Három estnyi szóló

II. Szóló Tánc Fesztivál – Trafó

Mit várunk egy szólótól? Természetesen ugyanazt, mint bármely más színpadi produkciótól: élményt. A szóló esetében azonban ez az élmény más lehet attól, hogy egyetlen személy szólít meg, s ezért maga a személy hangsúlyosabb, mint bármely más, többszereplős produkcióban. A hattyúk tava fehér képei akkor is gyönyörűek, ha történetesen a 24 hattyú-lány között egyetlen személyiség sincsen. Ha azonban valaki odaáll egyedül a színpadra, hogy a vállán elvigyen egy produkciót, akkor gyakorlatilag ő maga a produkció.
Innen közelítve a Trafóban eltöltött három estére – az összesen mintegy 40 szólóra – máris könnyebb (bár persze így sem könnyű) az “osztályzás”.

Lőrinc Katalin

Ha továbbra is csökönyösen szóló produkcióról és nem szóló fellépésről beszélünk, akkor az első esten, melyen különböző eredetű hagyományos táncok vonultak fel (főként abból, ami nálunk most épp divatos), két kivétellel egyik fellépő sem felelt meg a szóló produkció kritériumainak. (Nem hibáztathatjuk persze a fellépőket, hiszen a versenykiírásban semmiféle definíció nem szerepelt!) Az is érthető, hogy ha a Kárpát-medence táncai mellett ma nálunk leginkább a flamenco, a hastánc és az afro “megy”, és ezek viszonylag könnyű elsajátíthatósága többeket buzdított arra, hogy bemutassa, mit tanult e téren. Volt közöttük rátermett, ihletett fellépő is, volt, aki megkísérelt kitörni a hastánc adta keretek közül, de személyiségéből erre nem futotta. Szép tisztán dolgozott a két férfi néptáncos is, önmagukból azonban nem kínáltak egy szemernyit sem.
A már pedzegetett két kivétel közül az egyik Mohácsyné Lőrincz Hortenzia, aki behozott a színre három zenészt, és kompozíciójával az ő tempójukat vitte, hajszolta föl egy nyugodt indítástól a végletekig, mígnem azok föl is adták, s otthagyták a belendült menyecskét. A táncanyag igen érdekes, mert a cigánytáncok olyan ősi rétegeihez nyúl, mely innen nézve már tisztán keleti, s ez egy ilyen hastáncos-flamencós környezetben a reveláció élményét nyújtotta. A siker azonban csak félsiker lett, mert a tempó a fokozás csúcspontja után megrekedt, s egy ponton a táncnyelv is kifáradt. A másik kivétel olyannyira kiugrott az est mezőnyéből, hogy díjat is nyert: Inhof Katalin igen személyes flamenco darabja,  Az ismeretlen. Ez volt az egész est egyetlen koreográfiája, ha koreográfia alatt olyasmit értünk, ami nem reprodukció, hanem olyan valami, amit az alkotó önmagából (ezúttal mint alkotóból és mint előadóból) kibányászva hozott létre. Inhof felépít egy történetet; ügyesen használ kelléket, zeneanyagot, fényt; takarékosan, ám kristálytisztán bánik a technikával, és sikeresen elkerüli a flamenco stílusban leselkedő túldramatizálás veszélyét.
A második estén modern és kortárs alkotásokból választott a rendezőség, ami ebben az esetben a XX. század nagy úttörőinek követőit, illetve a már valóban kortárs technikák hatását jelentette. Ha most is – mint első este – az alkotó és az előadó személyiségét “követeljük”, akkor azért itt már történt velünk egy s más. Most is akadt, aki felvonultatta tanulmányainak teljes repertoárját (hiszen nemcsak flamenco dobbantásokat lehet egzakt módon megtanulni, hanem a modern, a kortárs és a jazz irányzatok alapelemeit is.) Egy-két  szám esetében, ahol az alkotó és az előadó nem volt azonos, hol az egyik, hol a másik tűnt erősebbnek, s így bizonyára nem pont az jött létre, aminek kellett volna. Erre példa Dezső Virág Hmm című alkotása, amely – ismerve az alkotót – eredetiséget, humort, bizarrságot indikál, de ezúttal egy nem eléggé érett személyiség adta elő. Ott izgalmasabb az eredmény, ahol egyforma kvalitású két ember dolgozik együtt, mint a Szóló I. esetében, ahol Fejes Ádám és Szabó Csongor érezhetően hatottak egymásra: hol az előadó lelki-testi alkata, hol az alkotóé kerekedik felül. A Mozdulatkultúra Egyesület különdíját elnyert produkció megkapó, a divatáramlatoknak imponálóan ellenálló pontja volt a fesztiválnak.

 

