Az igazságok polifóniája

Beszélgetés az Éjjeli menedékhely alkotóival

Az Ellenfény és a Pécsi Súgó kerekasztal-beszélgetésének témája a Pécsi Nemzeti Színház bemutatója volt. A produkció rendezőjével, Bagossy Lászlóval és a társulat néhány tagjával beszélgettünk a közös munkáról.

Előismeretek

Sándor L. István: Amikor megtudta a társulat, hogy a színház műsorra tűzi az Éjjeli menedékhelyet, mit gondoltak színészek: érdekes-e ma ez a mű, jó előadás születhet-e a darabból?

Sándor L. István

Bajomi Nagy György: Nem gondoltam semmit, ugyanis nem olvastam, de nem is láttam korábban a darabot. Teljesen szűz voltam.
Stenczer Béla: Én viszont szkeptikus voltam, ugyanis borzasztó régen olvastam a művet. Nekem még kötelező olvasmány volt a középiskolában. De akkor, a hatvanas években erőteljes ideológia felhangok rakódtak rá. Csak most derült ki számomra, hogy ez nem egy osztályharcos darab, hogy egész másról szól a történet.
Rázga Miklós: Amikor meghallottam, hogy játszani fogjuk az Éjjeli menedékhelyet, a fejemhez kaptam, hogy minek kell ezt bemutatni. Ugyanis kicsit fáztam ettől a hajléktalanszállón játszódó történettől. Ráadásul hat-hét éve Kaposvárott volt egy előadás, ami tényleg erre helyezte a hangsúlyt. De a munka során az derült ki számomra, hogy itt sokkal többről van szó.
Sándor L. István: Mit éreztek a színészek akkor, amikor meglátták a nevüket a próbatáblán a szereplők között?
N. Szabó Sándor: Én már annyira öreg vagyok, hogy négyféle előadását is láttam a darabnak. Ez egy klasszikus mű, amelybe minden színház apait-anyait beleadott, amikor műsorra tűzte. Általában a legjobb színészekkel játszatták az előadást. Így az ember azt érzi, amikor meglátja a saját nevét a próbatáblán, hogy most aztán föl kell kötni a gatyát, és meg kell próbálnia a legjobbat kihozni a szerepből. De ez hálás feladat, mert nagyon jó szerepek vannak benne.
Bánky Gábor: Elég sok előadását láttam az Éjjeli menedékhelynek, és Klescset mindig hatalmas szakállú  muzsiknak játszották, orosz ingben, mély hangon dörmögve és átkozódva. Úgyhogy amikor megláttam a nevem a próbatáblán, gyorsan elkezdtem növeszteni a szakállamat, hogy megfeleljek ennek az előzetes képnek. De kíváncsi is lettem, hogy jön hozzám ez az alak, hogy mi lesz majd Klescsből, ha én játszom. És kíváncsi voltam a Lacira is, hogy ő kicsoda.
Sándor L. István: Mikor érezték meg a színészek azt, hogy ez az előadás nem olyan lesz, mint amire az előzetes olvasmány- vagy előadásélmények nyomán, a darabhoz tapadt sztereotípiák alapján számítani lehetett?
N. Szabó Sándor: Amikor megláttam a példányon, hogy Morcsányi Géza új fordításában játsszuk a szöveget, akkor azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy mai ízű előadás lesz.
Rázga Miklós:  Számomra az olvasópróbán derült ki, hogy ez az előadás nem arról fog szólni, amire a megszokások alapján számítottam. Ráadásul az olvasópróbán azt is megsejtettük, hogy Laci nem egy hiperrealista előadást akar csinálni.

