Ellenfény Offline - Archívum - 2001 - 2001/2. - Reflektorfényben - Mohácsi János Színháza - “Sejtettem!

“Sejtettem!

Heller–Mohácsi: Megbombáztuk Kaposvárt – Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Mikor ezt az írást olvasni fogják, az előadás, amelyről szól, már régen nem lesz látható. Az évad egyik legfontosabb színházi eseménye a múlté lesz. Látta, aki látta, beszámolt róla, akinek ez volt a dolga. A Megbombáztuk Kaposvárt nem vált a művészeti közbeszéd tárgyává, nem indultak tömött buszok Pestről Kaposvárra. Pedig a produkció nagy valószínűséggel évekig műsoron maradna a fővárosban. Lehetséges, hogy kultuszelőadássá válna, színházba vonzana olyan nyitott értelmiségieket, akik régen elcsüggedtek már a színházainkat jellemző általános unalomtól.

Küsmödi Csaba

Mohácsi János több mint egy évtizede rendez nagyon jó előadásokat, zömmel vidéki színházakban. Önmaga sztárolásával nem foglalkozik. Inkább évadonkénti egy-két előadásával pepecsel. Példájából úgy tűnik, hogy a közvélemény és média sokkal inkább odafigyel a botrányozó, handabandázó, a médiumokat tudatosan kihasználó figurákra, mint azokra, akik energiáikat magára az alkotó tevékenységre, a művészi munkára fordítják. Hiszen ezek az igazi műgonddal dolgozó alkotók “csak” egyenletesen magas színvonalú előadásokat hoznak létre, s ez manapság nem elég. A tévéket, rádiókat helyettük inkább azok foglalkoztatják, akiknek, anélkül, hogy előadásaikat ismernék, félművelt műsorvezetők is feltehetnek kérdéseket; akik jól meghatározható szerepekbe kényszeríthetőek (elégedetlen fiatal zseni, fésületlen posztmodern bohóc, ócska előadásokkal színházát telt házzal játszató, magát a szakmát megtestesítő profi). A magazinok és beszélgető-műsorok kis színesei ezeket a szerepeket rajzolják újra és újra unásig.
Mindezen persze naivitás háborogni, de az mégis csak bosszantó, hogy az önmenedzselés egyáltalán nem művészi feladata határozza meg, hogy egyes előadások hányszor láthatóak, illetve hány ember nézheti meg. A Megbombáztuk Kaposvárt tizenhét bérletes előadás után lekerült a Csiky Gergely Színház műsoráról. Ha nem akadt néző, aki többször nézte (akadt!), és mindig telt ház volt, amikor játszották (tehát nem riasztotta el a helyieket a városi média bámulatosan értetlen és durva reakciója), akkor a szokottnál lényegesen több energiával, több hónap alatt készült előadást mindösszesen is csupán tizenvalahányezer ember látta, láthatta.

 



A szerzők

Kaposvárott új magyar színmű született. Joseph Heller Megbombáztuk New Heavent című – okkal ritkán játszott – drámájából származik az alapötlet, hogy az aktuális bemutató helyszíne bombáztassék meg. Heller találmánya a színházi helyzet folyamatos kitakarása, realitás és fikció összemosása is. A színészek ugyanis többször megakasztják a színpadi történéseket, és arra figyelmeztetnek, hogy színházban vagyunk, a szereplők egyáltalán nem azonosak a megjelenített katonákkal. A kaposvári történet – már ha történetnek lehet nevezni a tematikusan és motivikusan kapcsolódó etűdök szövetét – inkább csak emlékeztet az ötletadó darab sztorijára, de nem azonos azzal. A kaposvári színészszerepek pedig igencsak különböznek a New Heaven-i kollégák szerepeitől.
Két önálló jelenet került a darabba a huszadik század egyik emblematikus háborús regényéből, A 22-es csapdájából. Az egyik az anakronisztikusan becsületes Clavinger tizedes (itt Ederics – Anger Zsolt) vallatása a katonai ügyészségen, amelyből egy fergeteges bohózati jelenet kerekedik a színpadon. A másikban a szimuláns Yossarian (itt Unger – Kocsis Pál) játssza el a katonaorvos nyomatékos kérésére egy nemrég elhunyt ismeretlen bajtárs szerepét. Haldoklik egy rövidet, hogy a megrendült család elbúcsúzhasson a fiútól. Ez a fejezet szinte egy az egyben színpadra kerül, de Kaposvárott a regény öntudatos olaszaiból cigány család lett, ami érthető is, hiszen nem sok értelme lenne annak, ha a kaposvári környezetben valaki arra sarkallná agonizáló bratyuszát, ne hagyja, hogy ki...nak vele azért, mert olasz. Belekerül még az előadásba Yossarian és Schfeisskopf hadnagy (itt Gyurczi – Kovács Zsolt) kikapós feleségének (Varga Zsuzsa játssza) az a beszélgetése, amelyben arról vitatkoznak, hogy hálás lehet-e az ember a Teremtőnek, akiben egyikük sem hisz.
A darab végső változatában végül tíz mondatból talán ha egy származik Heller drámájából, és talán egy került a regényből a szövegbe, a többi a kaposváriak műve. Fentebb azért említhettem, hogy új magyar dráma született, mert a Megbombáztuk Kaposvárt nem egyszerűen aktuális átirata Heller műveinek. Nem csupán esetleges etűdlánc Heller intellektuális paradoxonaira, hanem egyedi szerkezettel bíró, saját nyelvi világot teremtő színpadi mű. Minden eleme – a nyelv, a történetmesélés módja, a megteremtett figurák, színpad és nézőtér viszonyának átértelmezése, a darabhoz írt zene ( ) – eredeti. Önálló alkotás. (Más kérdés, hogy valószínűleg sehol másutt, senki más nem játszhatná sikerrel, hiszen lényege, hogy ehhez a társulathoz kötődik. Az övék.)

