Ez mind együtt

Műhelybeszélgetés a Megbombáztuk Kaposvárt alkotóival

Az Ellenfény kerekasztal-beszélgetések keretében decemberben, az egyik utolsó előadás előtt ültünk le egy kaposvári kávéházban nyilvános beszélgetésre a rendezővel, Mohácsi Jánossal és két színésszel, Kocsis Pállal és Znamenák Istvánnal. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.   

Kovács Zsolt


Közös munka

Sándor L. István: A színlap szerint Joseph Heller nyomán Mohácsi János, Mohácsi István és a kaposvári társulat írta a Megbombáztuk Kaposvárt. Ez egy kollektív alkotás? Lehet közösen darabot írni?
Mohácsi János: Szerintem lehet. Amikor próbálni kezdtük, voltak olyan részei a darabnak, amelyek még nem is voltak meg. Ezeket utólag írtuk meg, az alapján, ami a próbákon történt. Amikor én dolgozom a társulattal, egyébként is mindig átalakul a darab szövege. A színészek rendre olyan mondatokat hoznak, amilyeneket én nem tudnék kitalálni. Ezáltal persze a saját figurájukról is többet tudnak meg, és emiatt egyre jellemzőbben tudnak megszólalni. Nyilván persze ezt később átfésüljük, mégis jogos a színészeket is szerzőnek tekinteni.
Sándor L. István: Egy Heller-darabra hivatkoztok, amiből nagyon kevés maradt meg a végleges változatban. Hogy zajlik ez az átíró munka? Elolvasod a darabot, megtetszik belőle valami, azt meghagyod, de kihúzod, újraírod az eredeti szöveg háromnegyedét?
Mohácsi János: Igazából a Megbombáztuk New Heaven-t nem jó darab. Nem tartozik azok közé a művek közé, amiket kötelező ismerni. De nagyon érdekes az a szerzői utasítás benne, hogy mindig abban a városban (és aznap) kell játszódnia a történetnek, ahol (és amikor) eljátsszák a darabot. Azt a várost kell lebombázni, ahol a bemutatót tartják. Engem ez kapott el. Praktikusan persze egy másik szöveget csináltunk, de igyekeztünk az eredetiből megtartani a jót.
Sándor L. István: Amikor elkészülsz az átírással, kialakul a szövegkönyv első változata, hagyományos olvasópróbát tartotok belőle? Leültök és végigolvassátok a darabot?
Mohácsi János: Ebből talán kettő is volt. Egy tavasszal, amikor a mostani szövegnek még csak töredéke volt meg, egy másik pedig a nyár végén, amikor már több volt meg a darabból, de még messze nem volt teljes. 
Sándor L. István: Vannak üres oldalak a szövegkönyvben, amelyekről tudjátok, hogy majd a színészi improvizációk töltik ki őket?
Mohácsi János: Ezeket takarékossági okokból ki szoktuk hagyni. Tehát mindig csak a szöveget kapják meg a színészek.
Znamenák István: Az én példányomban volt olyan oldal, ahova csak a jelenet címe volt felírva.
Mohácsi János: Igen, mert már tudtuk, hogy ott majd lesz valami. 
Sándor L. István: És hogy születik meg a tényleges jelenet?
Znamenák István: Az a furcsasága a dolognak, hogy nem nagyon emlékszem rá, hogyan is történt ez. Az biztos, hogy Moha mindig hoz valami vázlatot. Ír valamit, amiből aztán egészen máshova jutunk el a próbán. Még nyomokban sem marad meg az, ami le volt írva. Egyetlen mondat sem, mert valami egész más kezd el működni az emberekben, és ezért máshova kanyarodik a jelenet is. De  – mondom – tulajdonképpen nem nagyon emlékszem, hogy mindez hogyan is történt, mert annyira egymásból épültek a dolgok.
Mohácsi János: A két felvonás zárójelenetéből körülbelül 10-10 mondat volt meg papíron, lényegében az egészet a próbákon csináltuk meg. Annyira nyilvánvaló volt, hogy a bevetésen részt vevő 16 embert meg a háttérben dolgozó hármat, tehát összesen 19 szereplőt képtelenség pontosan kicentizett dialógusokban előre megírni. Ez ott alakult ki a próbán. A katonaszereplők meg az irányítók karakterjegyei alapján nőtt meg a két jelenet ennyire, ahogy most látható az előadásban.
Sándor L. István: Hogy lehet 19 szereplő poénjait úgy összegyűjteni, és utána úgy elrendezni, hogy ezek a poénok valóban üljenek? Egyáltalán hogy lehet ezt a poénbányászatot megcsinálni a társulatban? Mindenki mondhat egy-két mondatot? Vagy ültök és jönnek a szövegpoénok?
Mohácsi János: Általában nem ülve szoktak jönni. De jókat mulatunk rajtuk. Volt kacagás a próbán rendesen. Igen.
Znamenák István: Mindenki megpróbálja a saját figurája szerint elképzelni, hogy mit mondana a szereplő, amikor az adott dolog történik. És mindenki szól valamit: mond valakire valamit, vagy visszaszól valakinek… Ennyi. Aztán a Moha mondja, hogy ez jó, maradjon, ez meg hülyeség, ne legyen.
Sándor L. István: Mindezt az illető színész rögzíti? Vagy közösen leírjátok?
Znamenák István: Ez szegény Csorba Marinak, a súgónak a dolga.
Mohácsi János: Ő szív a legnagyobbat, mert ész nélkül írja ezeket a marhaságokat. Aztán én eltéblábolok a jegyzetekkel, megrostálom őket, csinálok egy másik szövegváltozatot, és abból is még néhányat… A Felhőfi meggyanúsított Nyíregyházán, hogy a Xeroxtól vagy a Canontól kapok százalékot a példányok után, mert a próbák közben olykor nemcsak dátum, hanem óra szerinti jelenetváltozatok is voltak, amelyek automatikusan érvényen kívül helyezték az előzőt… repültek a papírok rendesen…