Európa peremén

Stenczer Béla: Fontos pillanat volt az is, amikor megláttuk a díszletet. Addig üres térben próbáltunk, de akkor bekerültünk egy többségünk szerint egészen izgalmas térbe, amelytől valahogy más lett a játék is.
Rázga Miklós: A díszlet magáért beszélt: láttunk egy gyönyörű környezetet, amit ezek a bentlakók lepusztítanak...
Vidéki Péter:  Tényleg ők pusztítják le? Én inkább azt érzékeltem, hogy tünetszerűen megjelennek benne a 20. század mindenféle korszakainak pusztulóban, leépülőben lévő jellegzetes jegyei, relikviái.
Rázga Miklós: De a bentlakók nem építgetik, tapasztgatják ezt a leromlott környezetet, hanem ők is rásegítenek erre a pusztulásra. Úgy használják ezt a teret, hogy az derül ki az életükről, hogy maguk is részesei ennek a leépülésnek. 
Bagossy László: Amikor Horesnyi Balázzsal az előadás világán gondolkodtunk, és megpróbáltuk a szegénységet, a lepusztultságot vizuálisan megfogalmazni, akkor igyekeztünk összegyűjteni azokat a motívumokat, amelyek a mű születése óta eltelt most már lassan száz évben szinte változatlanok maradtak. A lavórt, a hokedlit, a vaságyat, a korszakokon, sőt az egész 20. századon átvonuló jellegzetes tárgyakat. Nem szerettük volna ugyanis egy konkrétan meghatározott korszakba helyezni a történetet.
Sándor L. István: A helyszínt is nehéz konkretizálni. Ugyan orosz nevek hangoznak el, Szibériát meg az ukránokat emlegetik, de valaki például azt mondja magáról, hogy ő délvidéki, egyesek tényleg szerbül szólalnak meg, másokról pedig a zsidó vagy cigány származásuk derül ki. Luka meg afféle székely bácsikaként lép elénk. Hol is vagyunk tulajdonképpen?
Bagossy László: Oroszország  soknyelvűségére, a későbbi szovjet tagköztársaságokban kavargó népek sokféleségére már a Gorkij-darab is utal. Mi erre próbáltunk meg mai megfeleléseket találni. Nagyon sokat segített ebben, amikor rátaláltam az előadásban is felhangzó balkáni román-cigány keverékzenékre. Magyarország afféle átvonuló ország, pont itt vagyunk Európa szélén, románok, ukránok, cigányok szerbek vonulnak keresztül rajta, visszaküldik őket vagy sikerül továbbszökniük innen. Valahol Európa peremén játszódik a történet. A népeknek és a nyelveknek ezt a kavargó sokféleségét szerettem volna érzékeltetni. Nagyon sok efféle élményem van, de nyilván nektek is, mert ebben élünk: ukrán és román vendégmunkások, szerb menekültek, cigánygyerek között. Ez azt is jelenti, hogy semmiképp nem a mai magyar társadalom szociológiai keresztmetszetét akartuk megmutatni a menedékhely lakóinak életében.