A nyelv, avagy a hamis Retorika

A modern hadsereg mint a világ abszurditásának esszenciális közege hálás témája számos huszadik századi remekműnek. (Elég, ha két időben és térben olyan távoli alkotásra gondolunk, mint a Svejk vagy a M.A.S.H.) Hozzájuk hasonlóan a Megbombáztuk Kaposvárt sem csupán a katonaságról szól, a várost megszóró alakulat működésében civil életünk egyre groteszkebb jelenségeire ismerünk rá. A rendszer totális abszurditása a tisztek beszédmódjában, mondataik szemantikai furcsaságaiban is megjelenik. Ennek a kifordult világnak van logikája, de a következtetések éppen ellentétesek azzal, amit általában a formális logika követelne, vagy a józan ítélőképesség diktálna. Helyes premisszákból levont téves konklúziók szilárd pillérei támasztják alá a gigászi konstrukciót, a hadsereg önigazoló eszmerendszerét. A “felüljárók” (elöljárók) cinikus beletörődéssel vagy lakonikus egyenességgel nyilatkozzák ki észbontó őrültségeiket. “Maga nem tiszteli bennük az embert, amikor ők a legdrágábbat, az életüket áldozzák az ügyért, amin bajtársai szorgoskodnak.” – rója meg Gyurczi furmányos (talán őrmesteri fokozat lehet) a piszkos körmű “alantast”, és hosszan el lehet merengeni a mondaton, míg megérjük, hogy nem érthetjük.
A rendszer zárt és tökéletes, a téves következtetések szigorú láncolatot alkotnak, csupán a legfőbb mozgató, a végső ok, az egész értelme hiányzik. Ha “ezt a porfészket az isten háta mögött (Kaposvárt) a világ közepén, meg lehet bombázni, akkor mindent várost meg lehet bombázni, és akkor sohasem lesz vége” – vágja Eifert tokmányos arcába Unger. A válasz azonban a torkára forrasztja a szót: “Ha ennek az embernek egy szikra igaza lenne, és nem kellene porig bombázni Kaposvárt, akkor se Bizáncot, se Budapestet, se New Yorkot sem kellett volna és a többit sem korábban. Nem olyan különös város ez.” Tehát akkor a katonák egyszerűen gyilkosok – ettől az “érvtől” meg is retten mindenki.
A parancsok indoklása és magyarázata legtöbbször maga a parancs. Gyakori az olyan mondat, magyarázó vagy következtető, amely megismétli, amit magyaráznia, amiből következtetnie kellene. Épeszű kérdésre a következő a válasz: “Ezt magánál sokkal jobban tudják azok, akik ezt magánál sokkal jobban tudják.” Sorsszerű kérdésre (meghal-e valaki a bevetésen) pedig ez: “Mindenki meg fog halni, aki nem éli túl.” Ha valaki nem akarna előlépni ebben a seregben, nincs sok esélye: “Szóval nem ért hozzá és nem is érdekli: maga a mi emberünk!” – és előléptetik. A rendszer létének igazolása a rendszer léte. “De hát ilyen város (Bizánc) nincs is! – Repüljenek fölé, akkor lesz!” – intézik el röviden.
A két tiszt, a tokmányos és a furmányos egyaránt egy sajátos szerkezetű mondatot használ, amikor elmarasztalja, az elmarasztalandókat: “Tekintsen saját magára, mielőtt más tekintene saját magára!” “Gyurczi, adja ki (a parancsot), vagy én adjam ki?” Ezek a szövegek egyrészt igen viccesek, másrészt paternalista fenyegetést sugallnak (baj lesz, ha lépni kényszerül a hatalommal bíró), ugyanakkor megrajzolják az ügyért dolgozó, maga körül kínzó lelkiismeret-furdalást generáló áldozatos főnök öntetszelgő portréját. Ő az, akinek mások helyett kell dolgoznia: “Uralkodjanak magukon, mielőtt én uralkodnék magukon!”
Ezek a visszatérő szlogenszerű mondatok és mondattípusok súlyt és jelentőséget nyernek attól, hogy közszereplőink megnyilatkozásaiban is egyre gyakrabban hallunk efféle bombasztikus baromságokat. Egyelőre még jókedvűen idézgetik a polgárok ezen értelmetlenségeket – csak nehogy végül elkomoruljunk, ahogy a kaposvári előadást nézve is elkeseredünk néha, miután jól kiröhögtük magunkat. A stilizált nyelv valóságra vonatkozása igen erős, nem is szerepelnek az eredeti művekben, kaposvári lelemények, a társulat közös politikai tudatalattijából származnak. Mi pedig érintettek vagyunk.