Znamenák István: Ezért mondom, hogy én nem emlékszem példányra. Bármelyik másik szerepben, amit játszottam, pontosan tudom, hogy mi hol van, hányadik oldalon, hogy van tördelve. Ennél az előadásnál igazából nincs is példányom, amit kinyitok és tanulom, mert föl akarok készülni a próbára. Ez itt értelmetlen. Fölösleges föllapozni a súgópéldányt, mert mindez valahogy ott van a színpadon.
Sándor L. István: Nekem az a különleges ezekben az előadásokban, hogy bármennyire is egyéni poénok jönnek, valahogy mindenkinek ugyanabba az irányba jár az agya. A színészi improvizációk végeredményeként jellegzetes, sajátos stílussal rendelkező szöveg születik, és a poénok technikája is hasonló. Más Mohácsi-előadásokban is ugyanilyen nyelven beszélnek a szereplők.
Kocsis Pál: Szerintem ez a János. Mi mondunk nagyon rossz poénokat is, amin azért röhögünk, mert annyira ciki. Nagyon sok olyan is elhangzik, amire János azt mondja, hogy felejtsük el…
Znamenák István: Azért azt is nagyon lehet érezni, hogy a Moha mit akar. És ezért igazából nem is tud másfele menni az ember agya. Ha önmagunkból is mondjuk azt, ami elhangzik a próbákon, mégiscsak afelé megyünk, amit a János kér. Ebből a szempontból ezek egyértelműen Mohácsi-előadások.
Mohácsi János: A legfontosabbra, az előadás nyelvére – hál’ Istennek – már a próbák legelején rátaláltunk. Ezt a katonai faszságot (elnézést a kifejezésért), már májusban sikerült elkapni. Ez megvolt. Ebben mindenki melózott. Igazából a vezényszavakat emberenként szedtük össze: állandóan újabb ötletek jöttek. Ebből azonnal kiderült, hogy a színészek is ugyanazon a darabon dolgoznak, mint én. Nem nagyon tudunk másfelé csapongani, mert akkor soha nem lesz az előadásból semmi.
Sándor L. István: Gondolom, az is segített a közös munkában, hogy a legtöbb szereplőnek vannak katonaélményei.
Znamenák István: Hát igen, ebből táplálkozik az előadás.
Mohácsi János: A darab szociológiája eléggé erre épül, tehát nehéz lett volna megkerülni a katonaélményeket. Így aztán benne is vannak az előadásban. De nem azok a mocsok rossz katonasztorik, amit mindenki a katonaságnál hallott, és úgy meséli őket tovább, mintha vele történtek volna meg. Ezeket azért igyekeztünk kidobálni.
Kocsis Pál: Most hogy mondjátok, tényleg nagyon keveset beszéltünk ilyenekről.
Mohácsi János: Így van, le voltak állítva a sztorizások. Még az elején dumáltunk róla, hogy nem fogjuk hagyni, hogy sztorizássá fajuljon a dolog.
Znamenák István: A katonaság lelkéről van szó… Ami nincs neki...
Sándor L. István: Mindig ámulok azon, hogy a Mohácsi-előadások egyszerre rengeteg szereplőt mozgatnak a színpadon, úgy, hogy mindegyiküknek külön élete van. És hihetetlen az is, amilyen pontosan meg vannak szervezve a tömegjelentek. A káosz, a zűrzavar érzetét hihetetlenül pontos összmunka adja. Hogy lehet mindezt elérni?
Mohácsi János: Próba által. Addig próbálja az ember, amíg ilyen nem lesz. Nagyon macerás. Van persze olyan is, ami önmagát szüli meg. Volt olyan jelenet is, ami nagyon nehéznek tűnt, és aztán mégis könnyen összeállt. Nincs erre igazából recept. Akkor, amikor sok ember sokfélét beszél, nagyon pontosnak kell lennünk, és ez bizony néha csuklóztatást is jelent, és ebben szenvedni is szoktunk rendesen.
Kocsis Pál: Azért az nagy segítség, hogy az a sok apró mondat belőlünk született meg. Ha ezek előre le lettek volna írva, mint egy kotta, és nekünk ezt kellett volna betanulnunk, az 15-ször nehezebb lett volna, mint így, hogy mindenkinek van saját mondata is, amit nyilván szeret is, meg ragaszkodik is hozzá. Ez megkönnyíti a feladatot.
Znamenák István: Azért ez így is nagyon kemény koncentrációt kíván mindenki részéről. Nem a hossza miatt, de nagyon fárasztó előadás ez. Fárasztó játszani. De jólesik. Jóleső fáradság van a végén. Nagyon oda kell figyelni, mert egy-egy mondaton hihetetlenül el tudunk csúszni. Ha valami véletlenül nem hangzik el, az összedönthet egy egész rendszert. Ezért nélkülözhetetlen a pontosság. Ezt a színpadi “rendetlenséget” iszonyatos pontossággal lehet elérni. 
Sándor L. István: Az, hogy ennyi mindenre kell figyelni, s hogy ennyire összefügg minden mindennel, azt eredményezi, hogy jobban inog ez az előadás, mint a hagyományos módon készülő produkciók, vagy épp azt, hogy stabilabban áll a maga lábán?
Znamenák István: Mind a kettőt jelentheti. De a tapasztalat mégiscsak az, hogy sokkal stabilabb. Nem nagyon szokott összedőlni. Legalábbis belülről így érzem.
Mohácsi János: Technikai malőr azért már volt.
Znamenák István: Jó, hát azok mindig vannak. De elég fegyelmezett kis társaság ez.