Vidéki Péter:  Mitől függ az, hogy melyik figura milyen közép-európai nyelven szólal meg? Miért bosnyák menekült például a Golyvás? A Tatár imája és a véres keze nekem egyértelműen a boszniai háborút jutatta eszembe.
Bagossy László: Csecsenföldön is ölik egymást az emberek.
Bánky Gábor: Miért vagyok én szerb?
Köles Ferenc: Miért vagyok én cigány?
Stenczer Béla: Eljött az igazság pillanata!
Bagossy László: Nem úgy kezdtem a munkába, hogy tudtam volna mindenkinek a nációját.  Kiderült, hogy itt a színházban is dolgoznak ukrán balettosok, szerb vendégmunkások... Valahogy a próbákon alakult ki az, hogy kinek mi állna jól. Nem volt semmiféle előzetesen kitalált rendezői diktátum.
Bánky Gábor: Egyik napról a másikra a kezünkbe kaptuk a szöveget, hogy tanuljunk meg szerbül. Ez így történt.
Bagossy László: Klescsben és a feleségében az volt számomra érdekes, hogy egyedül ők vannak párban, külön kis világot, családot alkotnak, és a menedékhely nagy összezártságában a különálló nyelv tudja ezt a pici közösséget megteremteni. Ugyanígy fontos volt, hogy  a két vendégmunkás  is egy nyelven beszéljen. Ugyanakkor azt is érzékeltetni akartam, hogy a két zsidó pasas, Bubnov és Golyvás is egymásra talál a negyedik felvonás nagy dajdajozásban. A nációk sokféleségére nyilván rá lehetett volna még erősíteni. Például szerettem volna azt is elérni, hogy ezek a népek még utálják is egymást, hogy a nemzeti büszkeség valamiféle tragikomikus versengésben is megjelenjen. De ennek a kidolgozására már nem volt időnk. Krum Ádám ugyan a mai előadáson valahogy bekeményített, és azt mondta, hogy hagyjátok abba ezt a rohadt zsidó dajdajt…
Stenczer Béla: Engem is meglepett.
Bagossy László: …de korábban hosszasan kellett kérlelni őt arra, hogy cipész Aljoska helyett cigány Aljoskát mondjon, mert nagyon durvának érezte a cigányozást.
Sándor L. István: És hogy lett Lukából székely bácsika?
Bagossy László: Először Barkó Gyuri bácsitól is román szövegeket kértem, mert a figura onnét jön. De ő eltolta magától ezt a feladatot: nem akart románul beszélni, hisz egy székely ember erre nem hajlandó. Akkor viszont arra kértem, hogy fogja a szövegeit, és írja át őket, hisz nála jobban senki nem tudja megfogalmazni, hogy mit is mondana. Tehát gyakorlatilag ő formázta, forgatta át a mondatait a saját  tapasztalatai alapján. 