 



Történet, avagy mi is történik

A történet végtelenül egyszerű, egy mondattal leírható. Egy bombázótiszt (Unger) fellázad, és megpróbál elmenekülni a bevetés elől, amelyről tudja, hogy a halálát jelenti, de ez végül nem sikerül neki. A sztori azonban nem halad előre töretlen lendülettel, időrendje kétes, a fősodorról egyéni szálak, személyes epizódok válnak le. A csúcspont, a (már a címben) beígért bombázás számos kitérő után következik csak be. Nehezen is indul, lassacskán nyer irányt a játék. Jóféle káosz van a színpadon, amikor felmegy a függöny. Még szerelik a díszletlámpákat, van, aki a színen alszik, két művész majdnem egymásnak megy, mivel kölcsönösen alkoholistának titulálják a másikat. Elvitatkoznak, hogy jó-e a darab címe, meg azon, mi is Kaposvár (“éppen Kaposvár”) megbombázásának értelme. Lassan formálódik meg a közeg, veszik fel figuráikat, hogy elkezdődjön a bombázók története.
A továbbiakban aztán az is előfordul, hogy egy igen hatásos, már-már megrázó jelenetről kiderül, hogy blöff volt. Eredics aknára lép, a többiek szakszerűen felfúrják körülötte a padlót, hogy vörös szalaggal jelöljenek ki aknabiztos folyosókat, bűntudatos barátja elveszi tőle a dögcéduláját, egy másik pedig géppisztolyát (nehogy kárba vesszen), majd magára maradván fejben megható búcsúlevelet fogalmaz kislányának – de hiába sötétedik el gyászosan a színpad a férfias búval búcsúzó Anger Zsolt körül, az aknára lépett katona nem hal meg. Hirtelen kivilágosodik a játéktér, lendületesen érkezik Gyurczi furmányos, az előadás moderátora, és közli, hogy amit láttunk, az csupán az elején megszavaztatott darabindítások egyike, a “szomorkás-kesernyés” volt. Pedig hatott. Ennyi az egész, állítja az epizód, nem szabad semmit komolyan vennünk, csak Kovács Zsolt figyelmeztetését: “azt csinálunk, amit akarunk, jó lesz vigyázni!” Akkor az egész nem más, mint effektek, trükkök: színházi masinéria? És mégsem. Az előadás miután többszörösen leleplezi önmagát, megteremti hitelét. A távolítás ironikus gesztusai újra és újra jelzik: a színház, amit nézünk, alapjában hazug intézmény. A katonák nem katonák, hanem színészek, nincs miért félniük a bevetéseken, hiszen nem halhatnak meg. Ha veszélyes a játék és nyomasztó a dráma, menekvést és vigaszt jelenthet, hogy ők csak színjátékosok. A színészlét: vészkijárat.
Az első komoly válságot a bizánci(!) bombázás lehetetlen terve okozza. (Bizánc ráadásul jack potos, vagyis megnyerik hozzá Aelia Capitoliát – Jeruzsálemet hívták így a rómaiak – mint elpusztítandó – “kő kövön nem maradhat” – települést.) Újabb “kesernyés-szomorkás” jelenet következik, amelyben Süti (Nagy Viktor) mélységes szomorúsággal közli a többiekkel, hogy ő bizony nem menne a bevetésre, hiszen őt ott le fogják lőni, és különben is, micsoda igazságtalanság, hogy már az első felvonásban meg kell halnia, le kell jönnie a színpadról. A felüljárók végül megengedik: Süti megnevezhet valakit, aki majd helyette meghal a bevetésen. Ám ő ezt nem tudja megtenni, sőt még arra sem képes, hogy bólintson, amikor körsétája során a kiválasztott bajtársa mellé ér. Nem képes halálba küldeni a lehajtott fejjel szorongó kollégák egyikét sem.
A válságon Unger lép túl, aki először csak sejti, majd rádöbben, hogy valójában ő Kocsis Pál. Színész. A többiek először kételkednek (“Akkor én is Kocsis Pál vagyok!”), de lassan felsejlik nekik is saját színészmúltjuk (“B....d meg, én itt szoktam állni, amikor azt próbáljuk, hogy azt mondom, hogy itt szoktam állni...”), majd röviden bemutatkoznak. Kivéve Bezerédi Zoltánt: miközben a többek egy-egy mondatban mondják el, mit is csináltak az elmúlt években, ő hosszan és rendíthetetlenül sorolja több évtizedes kaposvári pályájának fontosabb állomásait.
Tehát nincs nagy baj, “hiszen nincs háború” mondja Kocsis Pál színész, mire Lugosi György színész visszakérdez: “Nincs? Pali, hát van!” Ébl színésznő pedig megkérdezi: “mi az, hogy nincs?” “De nem itt”, próbálkozik Kocsis színész. Mire a többiek emlékeztetik: “Hirosimában is azt hitték, hogy nem ott, aztán százezer ember... ffff...” (Fújnak egyet a semmibe). De mondanak egy közelebbi példát is: ugye az “újvidéki híd is gravitált egyet”. Bárgyúság azt hinni, kezd derengeni mindnyájunkban, hogy a háború mindig máshol van. A színészemberek önvédelme, ahogyan tiltakoznak a cím (“Miért éppen Kaposvár?”) és egyéb furcsaságok ellen, ahogyan leállítják az eseményeket, és kikérik maguknak ezt a “darabot”, megfeleltethető a civilek bonyolult önbecsapási technikáinak, amelyekkel megpróbálnak nem szerepelni a történelem háborús színjátékaiban. Az előadás elébe megy a néző kívül maradásának; maga magát leplezi le, mielőtt a befogadó leplezhetné le, hogy így rántsa magához a nézőt a jelen idejű történés.
A szereplőket “besorozzák” a Megbombáztuk Kaposvárt című előadásba, és ők vonakodva tiltakozva, de megbombázzák Kaposvárt. Magával sodorja őket az élet, vagyis a színmű, megszűnik civil autonómiájuk és megírt jelenetekbe szorulnak, elveszítik függetlenségüket. Veszik a televíziós panelekre emlékeztető furcsa eszközeiket, a süllyesztőből előkerülő szürreális fegyvereket, a műanyag forgószékeiket, és bevetik magukat: elmennek Bizáncra. Elkezdődött a játék, néha még kikacsintanak, olykor még kilépnek, kikérik maguknak, de már benne vannak, és mi is. Szerep és szereplő (élet és színház) viszonya egyben leképzi a civil és sorkatona viszonyt is, a színpadon lét és nem lét, élet és halál, az egész színházi helyzet bonyolult metaforává, egy háborús állam metaforájává válik.