 

 

Körülmények

Sándor L. István: Végül mennyi idő alatt készült el ez az előadás?
Znamenák István: Kevesebb idő alatt, mint amennyi kellett volna rá.
Mohácsi János: Egy hónapot dolgoztunk május végén, aztán augusztus 21-től október 13-ig tartottak a próbák.
Znamenák István: Egy ilyennek idő kell. És valószínűleg jóval több idő. Emlékszem, hogy a bemutatón még erősen kapkodtam a fejem, hogy hol is vagyok tulajdonképpen. Nem azért, mert nem tudtam, hogy mit kell csinálni, csak egyszerűen még nem rakódott össze bennem úgy a dolog, hogy felszabadult tudjak lenni. Lehet, hogy csak egy hét kellett volna még. De az is lehet, hogy még három hónap. A fene tudja.
Sándor L. István: Volt olyan Mohácsi-előadás, ami ideális idő alatt készült el?
Mohácsi János: Mindegyik másfajta időt akart. Az Istenítéletre (Salemi boszorkányok) például úgy emlékszem vissza, hogy az teljesen kényelmesen és békésen készült el egy elég rövid próbaidőszak alatt. De az lényegesen jobb anyag volt, mint ez. Ennek nem ártott volna több idő, de most már édes mindegy…
Sándor L. István: Nem lehetne ideálisabb feltételeket teremteni az előadásaid létrejöttéhez? Vagy ez nem fér bele a kaposvári színház működésének rendjébe?
Mohácsi János: Az az igazság, hogy a nagyszínpadon nem. Ennek kötött műsorrendje van: hat-hét hetente bemutatónak kell lennie, ebből képtelenség több időt kiszorítani. Ha csak így nem, a nyári szünet közbeiktatásával. Ha én magam szabnám meg magamnak az időt, akkor is zavarban lennénk, hogy hogyan is csináljam.
Znamenák István: Ebben a struktúrában nagyon nehéz egy ilyen jellegű produkció létrehozásához szükséges valóságos időt biztosítani, hiszen addig nem tudnánk semmi mást próbálni. Ráadásul a mi színházunk nem is repertoár színház, inkább en-suite-jelleggel működik, a bérleteket egyhuzamban hipp-hopp lejátsszuk, ami azt jelenti, hogy rövid időn belül új előadást kell bemutatnunk, mert különben leáll a színház. De azért biztos lehetne erre valami megoldást találni. Talán másképp kéne a műsorterveket összeállítani. Bár ez egy kicsit távolabbra vezet, de mégiscsak lehetne változtatni. És meg is érné.