 

Szabad a pálya?

Sándor L. István: Nemcsak a soknyelvűségében, hanem a szóhasználatában, fogalmazásmódjában is mai tapasztalatokat tükröz az előadás szövege. Itt is jócskán belenyúltatok a fordításba.
Bagossy László: A próbákon arra próbáltam ösztönözni a társaságot, hogy mindenki igyekezzen a maga csürhe-érzetét, összezártság élményét nyelvileg is megfogalmazni. Nekem a katonaság jelent efféle emléket, ahol verbálisan is hihetetlen folklór működött: az emberek az ország minden tájáról összejöttek, és hozták magukkal a különböző élethelyzetekből való különféle szövegeiket, amelyek aztán fönnmaradtak, és szájhagyomány útján terjedtek. Kicsit meglepett aztán, hogy ebben menyire szemérmesek és visszafogottak voltak a színészek. Egyáltalán abban, hogy egy szövegbe bele lehet dumálni, ha bizonyos dolgok nem  állnak jól az ember szájára, akkor arra lehet variációkat keresni a saját életanyagunk alapján. Ez mindenképpen szándék volt, és a próbaidőszak végén kezdtek is efféle csírák megjelenni. Például anyázva elmenni, puffogva távozni mindenki nagyon jól megtanult…
Stenczer Béla: Jó tanárunk volt ebben…
Bagossy László: Valójában kicsit sajnálom, hogy egy csomó mából beemelt folklóranyag az én élményeimből való, s nem a szereplők hozták, mert sokkal jobb lenne, ha nem én adom a szájukba ezeket a mondatokat, hanem ők maguk találják ki őket. Ő mondja, ő halotta, ő hozza. De ez nemcsak a verbális ügyekre érvényes, hanem minden másra is.
Bánky Gábor: Ugyanis azt nem közölted velünk, Laci, hogy a szöveg nem végleges.
Bagossy László: Mikor nem közöltem? A legelején?
Bánky Gábor: Soha. Erre menet közben jöttünk rá.
Bagossy László: De erre rá lehetett jönni, hogy itt szabad a pálya.
Bánky Gábor: Előbb-utóbb rájöttünk. De hát eltelt három hét mire kapcsoltunk, hogy hohó, azért itt mást is lehet mondani.
Bagossy László: Ez már  annak a kérdése, hogy ki milyen metódushoz, próbamódszerhez van szokva. Hogy az adott színházban hogy szoktak dolgozni egy klasszikus anyaggal. Bennem például nagy megrökönyödést keltett – erre pontosan emlékszem –, amikor három héttel a bemutató előtt izgatott, feszült hangok kezdtek megszólalni, hogy most már fixáljuk a szöveget, mert az lehetetlen, hogy mindjárt bemutató, és mi még mindig írogatunk össze-vissza a példányba: beleírunk, kihúzunk. Szerintem ennek a játéknak még a bemutató után is működnie kellene.
Stenczer Béla: Működik is.
Bagossy László: De tudom, hogy abban a kemény üzemmenetben, amiben éltek, nagyon nehéz efféle metódust követni. Nekem két nappal a ti bemutatótok után kellett olvasópróbát tartanom, és tudtam, hogy a mi bemutatónk után két nappal ti már a Csizmadiánál fogtok dolgozni.
Stenczer Béla: Ez még szerencsés eset, mert már olyan is volt, hogy egy héttel a bemutató előtt kezdtük el olvasni az új darabot.
Sándor L. István: Az előadás jelzései, ötletei fölvetik egy radikálisabb szövegváltozat lehetőségét is, ahol mindenki szinte állandóan jelen van a színpadon, és állandóan mindenbe beledumál. Annyira hatásos ugyanis néhány kaotikus tömegjelenet, hogy az ember azon kezd gondolkodni, miért nem lehetett ezt a játékmódot az előadás egészében alkalmazni.
Bagossy László: Mert ez már így is túlvállalás volt. Ha van az embernek hét hete, és olyan színészekkel találkozik, akiket felületesen ugyan ismer, de még nem dolgozott velük, akkor sokáig arról szólnak a próbák, hogy igyekszünk megismerkedni egymással: ki mit ért bizonyos kifejezések alatt, ki mit gondol akkor, amikor így vagy úgy csinál – akár a rendezői székben, akár a színpadon. Fura félreértéseken keresztül kezd valami lassan kialakulni. Azt szokták mondani, hogy egy ilyen típusú darab, mint az Éjjeli menedékhely általában egy társulat több éves közös együttműködésének zenitjén hasznos, amikor érdemes összefoglalni a több éves közös munkát. Azért azt lehetett itt érezni, hogy ti hosszabb ideje együtt éltek egy vidéki városban, együtt dolgoztok, örültök, szívtok...