A valóság, avagy a liberálhumanoid hadsereg

A kaposvári laktanya szürke falai, igénytelen lámpái, vaságyai, akármelyik modern hadsereg barakkjában előfordulhatnának. A tisztek korszerű bomberdzsekit viselnek, akár nyugati kolléáik (jelmez: Szűcs Edit), a katonák gyakorlója félúton van a magyar mikádók és egy NASA szkafander között. A laktanyában használt eszközök hétköznapi tárgyakból összetákolt bizarr szörnyetegek: porszívócsövek, olajos hordók és egyéb leselejtezett háztartási eszközök alakulnak ormótlan micsodákká, olyan mintha egy lengyel sci-fi paródiáját látnánk. Az alakulat vezényszavai a standard katonai parancsszavak frappáns torzításai: hogyne! (igenis!), sejtettem! (értettem!), szerteszét! (oszolj!) és gyász! (vigyázz!). Mások a mozdulatok, a “közönynél” (pihenj!) például kontraposztba állnak az alantasok, és úgy tesznek, mintha egy talponálló pultjára támaszkodnának. A kifacsart utasítások kinevettetik ezt az egész komolykodó katonásdit, mert ugyan mennyivel van több értelme az önkényes vezényszavaknak és rituáléknak, mint a valódiaknak. Lenyűgöző fantáziával teremtik meg ezt a sosemvolt, mégis ismerős világot. Ritkán tapasztalni ilyen igényességet, nincs egyetlen esetleges eleme sem az előadásnak, minden momentum kigondolt és tudatos. Ha használnak valamit, ha térbe kerül valami, azzal céljuk, van, ha csak a nevettetés is. Másrészt ez a komikus fantasztikus világ óvja meg a bemutatót a hadsereg ábrázolásának kliséitől, a kínos közhelyektől, és általános érvényűvé emeli a somogyi város tönkrebombázásnak lokális ügyét. Hol járunk tehát? Akárhol a “civilizált világban.” Mégis nagyon értjük, amit látunk.
A Kaposvárt megbombázó alakulat ellentmondásos képződmény. A szólamok alapján igazi civilizált sereg: demokratikus(!) katonaság. Elcsépelt jelszavak tolakodnak a felüljárók parancsai közé, de a demokrata szerepe nem áll túl jól nekik. Fölényes mosollyal, gúnyos dallamívvel idézik az emberjogi csacskaságokat, érzékeltetik mennyire nem értenek egyet azzal, amit mondani kényszerülnek. Szemük elkerekedik, értetlenkedve néznek a semmibe, üvölt róluk, hogy képtelenek megemészteni ezeket a “baromságokat”. Vagy csak ügyetlenek. Nincs rutinjuk a humánus eljárásokban. Idéznek szolgálati szabályzatból: “nem sértette-e meg az alantas személyiségi jogait, vallási és etnikai hovatartozását”, de fél perc sem telik el, és a felolvasó elküldi az alantast a “svédbolgár k...a anyjába”. Pedig szó esik a hágai nemzetközi bíróságról is. Előfordul, hogy a használat során szétrobban a demokratikus klisé:  “Nincs joga beszélni, nincs joga hallgatni, nincs joga ügyvédet fogadni, és amit nem mond, azt is felhasználhatjuk maga ellen!”
A vezetők gyökereiről egy remek flasch back jelenet tanúskodik. Gyurczi meséli el fiának házasságát. (Elárulja a nagy titkot is, miszerint a fiú anyja nem is az anyja (!), erről ráadásul a mama nem tud: “Ne mond el anyádnak, hogy nem az anyád!”) A megelevenedő lagzi a Kusturica filmek koszlott pompájú mulatságát, balkáni sármját idézi. Harsog a cigányzene, a tisztek undorító barna uniformisban ropják tajt részegen. Van vonatozás is, kedélyesen masíroznak az elvtársak. Egy extrém módon széles szovjet tányérsapka – a keleti nagyravágyás idióta szimbóluma – alól orosz tiszt üvölti agresszíven köszöntőjét. Főnök ő, érezni minden mozdulatán. Itthon van, jobban, mint szervilisen vigyorgó tiszttársai, bár csak ideiglenesen. Hát ezek a gyökerek, innen jöttek, “így jöttek”, ezek a bomberbe bújt régi-új vezetők. Csoda-e, ha nem értik, nem kívánják érteni, mi is történt körülöttük a közelmúltban. Nem véletlen, hogy nehezen megy a demokratikus módi. A jelenet távlatot ad az előadásnak, ugyanakkor helyhez is köti: nincs mese, Kaposvárt nem mások, hanem a Magyar Honvédség bombázza le. És hogy miért? “Azért, mert itt van!”
De megkapja a magáét a magyar honvédelem másik markáns tradíciója, a revizionista hortysta kivagyiság is. Ezt a vezérkar tagjai képviselik, akiknek a döntéseit már csak azért sem lehet felülbírálni, mert ők a “legjobb koponyáink”. Huszárosan színpadra masíroznak ezek a kriptalények, és makacs igyekezettel próbálnak feltámasztani egy hagyományt, amely  születése pillanatában is korszerűtlen és paranoid módon öncsaló volt. A parancsnok után loholó tisztek egy-egy elcsatolt országrészt kérnek főnöküktől: “És hozzá egész Erdély....Egy szó: Felvidék. Felvidék.....Én személy szerint a Bácskára mennék”, de van, aki a régi álomhoz ragaszkodik, szeretne egy korridort az Adriáig, “mielőtt a szerbek fölébrednek” (ki is számolják “a várható nemzetközi beavatkozás” értékét: négy egész hét tized).  A célpontot a Magyar Királyi Hadsereg reinkarnációi jelölik ki, afféle horty-zombik egy (Kubrick Mr. Strangelove-át  idéző) pazar humorú jelenetben.