Az anyag akar valamit

Sándor L. István: A Megbombáztuk Kaposvárt – ellentétben más Mohácsi-előadásokkal – nem akar történetet mesélni. Sokkal fontosabb benne a katonai közeg ábrázolása, ennek az eszement abszurditását érzékeltetik a különböző szellemes játékok, az etűdszerű jelenetek. Csak jelzésszerűen jelenik meg benne valamiféle történet: az egyik szereplő el akar menekülni a bevetés elől, amelyen vélhetőleg meg fog majd halni. Mindez azonban csak tematikus variációja a darab címében is felvetett alapkérdésnek. Szükségszerű-e Kaposvár bombázása, azaz elkerülhető-e a város pusztulása? És elkerülhető-e az egyes ember végzete? Tudatos választás volt, hogy ezúttal lemondtál történetről?
Mohácsi János: Az alapanyag is csapong két sztori között, mi is ide-oda verődtünk. Amiről eleinte azt hittem, hogy belőle alakul majd ki a sztori, az egyáltalán nem vált fontossá az előadásban. A próbákon ugyanis teljesen másfelé kanyarodott a darab. És amikor 25 ember egyszerre megindul valamerre – ezt a Tom Paine óta tudom –, akkor nem jó eléjük állni. Akkor hagyni kell őket dolgozni, mert akkor már láthatóan az anyag akar valamit. És nekünk csak elég ügyesnek kell lennünk – mint egy jó bábának –, hogy kijöjjön a gyerek, amelyik meg akar születni, és hogy végül ne öntsük ki a fürdővízzel együtt őt is. Az engem egyáltalán nem zavar, hogy ez a darab ennyire epikus lett. A Tom Paine-ben sem zavart. Abban is csak úgy van sztori, hogy egy ember életéről van szó.
Sándor L. István: Színészileg könnyebb vagy nehezebb, hogy nem egy történet előrehaladása határozza meg a figurák viselkedését?
Znamenák István: Én eleinte zavarban voltam ettől. Picit lebénított, hogy nem tudtam, mi is legyen a következő mondat, hisz nem tudtam, hogy mi a történet. Aztán rájöttem, hogy majdhogynem mindegy is, mert azzal a helyzettel kell foglalkozni, ami éppen zajlik. Némi időbe került, míg erre ráhangolódtam, de ettől kezdve nem zavart semmi. A történet mindig az volt, ami az adott jelenetben történik. És az már a Mohácsi bűne, hogy hogyan alakulnak a dolgok. Azt már ő irányítgatta, hogy miről szóljon az a pici jelenet vagy az adott párbeszéd. Szerintem persze van története a darabnak. Számomra van egy  nagyon konkrét,  végiggondolható és végigjátszható története annak az embernek, akit én játszom. És ennek az egész alakulatnak is, amelyik végül megbombázza Kaposvárt.
Kocsis Pál: Mindegyik szereplőnek megvan a maga nyomon követhető története. Játszani egyáltalán nem nehezebb ezt, mint bármi mást. De idáig eljutni, hogy van mit játszani, ez sokkal nehezebb, mint amikor egy kész szövegből indulunk ki. Nekünk is szerepünk van abban, hogy végül megszületik ezeknek az embereknek a különálló története.
Znamenák István: Úgy játsszuk ezeket a szerepeket, hogy bizonyos értelemben a sajátjainknak tekintjük ezeket a figurákat. Persze minden szerepét így játssza az ember, de ez mégiscsak más.
Sándor L. István: A rengeteg különálló élettel rendelkező figurából, illetve a jeleneteket feldúsító szellemes játékokból következik, hogy a Mohácsi-előadások általában hosszabbak a megszokott színházi játékidőnél. Hol halkabban, hol hangosabban, de állandóan megkérdezik: szükségszerűen ilyen hosszúak ezek a produkciók?
Mohácsi János: Erre mindig ugyanazt szoktam válaszolni…
Znamenák István: (közbevág) …hogy igen.
Mohácsi János: …hogy minden előadás addig tart, amennyi a hossza neki. Az Istenítélet három óra volt, ez az előadás négy óra, a Tévedések vígjátéka két óra volt. Melyik mennyit akar. Van, aki elvileg ellenzi, hogy ilyen hosszú legyen egy előadás. Én ezzel nem tudok mit kezdeni. Hogy mondjam? Magam sem szeretem a felesleges hosszúságot. Lehet, hogy időnként későn veszek észre valamit, ami fölösleges és ki lehetne hagyni, de ebből az előadásból nem tudok mit kihúzni. És arra nem vagyok hajlandó, hogy ész nélkül kidobáljak jelenteket, csak azért, hogy rövidebb legyen az előadás. Soha nem azzal a szándékkal indulunk neki, hogy most csinálunk egy kurva hosszú előadást. De ilyen hosszú lesz, mert ennyi idő alatt lehet lejátszani mindazt, ami megtörténik a színpadon. Önmagában az időtartam nem nagyon érdekel mindaddig, amíg fizikai kimerültségbe nem hajszoljuk bele a nézőket.