Késleltetett jelenlét

Sándor L. István: Ez valóban olyan darab, amelyben sok egyenrangú szerep van. Nem tudom, hogy ez könnyebb vagy nehezebb egy színész számára. Egy-két jelenetben mindenki picit főszereplővé válik, aztán a háttérbe vonul. Nem róla szól az egész előadás, de róla is. Ez kisebb színészi feladat vagy nagyobb?
Stenczer Béla: Közösségformálóbb. Még egy rosszabb társaság is jobban összekovácsolódik egy ilyen munkafolyamatban. Hiszen itt mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy bizonyos pontokon, megadott pillanatokban ő vigye az előadást.
Rázga Miklós: Sokkal intenzívebb társasjáték ez, mint az, amikor egy szolisztikus előadásban kell a színésznek odatennie a maga mondatait.
Bagossy László: Ne felejtsük el azt sem, hogy a Sztyanyiszlvaszij-féle Művész Színház társulatának készült ez a darab, amely valószínűleg olyan erős színészszemélyiségekből állt, akiket nem lehetett kiszolgálni egyszemélyes darabokkal.
Sándor L. István: Sok apró történés, párhuzamosan egymás mellett élő sorsok szervezik a darabot. Úgy érzem, hogy ez az előadás mindezt hangsúlyosabban kívánja megmutatni, mint a korábbi színrevitelek. Színészileg hogy lehet azt elérni, hogy mindig épp arra az emberre fókuszálódjon a nézők figyelme, akivel épp akkor a legfontosabb dolog történik? Különösen egy ilyen előadásban fontos kérdés ez, ahol nagy szerepet kapnak a szimultán történések, illetve vannak kaotikus tömegjelenetek is.
Bajomi Nagy György: Ezért van a rendező.
Bagossy László: Ezt organizálni egyfelől nagyon nehéz, mert nyilván a súlypontokkal folyamatosan játszani kell, ugyanakkor  hihetetlenül  inspiráló feladat is. Jó darabok esetében nem az a feladat, hogy úgy kalapáljuk ki a szöveget, hogy ne derüljön ki az író ügyetlensége vagy tapasztalatlansága, inkább az, hogy megpróbáljunk minél többet megérteni a darabból. Ráadásul nagyon hálás dolog egyszerre több embert jó helyzetbe hozni. Kevés ilyen darab van, ami erre alkalmas...
Sándor L. István: Egy kicsit konkrétabbá teszem a kérdésemet. Van például Klescsnek egy fontos jelenete, amikor meghal a felesége. Anna halálát szinte senki nem veszi észre, aztán nem is sajnálja őt senki. Még Klescs sem. De néhány perc múlva feltörő zokogásából mégis csak kiderül, hogy mélyen megrendítette a felesége halála. Hogy lehet ezt a késleltetett fájdalmat megcsinálni?
Bánky Gábor: Ez egy nagyon kemény és furcsa dolog, amikor a színészi szándékon túlnő a színpadi szituáció. Ez a próbák egy bizonyos szakaszában vagy bekövetkezik vagy sem. Jó esetben bekövetkezik, és akkor elveszti a színész önnön szándékát. Tehát amikor a második felvonás végén Klescs elkezd sírni, akkor – esküszöm – én nem akarok sírni. Nekem itt nincs már szándékom erre, mert a próbák furcsa és bonyolult folyamán elérkeztünk oda, hogy a figura önálló életet kezdett el élni. Nagyon különös ez: bejövök, meglátom a halottat, és nekem semmit nem kell játszanom. Úgy gondolom, hogy ez a legjobb állapot, amit elérhet egy színész, hogy neki már nincs dolga a szerepben, mert az működik magától. Kontrollálom ugyan azt, ami történik – nem lépek bele egy véletlenül széttört üvegbe, vagy kicsit arrébb lépek, mert látom, hogy kiment egy reflektor –, ezt mind látom, ott vagyok én is a színpadon, de a szerep emellett végzi a maga dolgát. Nem én találtam ki, a Laci mondta, hogy amikor bejövök, akkor nézzem meg a felségemet, és ne rendüljek meg, majd késleltetve mégis történjen meg velem. Ez egy egyszerű instrukció. És egyszer csak tényleg elkezdett a dolog működni, ki tudja, miért. Nem tudom megmagyarázni, hogy honnan jött elő belőlem mindez.
Vidéki Péter:  A Színész figurájánál is valami hasonló késleltetés működik. Hogy lehet egy hosszú néma jelenlét után megszólalni?
Urbán Tibor: A darab végére gondolsz? Ez nekem is furcsa volt. Kérdeztem is a Lacit, hogy hogy van ez: valaki ilyen hirtelen felcsattan, teljesen kiborulva üvöltözik a többiekkel az ágy tetején állva, és utána mégse megy el. Hogy lehet itt ezután jelen lenni, miközben egy árva szót sem mond. Én sem tudom megmondani, de valahogy működik a dolog.
Vidéki Péter: Volt olyan előadás, amikor kifejezetten azt figyeltem, hogy mi történik veled ott az ágyon, abban a hosszú hallgatásban. És azt láttam, hogy a hátad játszik. Pedig gondolom nem direkt mozgattad úgy.
Urbán Tibor: Nem. Azt éreztem, hogy ha már bent maradtam, akkor meg kell próbálnom ebből a helyzetből valamit csinálni. Azért, hogy a Színész jelenléte ugyanolyan fontos legyen, mint azoké a szereplőké, akik beszélnek közben a jelenetben.