Fehér szkafanderbe bújt kutatók hozzák az  OP 14000 L-t (azért ez a neve, mert tizennégyezer operátort küldtek el, míg elkészült), a páratlan csúcsszámítógépet, amely “az összes n-ed fokú algoritmust viszi.... bizonyította a Fermat sejtést.... és élesben lehet játszani rajta a csillagok háborúját”. A szerkezet – egy emberi agy, melyet néhány színes vezeték köt egy fémkerethez – lágy női hangon beszél kedves gazdájával, a fővezérrel, amiért aztán ki is borul a főtiszt babája (“Az első géppel, amelyik szembejött”). Azonban a főnöknek kicsúszik a száján, hogy annyira tökéletes ez a szerkezet, hogy “még ha akarna, se tudna elromlani”. A masina női lelke azonnal megbántódik, és bebizonyítja, hogy ezt is tudja: felrobban.
Ha már OP nem mondta meg, hova hulljon a Vazul 7, a szuperbomba, muszáj a régi módszert alkalmazni, vagyis behunyt szemmel egy óriás világtérképre hajítanak egy darts nyilat. Az első dobás: a Mariana-árok. “És a halak? Én fogok odaállni azok elé a greenpeace buzik elé?” – ódzkodik a parancsnok. A második dobás: Jekl (Kelemen József) válla. “Ne haragudj édes Marcikám, de én nem célba dobó vagyok, hanem célmegadó.” – mentegetőzik a dobó. A főtiszt sérülése hosszú geg-sorozatot indít el. Társai felfektetik az asztalra, de közben széttüsszenti a korábban odakészített kokaint: erre egymás sarkára hágva próbál öreg és fiatal szippantani a szállongó porból. Majd az orvos a hátára (!) fordítja a sérültet: reccsenés, befúródik a nyíl. Szívmasszázs következik, de az orvos kezét felsérti a kiálló nyílhegy. Közben néhányan azt javasolják, hogy mivel nincs több nyíl, ugyan dobnák rá az egész Jeklt a térképre. A sérült harcos sípoló hangon tiltakozik, ami csak akkor kap zöngéket, ha kezével befedi a mellén a nyílhegy ütötte nyílást.
A fent említett két epizód azt is példázza, hogyan építi fel Mohácsi János az előadás jeleneteit. A rendező (vagy valaki más) hoz egy ötletet (női hangú csodagép, célbadobós), amit a játszók improvizációi bontanak ki, végül ismét rendezői munka következik: ő szelektál, s nem lehet csodálni, hogy nincs szíve kihajítani a remek akciókat. A szituáció poénsortól poénsorig halad, közben lassan araszol előre a cselekmény (a célpont kijelölése), viszont egyre többet tudunk meg az ábrázolt világról. A jelentést sokszor nem a fordulatok, a cselekmény, hanem a közeg reakciói, a csoport létezésmódja hordozza.  A játékok ritmusa, a látszólagos tobzódás fegyelmezett íve, a megszólalások és gesztusok színészi ereje arról árulkodik, hogy valami kivételeset, elemi erejűt tudnak így együtt a színpadi komikumról.
Szula, a vezér fáradt és gondterhelt: küldetése van. Veszélyes ember, egyike azoknak, akik borzasztó kimerültek, halálra dolgozzák magukat értünk, a lakosságért. Szula remekül hozza a katonaember gőgjét és korlátoltságát, nem érti miért ugrál körülötte a görcsös pénz(ügyminiszteri)ember  (Anger Zsolt). Miért pampog, ha milliók és milliárdok eltapsolásáról van szó, mikor a legfontosabb ügy, a Haza védelme a cél.  A harmadik dobás végül megtalálja az ideális célpontot, Kaposvárt, és a vezérkar diadalmas sámánista körtánccal zárja az értekezletet.
A néző el-el csodálkozik, hogyan tudnak Kaposvárott ennyi mindent közölni arról a szolid őrületről, ami észrevétlen megformálta önmagát az elmúlt tíz évben. Még meglepőbb, hogy színházi formát lelnek a szembesítéshez. Egyedivé és személyessé teszik a banálist, eredetien szólnak közhelyekről. Ha felidézzük Mohácsi János rendezéseit az elmúlt tíz évből, elég világos képet kapunk arról, mi történt itt a fejünk felett. E tíz év munkái szóltak arról, mit jelent manapság a hatalom arroganciája, mit a bűnözés, milyen az, ha nem szolgáltatnak igazságot, ha bűnözők uralják egy kisközösség életét, ha a múlt kísértetei valóban kísértenek, ha két párt – világnézet – harca morzsolja fel lassan egy ország erkölcsi, anyagi és kulturális tartalékait stb. Mohácsi János egyike azon kevés valóban pártatlan és gondolkodó művésznek, akinek morális látleleteire érdemes még figyelni, kinek kívülállása, még őriz valamit a “független értelmiségi” státusz néhai méltóságából.