A hely szelleme

Sándor L. István: A Megbombáztuk Kaposvárt olyan előadás, amit nem nagyon lehet más városban, más közönségnek játszani.
Znamenák István: Valóban elképzelhetetlennek tartom, hogy az alakulat parancsnokaként azt mondjam: “maguk most elhúznak, és megbombázzák Pécset vagy Miskolcot”.
Kocsis Pál: Kicsit átdolgozva, a helyi viszonyokhoz igazítva szerintem lehetne máshol is játszani a darabot... Én el tudnám képzelni...
Sándor L. István: Végigbombáznád az országot?
Kocsis Pál: Kicsit sokba kerülne, de szerintem izgalmas lenne. Így ellennék egy fél évet is ezzel az előadással. Szívesen kipróbálnám, hogy járjuk vele az országot, s közben nem játszunk mást.
Znamenák István: Csak az már nem ugyanaz a darab lenne. És nem az a város, aminek minden nap végigmegyek a főutcáján.
Sándor L. István: Én is úgy érzem, hogy a helyi hangulatokból, a helyi viszonyokból is építkezik az előadás. Azt sejtem, hogy van olyan rétege is a produkciónak, amit csak az ért igazán, aki itt él, ebben a városban, amelyet a darab szereplői az előadás végén porig rombolnak. Hogy fogadja mindezt a helyi közönség?
Kocsis Pál: Nyilván csak az jön oda az emberhez az utcán, akinek tetszett az előadás. Ez alapján nagyon jó visszhangja volt. Fiataloknak, középkorúaknak és idősebbeknek is tetszett.
Znamenák István: Amikor civilekkel beszélgettem (akiknek nincs közük a színházhoz), mindenki azzal kezdte, hogy remélem, tudjátok, hogy azt le kell szarni, amit írtak róla.
Sándor L. István: Rosszat írtak?
Znamenák István: Írtak rosszat is, persze. 
Mohácsi János: Hadd sértsem meg a helyi sajtót: kriminális hangon írtak róla. Az erkölcseinket és a hozzáállásunkat köpdösték össze, ami számomra megdöbbentő volt, mert ilyen még nem történt velem.
Znamenák István: Velem sem. Rólam még nem írtak olyat, hogy lesír rólam, hogy utálom azt, amit csinálok. Ezúton is kikérem magamnak a feltételezést.
Sándor L. István: Ez az elutasító helyi kritika is arra utal, hogy van valamiféle finom provokáció is a darabban: megpiszkálni valamit itt a városban, a hangulatában, a viszonyaiban. Vagy én, aki nem élek itt, félreértem ezt?
Mohácsi János: Biztos van valami efféle pikantériája is az előadásnak, de az én szándékom inkább az ajándékozás volt. Mert már az előkészületek alatt tudtam, hogy ezt a darabot valószínűleg csak ebben a városban lehet játszani. Ugyanakkor azt is sejtettem előre, hogy eléggé megrázó előadás fog születni belőle. Gyanítottam az anyag alapján. És ez sokkal fontosabb annál, hogy mondjuk “piszkálódunk-e” a városvezetéssel akkor, amikor az utolsó jelenetben látható képek szerint lebombázzuk a városházát. Ahány jellegzetes épület van Kaposvárott, az mind igyekeztünk kiszúrni, de sajnos kihagytuk egy két fontos objektumot. Például a társadalombiztosító épületét.
Kocsis Pál: Az elsők közt hangzott el mint “célpont”, aztán mégis lecsúszott.
Znamenák István: Elfelejtettük videóra venni. Izgultunk a helikopteren nagyon.
Sándor L. István: Abban is némi provokációt érzek, hogy állandóan kiszóltok a nézőkhöz. Maga a színházi helyzet is végig eldöntetlen: a szereplők egyszer csak rájönnek arra, hogy ők nem katonák, hanem színészek, és a saját nevükön mutatkoznak be. Aztán mégiscsak visszalépnek a szerepeikbe. Mi nézők is egyszerre vagyunk kint meg bent. Színházat nézünk, s közben célpontokká válunk. Az előadás elején még szavazhatunk is arról, hogy milyen hangulatú legyen a kezdő jelenet. Közben pedig már régen megy az előadás, bár az addig történtekről nem tudjuk eldönteni, hogy az előkészületek zűrzavarát látjuk-e vagy már magát a játékot.  Ilyen értelemben is zavarba hozza az előadás a nézőket.
Mohácsi János: Azt hiszem, ezeket a feszültségeket sikerül feloldanunk. Legalábbis nekem úgy rémlik kintről, hogy amikor megbeszéljük a nézőkkel, hogy most mi a szösz van, akkor már ők is partnerek ebben a játékban. Pirandello óta a kiszólások ugyanolyan természetes színházi eszköznek számítanak, mint mondjuk a díszletfalak. És mi egyértelműen vállaljuk ennek a használatát: felkapcsoljuk a villanyt, és elmondjuk, hogy mi a probléma. Figyelmeztetjük a nézőket, hogy legyenek résen, mert bármi megtörténhet velük. Szóval kiterített lapokkal játszunk… Igazából az volt a szándékom, hogy azt is megmutassuk, hogy a terített lapok ellenére is tudunk csalni.
Kocsis Pál: Játszottam már olyan előadásban is, ami valóban provokációnak volt szánva. Ez tényleg tud kellemetlen is lenni a közönség számára, de most nem éreztem semmi ilyesmit. Ez a darab annyira nekünk szól, meg rólunk is, hogy egyszerűen nélkülözhetetlen ez a fajta kapcsolattartás a nézőkkel.
Znamenák István: Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt az előadást érdemes lenne úgy játszani, hogy a nézők nem válnak ilyen mértékben a játszótársainkká. Ez elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy az előadás részeseivé legyenek. Hiszen együtt halunk meg a végén… Vagy együtt maradunk életben. Tök mindegy. Ez mind együtt van. El lehetne nyilván ezt úgy is játszani, hogy egyáltalán nem is szólunk a közönséghez, hagyjuk hogy háborítatlanul nézzék azt a sok furcsaságot, ami fönt történik a színpadon. Csak azt nem tudom, hogy mitől lenne ez érdekes.

