimaszok, fintorok, megfinomodik a játék. Már nincs mit, és nincs hová rejteni, mert megszűnt a kint és bent, a külső és belső világ, szétoldódott a titok fogalma is. Egyetlen dimenzió van csupán, s minden bennefoglalódik. A háttérben sokadszor is lepergő film gyönyörűen kifényezi ezt az evidenciát; egy végtelen üvegfolyosó távolából elindul felénk valaki, egy jógi, láma vagy keleti szerzetes. Kovács Gerzson Péter. Lassan jön, közeledik, már majdnem elér hozzánk, ám a kép mindig visszaugrik, visszadobja a figurát starthelyzetébe. Aztán, megannyi próbálkozás után, végre sikerül megérkeznie. Az optika az egész alakról az arcra úszik, majd tovább, a szemekre. Az idő elenged, a film a határig lassul, kép lesz belőle, és a szemek mindent tudva, mindent magukba zárva lecsukódnak.
A Coda olyasmiről hoz hírt, ami a földön valójában nem is lehetséges. Ritka tüneményként legfeljebb érinteni lehet. És hinni benne.


Coda

Zene: Dresch Dudás Mihály
Video: Árva László
Koreográfus és látványtervező: Kovács Gerzson Péter
Előadják: Vámos Veronika, Kovács Gerzson Péter

Helyszín: MU Színház

08. 08. 5. | Nyomtatás |