 

A (kaposvári) színész munkája, avagy a színfalak mögött

A produkció keletkezésének története nem tartozik a befogadóra, inkább semmi köze hozzá. Általában. Mohácsi János rendezéseinek azonban egyik legsajátabb értéke a kliséktől mentes, személyes színészi játék, melynek forrása a teremtő bizonytalanság, amit a rendező próbamunkája teremt. A színész azáltal kerül igazi alkotó állapotba, hogy az előadás készítésekor nincs minden előre elhatározva, eldöntve. Munkája tehát nem azt jelenti, hogy kényelmesen elfoglalja az adott figurát, és kimunkált színészi eszközei segítségével működteti a kigondolt karaktert. A közös improzivációk termékeny kiszolgáltatottságában teljes személyiségével kell, hogy részt vegyen, a színpadon cselekvő ember hitelét saját egyénisége adja: társulati státusztól, élettényekig és érzelmi világig minden játszik. A színpadi létezés alapvető esztétikai és etikai kérdéseit, a színész igazságát vizsgálja a “mohácsi-módszer”, bármennyire leplezi is ezt a produkciókat átszövő irónia. Hitelesség, igazság és mélység nem azonos a kiguvadt szemmel és megfeszülő izmokkal, az őszinteség sztereotip jeleivel, ezt tudhatjuk régen. Mohácsi színészeinél aztán tényleg nem találkozhatunk ilyesfajta “súlyos pillanatokkal”, a megszólalások szokatlanul közvetlenek, az előadás  rafinált, és munkás – ezáltal igen könnyed hatású – spontaneitást sugároz. Talán ezért lehet olyan könnyű lendületét felszínességnek, humorát frivolságnak látni.
Mohácsi egyike azon kevés színházi alkotónknak, akiknek van saját válaszuk a színház leglényegibb kérdésére, “a színész munkájára”, ezért képes nagyon erős közeget teremteni a közös játékokban, ezért páratlanul egyénítettek a “háttérfigurák”, ezért izgalmasak és erőteljesek a “főhősök”. Ezek az elemek rendezői adottságként nem olyan látványosak, mint mondjuk a képteremtő fantázia, mivel könnyen a társulat erényének tűnhetnek. Pedig ha Mohácsi nem tudná tucatnyi vagy még több szereplőjét hatékonyan instruálni a közös rögtönzésekben, ha nem tudná munkájukat koordinálni, ha nem tudná ezeket a sokszor széttartó remek ötleteket előadássá formálni, kárba veszne – sőt felszínre sem kerülne – az a rengeteg színészi energia és tehetség, amely az előadásokban végül megmutatkozik. Látszólag civil személyiségjegyek – a rendező egyénisége – hozzák létre az előadások vitathatatlan esztétikai értékét. Az ilyen munkában fontos, hogy a próbák vezetője olyan oldott, mégis koncentrált légkört tudjon teremteni, amelyben a teljes társulat kedvet érez a kísérletezéshez. Nem az a kivételes, hogy valaki csoportos rögtönzésekre építi előadásait, régóta sokan csinálták, csinálják ezt, hanem ahogyan ezt Mohácsi teszi és tenni tudja. A kész produkciók ugyanis összetéveszthetetlenül “mohácsisak”, pedig ő igazán alkotótársnak tekinti színészeit.
Mohácsi meg tud mozgatni egy teljes társulatot, de eredeti tehetsége nem érvényesülhet, ha egy fásult és kedvetlen csapattal kell dolgoznia. Meg is buktak a rendező vígszínházi produkciói: elkaszálta őket a színészek (más vendégrendezőket is gyakorta megbuktató) közönye.