 

Sok út vezet Rómába

Sándor L. István: Lassan lejátsszátok a bérletes előadásokat. Mi lesz a Megbombáztuk Kaposvárt további sorsa?
Mohácsi János: Lekerül a műsorról.
Sándor L. István: Látta már mindenki, akinek látnia kellett?
Znamenák István: Szerintem még senki sem látta.
Sándor L. István: Nem sajnáljátok, hogy ennyi?
Mohácsi János: Dehogynem! Amikor készült, már akkor káromkodtam nekik. Sőt már az olvasópróbán is mondtam, hogy marha nagy meló lesz, és valószínűleg nem fogunk ugyanennyit profitálni belőle. De így sokkal könnyebb volt dolgozni, hogy tisztában voltunk a munka sziszifuszi jellegével.
Sándor L. István: Miért nem játsszátok bérletszünetben?
Mohácsi János: Ez egy külön történet. A szervezés legszentebb magánügye, hogy mit tekint bérletszünet-képes előadásnak és mit nem. És ezt a darabot a szervezés nem szereti: kijelentette, hogy nem hajlandó erre az előadásra közönséget szervezni…
Znamenák István: Ez a színház üzletforgalmi része, amibe nekünk nincs beleszólásunk. Pedig lehetetlen, hogy ezt az előadást még eljátsszuk kétszer a jövő hétén, és akkor vége. Ha  máshol született volna meg, addig futtatták volna, amíg a mennybe nem megy. De itt nem így mennek a dolgok… Most már dühös vagyok, inkább nem beszélek…
Sándor L. István: Pedig szemlátomást lenne még közönsége…
Znamenák István: Azért az is hozzátartozik a dologhoz, hogy ez egy hetvenezres város, és nem járnak hetvenezren színházba. Tehát  nyilván eléggé kötött az az előadásszám, amit le lehet egy-egy darabból játszani – bérletben és bérleten kívül is.
Sándor L. István: Ha itt nem lenne már közönsége az előadásnak, biztos lenne máshol, Pécsett, Pesten.
Mohácsi János: Nem az én munkám, hogy ezzel foglalkozzam. Az én munkám odáig tart, hogy még a premier után is előadásról előadásra baszogatom a színészeket, hogy mit és hogyan csináljanak, meg különböző gonosz ötletekkel állok elő, hogy még jobb legyen a dolog. Erről szól a munkám, meg a próbaidőszakról. Ahhoz nem értek, hogyan kell menedzselni az előadást. Ahhoz sem értek, hogy miképp lehetne kiverni az illetékesből, hogy betegye bérletszünetbe is. Magamnak sem tudnám megszervezni, hogy Pécsről átrángassak egyetemistákat. Ez egy másik szakma.
Sándor L. István: Nekem más Mohácsi-előadásokért is fáj a szívem, amelyek túl gyorsan eltűntek a repertoárból. Például a Tom Paine-t még nyugodtan lehetne játszani, hiszen semmit nem veszített  az aktualitásából, és kivételesen szellemes ötletek, játékok voltak benne. Az is igazi csapatmunka volt. Vagy miért ne utazhatta volna körbe az országot az Istenítélet, amit szintén jóval kevesebben láttak, mint amennyi ember számára élményt jelenthetett volna. Nem lehetne valamit kitalálni, hogy ezek az előadások életben maradjanak? És eljussanak azokhoz a rétegekhez, akik legendát teremthetnének köréjük. Nem kötötte őket gúzsba, hogy Kaposvárott születtek meg, és aligha élhették túl az itteni bérletrendszert?
Mohácsi János: De.
Sándor L. István: És nem szoktál ennek meghaladásáról álmodozni? Egy saját színházról, egy önálló  műhelyről?
Mohácsi János: Nem.
Sándor L. István: Annyira lehetetlen?
Mohácsi János: Nem azért. Semmi vágy nincs bennem arra, hogy eligazgassak egy színházat. Rendezni azt szeretek, de ennél többet nem akarok. Azon persze dühöngök, hogy szarul vannak menedzselve az előadások – nemcsak az én rendezéseim, hanem a színház összes jó előadása. (A rosszak is, de azon a kutya nem bánkódik.) Hátha majd egyszer csinálunk ezzel is valamit.
Sándor L. István: Nem is arra gondoltam, hogy egy repertoárszínházat kellene igazgatnod, hanem egy olyan társulat élére kellene állnod, amely csak a te darabjaiddal foglalkozik. Ez az önálló műhely addig foglalkozhatna egy-egy anyaggal, amíg valóban el nem készül a produkció, és addig játszhatná, ameddig van közönsége.