Ellenpontok

Sándor L. István: Vagy mondok egy másik példát. Bubnov egyszer csak elkezd főzni. Egyrészt az a színészi feladat, hogy ezt ne nagyon lehessen észrevenni, mert akkor elterelné a figyelmet a beszélő szereplők játékáról. De ha hangsúlyos pontokon sem figyelnénk fel arra, hogy mit csinál, akkor értelmetlen volna az ötlet, akkor nem lehetne ennyire hatásos ellenpontja a szerelmi jelenetnek.
Stenczer Béla: Így van.
Vidéki Péter: Mennyire tudatos, hogy a tojást pont akkor kezded el keverni, amikor a dugás szó elhangzik?
Stenczer Béla: Két tojást mikor kezdesz el verni? Keress ennél jobb végszót rá! Egyébként ez az egy, ami ennyire ki van számítva. Nem könnyű a helyes arányt elérni. Néha bírálatot is kaptam, hogy “túlfőztem” a jelenetet.
Bagossy László: Vizes volt a zsír.
Stenczer Béla: És nagyon sercegett. Úgyhogy a zsír meg lett fenyítve. De valóban ellenpontként fontos ez a játék. Tehát szeretek főzni.
Sándor L. István: Ellenpontozó technikára épül a Báró és Szatyin jelenete is. A Báró szunyókálása ellenpontozza Szatyinnak az emberi nagyságról szóló részeg monológját. Tehát a Bárót játszó Lipics Zsoltnak úgy kell aludnia, hogy ezzel ironizálja is azt, amit Szatyin mond.
Bajomi Nagy György: Ezt nagyon sokat próbáltuk. Az elejétől kezdve végig aludtál, nem?
Stenczer Béla: A nézőkkel kevered össze.
Lipics Zsolt: Gondolkodtam rajta, hogy ha kívülről nézném az előadást, akkor azt mondanám, hogy hű de alternatív ötlet, hogy alszik, amikor ezt a híres monológot mondja a Szatyin. De közben meg a negyedik felvonás tényleg arról szól, hogy mindenki alaposan berúg, isznak valamennyien, mint a gödény, Szatyinról nem is beszélve, tehát teljesen indokolt, hogy a Báró egyszer csak elalszik, mert annyira részeg. Hogy pont akkor alszik el, amikor Szatyin beszél, ennek nyilván olyan jelentése is van, mint amiről te is beszéltél. Egyébként nagyon szeretek aludni – s közben természetesen hallom a Gyurit, de ez tök jó. Ez az egyik kedvencem, hogy én ott alszom.
Sándor L. István: Aztán te kezdesz beszélni...
Bajomi Nagy György: Akkor meg a nézők alszanak.
Sándor L. István: Megfordul a viszony: A Báró sorsáról szóló önvallomást Szatyin viselkedése ironizálja.
Lipics Zsolt: Beszélni is szeretek. Ez állati egyszerű: ha valaki színész lesz, az szeret sokat játszani, és szeret sokat beszélni. Vagy ha nem beszél, akkor olyan szerepet szerepet játszani, amely arról nevezetes, hogy éppen nem beszél. Az ember ugyanis, ha már színész, szeret a központban lenni. Én nagyon. Rajtam kívül mindenki, csak nem mondják. És – visszatérve egy korábbi kérdésedre – örülünk mindannyian annak, ha meglátjuk a nevünket az Éjjeli menedékhely szereplői között, mert mindegyik szerep isteni, mindegyik sokat beszél, mindegyik híres, mindegyikre emlékeznek a nézők. És ez nagyon jó egy színésznek.

 