Ezen az estén volt, hogy egy amúgy szép ötlet – a kővel táncolt Duett – gazdagodhatott volna még bőven. Az alkotói közlésvágy uralta Szelőczey Dóra Kettős szerepben című darabját, mely arányosan felépített, egyetlen fotel ügyes használatával operáló kompozíció, bár mozgásában lehetne több eredetiség is. Nina Umniakova X-ek című kompozíciójában előadóként egyértelműen legyőzte önmagát, az alkotót. Umniakova nemcsak érdekes, hanem varázsos egyéniség is. Jó őt nézni a színpadon, szerkeszteni azonban még nem tud elég színpadszerűen és arányosan. Lehet, hogy csak annyi hiányzik nála, hogy egy külső szem ránézzen, amikor dolgozik.
A Fehér Ferenc által előadott Blue Street-ben alkotó és előadó érzékenysége azonos szinten vibrált. Alkotóként Fehér Ferenc és Juhász Anikó jegyzik azt a minden pillanatában izgalmas darabot, melynek hatása alól végül akkor is nehezen tudta magát kivonni bárki, ha közben jól tudta: a fiú tánctechnikai tudása behatárolt, a kompozíció a vége előtt kb. két perccel borul, mert túl hosszú. Ennek ellenére Fehér Ferenc az a személyiség, aki minket itt, akik egy közép-európai trafóház soraiban ülünk, megfog, beránt és kibillent. Nála egyszerűen lényegtelenek a szakmai érvek.
A harmadik este volt a legtartalmasabb és a legtöbb eredetiséget, váratlan, új színt felmutató fejezet. Mindjárt Ladjánszki Mártával kezdődött, aki akkor lepne meg, ha egyszer nem lenne meglepő. Mindig eredeti, ugyanakkor pofonegyszerű dolgokat hoz – most például egyetlen villanykörte alatt gubbasztja-mozdulgatja-ácsorogja végig a számot, hogy aztán a végén egy zuhanyrózsából fényt öntsön magára. Ha valamit, ezúttal testének intenzívebb használatát hiányoltuk.
Ez a fesztivál új alkotó-előadó kapcsolatok kialakulására is alkalmat adott. Olyan felállásokban készültek számok, melyre azelőtt senki sem számított. Máthé Gabriella például Hámor József Túlélőjét adta elő féktelen energiával. Az ügyes kis szóló a virtuóz kortárs tánctechnikát példaszerűen szemléltette, valódi találkozás azonban nem jött létre a két ember között. A másik új felállás viszont rögvest nagy találkozás: Kántor Katalin Napraforgó című alkotása Dezső Virág testén, szemén, lelkén (banális hasonlattal élve): mint kesztyű a kézen. Dezső Virágot szívesen nézné az ember akármeddig, mert mindig tartogat meglepetést, váratlan apró rezdülései a humor, a dráma, a szarkazmus, a fájdalom végtelen lehetőségein skáláznak. Alkatukat ismerve nem meglepő, de új páros Gold Bea és Nagy Andrea is: utóbbi készített egy átgondoltan szerkesztett, okosan ironikus szólót Négy kép(3+1) címmel – kár, hogy az intimebb stúdiótérbe való, minimális gesztusokra építő darab a Trafó nagy terében nem törte át a rivaldát.
Akadtak egyáltalán nem meglepő párosok: Ladányi Andrea két táncosának készített egy-egy szólót, melyek abba a kategóriába tartoznak, ahol az alkotó maga alá nyomja az előadót. Mindkét művész (Fejes Kitty és Csákvári Gyula) óriási intenzitással adja elő – Ladányi Andreát. Lelki szemeinkkel őt látjuk végig bármelyikük “porhüvelyében” (és amit így odaképzelünk, az végtelenül személyes és izgalmas), a két fiatalról azonban csak annyit tudunk meg, hogy Csákvári érzékeny, nyitott lélek, Fejes Kitty pedig remek technikájú táncos.
Bánki Gabi és Mészöly Andrea találkozása viszont három ember találkozása: Bánki ugyanis az állapotos Mészöly számára készített művet Félmúlt címmel. A terhesség színpadra emelése borzasztó nehéz dolog, a másállapot ugyanis önmagában még nem érdem, sőt az sem, ha valaki a színpadon azért mozog így vagy úgy, mert terhes. Sajnos a dolog nyitját most sem sikerült megtalálni: a mozdulatok sora behatárolt, zenéktől és helyzetektől független, egyhangú. Szintén az egyhangúság jellemezte Duda Éva saját magának készített egészen más hangvételű és temperamentumú szólóját. Duda bármekkora energiákat vet is be, ugyanazt a mozgássémát járja körül.
Hárman önmaguk számára készített ötlettel jelentkeztek, s mindhármójuk esetében elsősorban személyiségük nyerte meg a befogadót. Kulcsár Enikő egy almával játszadozott a színpadon minden különösebb cél és koncepció nélkül, ám felettébb megnyerő módon. Krausz Alíz, a Bozsik Társulat tagja hihetetlen fizikai adottságaival és bámulatos szépségével kápráztatott el Részlet című szólója ürügyén. Végül bekukkantott hozzánk egy angol, Valerie Renay is, aki humoros gesztusjátékot adott elő. Színes bőre rafinált kontrasztban állt a műanyagszínekben felsorakoztatott kellékekkel és a jelmezével: egészen más világ, tánc nélkül.
A végén tehát visszakanyarodtunk a fő kérdéshez: mi kerüljön bele egy ilyen szólófesztiválba. Nevezzen mindenki, aki csak akar, ám akkor hogyan lehet igazságosan értékelni, hiszen szinte automatikusan hullik ki az, aki a már említett szempontok alapján nem oda való. Nem beszélve arról a kérdésről: mi számít táncnak? Persze feltehetnénk a kérdést úgy is: kell-e értékelni? Hiszen, ha mindenki jöhet, aki úgy érzi, hogy itt a helye, akkor elég lenne egy felvonultatás: íme, ezek az idei vállalkozók.



Díjazottak:
1. díj: Juhász Anikó – Fehér Ferenc: Blue Street – előadó: Fehér Ferenc
2. díj: Inhof Katalin: Az ismeretlen
3. díj: Ladjánszki Márta: Terpeszkedő combok
Nagy Andrea: Négy kép /3+1/ – előadó: Gold Bea
Kántor Katalin: Napraforgó – előadó: E. Dezső Virág
A közönség díja: Nina Umniakova

08. 08. 5. | Nyomtatás |