Mohácsi János: Ennek viszont semmi értelme sincs. Amit én csinálok, az egyfajta színház. Rómába elég sok út vezet, és én nem akarom a munkatársaimat arra kényszeríteni – sem a színészeket, sem a többi áldozatot –, hogy csak ilyenfajta előadásokban vegyenek részt. Nagyon hamar elvesztenék a fonalat. Szerintem a színészeknek az a jó, ha minél több márkás rendezővel dolgozhatnak együtt, és minél többféle darabban játszhatnak. Amit például ebben a mostani próbaidőszakban csináltunk, az egy nagyon szűken körülírható dolog, még ha hatékony is. De nemcsak ez van a világon. Szerintem nem lenne jó, ha csak ilyesmivel foglalkoznánk. Csak Tom Paine-t és Megbombáztuk Kaposvárt játszani – ez nagyon egyoldalú egyoldalú táplálkozás lenne. Még a nézők is a hiánybetegség tüneteit mutatnák.
Sándor L. IstvánTi is úgy gondoljátok, hogy ez kevés lenne?
Znamenák István: Igen. Én nagyon szeretek másféle darabokban is játszani. Szeretek sokkal egyszerűbb módon elkészülő színházat is csinálni. Az biztos, hogy az ilyen típusú munka, amit ebben csináltunk, iszonyatosan sokat kivesz az emberből, s ezt nem mindig adja vissza. Ebből a szempontból igaza van Jánosnak: nagyon nehéz lenne mindig ilyet és csak ilyet csinálni. De a Mohácsi sem csak egyféle előadásokat csinál. Mondjuk a Bolha a fülben teljesen más, mint a korábban említett Istenítélet, ami nekem a mai napig a kedvencem. Kevés olyan dolog történt velem színpadon, ami abban egyszer fél percre, egyetlen egy előadáson: amikor az ember egyszer csak azt érzi, hogy tényleg ott van, és az történik vele, amit a darab állít. Az Istenítélet teljesen más jellegű munka volt, mint a mostani. Mégis tudja az ember előre, hogy milyen lesz a Mohával dolgozni. De nagyon jó dolgozni a Babarczyval meg mással is.
Sándor L. István: Más érzés egy Mohácsi-előadásban játszani?
Znamenák István: Most olyan dolgokról kérdezel, amit talán nem lehet szavakban elmondani. Egyszerűen mást kíván a Mohácsi, mint a többi rendező. Nem többet vagy jobbat: egyszerűen mást. Másfajta érzékeket kíván, mint a Babarczy vagy az Ascher Tamás. Egyszerűen másra kell nála figyelni.
Sándor L. István: Nem lenne érdekes évekig ugyanazzal a rendezővel dolgozni, csak egy-két szereppel foglalkozni?
Znamenák István: Évekig ugyanazzal a szereppel?
Sándor L. István: Nincs annyi feladat egy szereppel, hogy érdemes lenne akár egy-két évet is rászánni?
Znamenák István: Dehogyis nincs. Csak mi már nem így dolgozunk. Egész más mondjuk a Vasziljevnél színésznek lenni, mint a kaposvári színházban. Akkor három hónap csak arról szólna, hogy viszek be egy bőröndöt egy ajtón. Mert ez is feladat. Egészen másfajta feladat, mint amit itt teljesíteni kell. Nálunk erre nincs idő. Mi máshogy dolgozunk. Máshogy pörgünk föl, máshogy vagyunk ott. Itt hat hét alatt elkészül egy előadás, és nem biztos, hogy rosszabb, mint amit két és fél évig próbáltak. És nem biztos, hogy rosszabbak benne a színészek. Más.
Sándor L. István: Csak épp nem lesz nemzetközi hírük…
Znamenák István: Engem ez nem érdekel. Akkor is jobb színész vagyok, mint a Tom Cruise. (Nevetés) Nyilván kellenek sztárok is. Mi meg más csinálunk. Nincs ezzel baj.
Sándor L. István: Mohácsi János arról is nevezetes, hogy évente csak egy-két előadást készít. Tudatosan korlátozod a rendezéseid számát?
Mohácsi János: Igen. Amikor egy évben összejött három, akkor annyira kifingtam tőle, hogy elhatároztam, nem fogok többet ilyet csinálni. Én erre fizikailag vagyok képtelen. Volt olyan év, hogy kijöttem az egyik színpadról, és bementem a másikra, és közben azt éreztem, hogy ezt nem szabad csinálni. Egyszerűen nem tudok ennyi idő alatt a darab végére jutni, hogy tudjam, miről is van szó, és közben ne ismételjem saját magamat. Szerintem aki ötöt-hatot rendez egy évben, az hazudik. Az egy másik szakma. Az az úri szabóság dolga, hogy sok finom zakót csináljon. Egy előadást megcsinálni ennél komolyabb feladat, azt nem lehet szakmányban gyártani. Nekem ennyi fér bele egy évbe.