A “hősök”

A lázadó: Unger. Nem akar meghalni. Megakasztja a gépezetet. Furmányosa először próbálja meggyőzni: “Mi lenne ha mindenki ezt mondaná?” Mire Unger Heller híres paradoxonával válaszol:  “Akkor hülye lennék, ha én mást mondanék!” Van Ungernek  két  jelenete, amely arra szolgál, hogy megismerjük őt, aki nemet mert mondani. Az egyik a kórházi látogatás a 22-es csapdájából. Nem különb ő senkinél, de kikéri magának, hogy lecigányozzák a roma látogatók. Cinikus, mint Yossarian. Legfőbb elve, hogy élni akar. Gyáva is hadiszökevényként, Gyurczi furmányos feleségéhez menekül, akiről a második felvonás közepén derül ki hirtelen, hogy van, sőt a hölgy, akit Varga Zsuzsa játszik, Unger szeretője. Vele filozofál a karmanytús az ágyban, fontos transzcendens kérdésekről, és nincs sok illúziója a Mindenhatóról. Lázadóhoz képest elég esendően mászik elő kedvese ruhásszekrényéből, Gyurczi pedig meglehetős méltósággal szállítja vissza a megalázott riválist. Mégis van Kocsisban valami maradéka az emberi tartásnak, ami által mer szembeszegülni, s hogy ez színészet vagy személyiségjegy, azt nehéz eldönteni.
A beilleszkedő: Gyurczi. Ő a főszereplője az előadás egyik legszebb jelenetének. Neki kell feltöltenie az állományt, de mit ad isten, a sorozáson minden névnél az ő gyermekét küldik be. A fiút ugyanaz a Znamenák István játssza, aki az apa közvetlen főnöke, az alakulat vezetője is, tehát számtalanszor alázta meg, tiporta le a furmányos önbecsülését. A lírai-groteszk jelenetben a kinőtt zakójú szemüveges huszonéves esendő dühvel támad apjára, mert megöleti őt (“Nem vered ököllel a melled, nem téped meg a ruhád, hintesz hamut a fejedre?”), mint Dávid király, aki megölette az ellene lázadó fiát, Absolont. Ez a Heller-darab egyik legerősebb helyzete, mitikus erejűvé emeli az apa drámáját. Gyurczi fiát lelövik Kaposvár fölött, az apa Kovács Zsolt az irányítótoronyban gyászolja fiát “Édes fiam, Absolon! Szerelmes fiam, Absolon, bár én haltam volna meg tehelyetted!”, mint Dávid. Gyurczit nehéz lenne zárt színpadi alakként értelmezni. Az egyik jelenetben tehetetlen balfék, akire nem hallgat senki, ostoba is, többször összekeveri a magázó formulát az egyes szám harmadik személlyel (“Hány éves volt, amikor meghalt? – kérdik tőle. A válasz: “Én? Én még élek! Ez nagyon rossz vicc volt! Ezt jelenteni fogom!”). Máskor ravasz olajtolvajnak bizonyul, később szinte sztoikus bölcsként viselkedik az in flagranti helyzetben. A színész egyénisége összecsúszik a figurával: Eifert-Znamenák ráparancsol, hogy olvasson kevesebb irodalmi hetilapot. Vajon Gyurczi irodalmi hetilapokat olvas? Ráadásul hihetetlen blikfangos szellemes körmondatai vannak, ami gondolom szintén a színész leleménye, és nem a sokarcú figurát jellemzi. (“Kedves Unger, informálna, hogy az iboly nevű hurrikán csak átfüttyent a szegleten, avagy perdült is egyet? És a nyomait miért nem sikerült eltüntetni? Nyomja meg a csengőt, ha eszébe jut a válasz! Vagy kérdezzük meg a közönséget?”) Kovács Zsolt úgy tud jelenetként, sőt jeleneten belül is más-más alakban megmutatkozni, hogy közben végig önmaga marad, és ebben, vagyis hogy erős egyéniségként képes jelen lenni a színpadon, kevesen jobbak nála.
A hatalom embere: a Znamenák István által játszott Eifert. Az előadás legköltőibb szövegét, Kaposvár sírbeszédét éppen ez a negatív főhős, Eifert tokmányos, vagyis Znamenák színész mondja el a nézők felé fordulva – könnyes szemmel, gyönyörűen. “Nem olyan különös város ez.... a lányok a fiúk szemébe néznek az utcán, mert vannak még utcák.... a legtöbbje meg ébred, teszi a dolgát, és alszik megint... szeretnek, esznek, de isznak is, nem keveset... nem tisztelik meg a szombatot, igaz a többi napot sem.... paráználkodnak, de én ezért igazán nem haragszom...” Csak egy ilyen kegyetlenül éles előadás engedheti meg magának ezt az érzelmességet, ezért a pillanatért bizony meg kell harcolni. Ám szövege végén a következő pillanatban Znamenák már újra Eifertként rikácsol, tenyérbe mászóan cinikus megint – mégsem felejtődik el, cáfoltatik meg, nem veszti érvényét a megelőző hangulat.
A három főhős megformálása, Kocsis Pál, Kovács Zsolt és Znamenák István színészi munkája árulkodik a “mohácsi-módszer” erényeiről, ahogyan igazzá teszik a figurák reakcióit akkor is, ha nem a karakternek megfelelően viselkednek, hiszen nincs előre eldöntve, ki milyen is lesz, nincs merev koncepció: a szereplők szabadsága átírja, gazdagabbá és kiszámíthatatlanná teszi a színpadi alakokat.