Az igazságok polifóniája

Sándor L. István: Azért említettem a Báró monológját, mert ez is úgy van elmondva, részeg, siránkozó hangon, hogy föl sem merül a nézőben az, hogy ezt az embert sajnálni kellene. Nem az kérdőjeleződik meg, hogy igaz-e, amit a figura mond, hiszen az akár még igaz is lehet: csak épp egyszerűen nincs mit sajnálni benne. Csak a szerencsétlenségét lehet látni. És ez a többi szereplőre is érvényes: a szerencsétlenség mindenkiben érződik, de sajnálatot senki nem kelt.
N. Szabó Sándor: Lehet, hogy ettől korszerű az előadás. Ilyen a világ most. Így viszonyulnak az emberek egymáshoz – úgy gondolom.
Bagossy László: Én úgy látom – de erről beszéltünk egymás között is –, hogy ez “csehovi erénye” a darabnak: mindentől és mindenkitől ugyanannyira lenni, és úgy rakni fel figurákat, hogy ne lehessen rajtakapni a szerzőt egyetlen mondaton sem, hogy mit is akar üzenni a szereplőivel. Gorkij ebben a csehovi utat követi, bár nála néha megbillen ez az egyensúly. Ott ki is dobáltunk egy-két apróságot a szövegből. De nála sem lehet senkinek teljesen igaza, ugyanakkor némi igazsága mindenkinek van. A sokféle igazságnak ezt a polifóniáját megtalálni és megmutatni az igazán izgalmas feladat.
Sándor L. István: Szeretnék egy kicsit vitatkozni a rendező úrral, mert szerintem elég alaposan félreolvassa Gorkijt Csehov alapján. Csehovval ellentétben ugyanis Gorkij nem komédiát írt. Pedig az előadásból ez derül ki.
Bagossy László: Dehogyisnem! Gorkij boldogan számolt be e premier után arról, hogy  mennyit nevettek a nézők. Mert szorongva, rettegve várta, hogy majd egy ilyen komor, témájánál, illetve a helyszínénél fogva gyászos hangulatú művön tudnak-e majd a nézők nevetni.
Sándor L. István:  Tehát szerinted komédiát írt?
Bagossy László: Csehovnál is, Gorkijnál is mindig tragikumkomédiákról van szó. Mindig is azt gondoltam, hogy a folyamatos tragédiázás ugyanolyan unalmas, mint a folyamatos komédiázás. Számomra a tragikomédia az egyetlen érvényes műfaj, ha lehet így mondani. Minden mást unok. Azt is, ahol a szív nem szorul el, és azt is, ahol a rekeszizom nem rándul össze időnként a röhögéstől. A legjobb, ha pillanatnyi fáziskülönbséggel követi a kettő egymást. Gorkijnál egyértelműen tetten érhetőek az ilyen fordulatokra való törekvések.
Sándor L. István: A te előadásod nemcsak Csehov-komédia, de egy kicsit Kusturica is, mert egy kicsit mindenki lökött ebben  a világban.
Bagossy László: Kusturicia egy nagyon jó párhuzam, mondta már más is. Nagyon szeretem Kusturicát, és azokhoz a zenékhez is, amelyek ebben az előadásban felhangoznak, épp Kusturicán keresztül jutottam el. Amennyiben ilyen Kusturica-érzetek támadnak a nézőben, annak én örülök.

Vigasztaló

Sándor L. István: Az Éjjeli menedékhely egyik legellentmondásosabb figurája Luka, akit megváltóként és csalóként is értelmeztek már. Te elég egyértelműen jó embernek állítod be őt, holott a többiek egytől egyig komikus, sőt nevetséges alakok.
Bagossy László: Talán lehetett volna több az olyan típusú jelenetekből, amikor Annának elkezdi magyarázni, hogy ne akarjál te élni, te csak haljál meg szépen, olyan jó halottnak lenni, hogy el sem hiszed. Ott azért Luka figurájának komikuma is megmutatkozik egy pillanatra. De értem, hogy miről beszélsz. Én Barkó Gyuri bácsit úgy figyeltem, mint egy teljesen öntörvényű jelenséget. Nagyon sok mindent teljesen rábíztam. Erdélyből jött, sokat tud az ott élő emberekről, tökéletesen beszéli a nyelvüket. Egyetlen félelmem volt, hogy ebből nehogy valami nemzeti pátosz kerekedjen ki. De soha nem tévedt ebbe az irányba, és nagyon szeretem, ahogyan a figura humorát és rezignáltságát is ki tudta bontani. Mert Luka szövegei szerintem elképesztően rezignált, szomorú dumák. De Luka tudja, hogy a világnak ezt az illúzióktól megfosztott képét nem mindenki képes elviselni. Őket valahogy meg akarja vigasztalni.
Sándor L. István: Közben azért néhány embernek kirántja a lába alól a talajt.
Bagossy László: Lehet, hogy azért jött számomra kapóra, hogy Gyuri bácsi ebben a jóságos tónusban szólalt meg, mert egyébként eléggé megdurvítottuk a szöveget. Ha Gyuri bácsi nem így beszélne, akkor nem lenne semmiféle ellenpontja az anyázásoknak, baszdmegeknek. A kettő viszonya előadásról előadásra pengeélen táncol. A szándékunk nyilvánvalóan az volt, hogy egyetlen durvaság se hangozzon el öncélúan. Hogy mindegyiket indokolttá tegye a szituáció, amiben elhangzik. És ennek az eldurvult világnak valóban ellenpontja Luka minden egyes megszólalása.

08. 08. 5. | Nyomtatás |