 



A bevetés

A felvonásokat egy-egy bombázás zárja. Az alakulat tagjai a magukkal hozott panelekből összeállítják a négy pilótafülkét, a diódák felvillannak, a hidraulikus emelők megemelik a négy-négy színészt, egy-egy repülő legénységét. A gépek (Édes Teher, Késő Bánat stb.) felemelkednek. Nagyon ügyes ez a repülés, a minden hang négy zenész torzított hangszereiből szólal meg (nincs bejátszott effekt): a bőgő adja a hajtóművek zaját, egy élére állított zongora húrjainak püfölésével mennydörgésszerű bombarobbanást állítanak elő. A négy “gép” felválva hullámzik, elegáns és szellemes megoldások, érzékletes stilizáció. A fiúk igen humorosan ugratják a toronyból őket utasítgató Gyurczyt, valamint a selymes hangú diszpécserlányokat. Jópofák na: “Hol voltatok?” “Beugrottunk egy éjjelnappaliba.” “Sorompót kaptunk”. Jó is hangulat egészen addig, amíg Anger Zsolt  ingjéből ki nem omlik a megszámlálhatatlan gomb: a belei. “Ti nem fáztok?” – kérdi, és meghal. El is csendesednek ezek a vagány srácok, akiket annyira megszerettünk jó dumájukért. Csak a torony szól: “Meghalt valaki? De remélem áldozat nincs!” “A jó anyádat...!”– válaszolják, majd megszólal egy bombázóinduló. Felhangzik a karcos zene, igazi húzós song. Fájdalmasan férfias dalokat írt XY, melyekhez remek táncokat tervezett XY, a mozdulatok érthetően nélkülöznek minden táncos finomkodást. Borostás  férfiak civil mozdulataiból, erőteljes népi lépésanyag kifacsarásából született zenés-táncos betétek  problémátlanul simulnak ebbe a különös műfajú Kaposvár-bombázásba. Volt a jelenetben minden: nyerítő röhögés és gyászos csönd, és beszélni már nemigen van miről.
Így szerepelnek egymás mellett az előadásban a legellentétesebb  hatások, a legkontrasztosabb hangulatok. Ezek a nagyon erős motívumok, a groteszk humor és a haláltéma, a parodisztikus elemek és az előadásba emelt kulturális vonatkozások váltakozása sajátos hatásdramaturgiát teremtenek. Egyre intenzívebben szólalnak meg az ismerős témák, egészen a darabzáró bombázásig. Végül is hiába volt a huzakodás, ezek a szimpatikus, gondolkodó lények, ezek a jópofa srácok felszálltak ismét, hogy immár tényleg megbombázzák Kaposvárt. Az első bombázáshoz hasonlóan poénkodásokkal indult a bevetés, de Gyurczi fiának lelövése után (egy nyugdíjas portás tette) a srácok bevadultak, és egyre lelkesebben szórták fülsiketítő zajjal bombáikat a város fontosabb középületeire, kisebb-nagyobb lakótelepeire. Mindezt a projekttoron megjelenő képen követhettük nyomon, mígnem az utolsó találat, maga a Vazul 7 pont a “marcipántortát”, a Csiky Gergely színházat érte. A színházat elborította sötét. Még nagyon sokáig nem fogjuk azt gondolni, hogy mi biztosan kimaradunk a világ borzalmaiból. “Jó lesz vigyázni!”


Heller–Mohácsi: Megbombáztuk Kaposvárt
Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Díszlet: Khell Zsolt
Jelmez: Szűcs Edit
Zene: Kovács Márton
Rendező: Mohácsi János
Szereplők: Anger Zsolt, Bezerédi Zoltán, Ébl Helga, Hunyadkürty György, Karácsony Tamás, Kelemen József, Kocsis Pál, Kósa Béla, Kovács Zsolt, Kőrösi András, Lugosi György, Nagy Viktor, Némedi Árpád, Serf Egyed, Szula László, Szvath Tamás, Tóth Eleonóra, Tóth Géza, Tóth Richárd, Varga Zsuzsa, Znamenák István

08. 08. 5. | Nyomtatás |