Post Faktum
avagy
ami a granulátumból kimaradt

Igen, így készülnek mifelénk ezek a pontosan kimért szabálytalanságok, így születik az anarchia rendje, a káosz logikája, stb.
Vagy hogyan is?
És amikor ihlet-rekedésünk van? Amikor az Örökkévaló álmos sötétséggel árasztja el az alkotók agyát? Amikor hosszú percekig nézünk a levegőbe üveges tekintettel, mikor modorrá silányul a kétségbeesett csend, amikor tudjuk, hogy jókat rendezett eddig a Mohácsi, de most tutira belecsúsztunk a taigéti mocsárba, amikor már csak ököllel amortizált gyufaskatulyák, derékba tört grafitceruzák, értelmetlen helyen lefúrt talpas furdancsok mutatják: a rendező is ember, ő is kifogyhat, mint kanóc alól alól a lámpaolaj…
Amikor egyre kókadtabb, szánalmasabb szövegkísérleteid lepattannak a morcos cenzorról, és rájössz, hogy az író mégiscsak jó lehet arra, hogy megírja a szöveget, és miért neked kell ezt, miért?
Amikor úgy érzed, egy cigi, egy kávé, egy tojáslikőr talán még segíthet, amikor gazdagon az éjszakában elhagy a remény, és rádöbbensz, hogy rossz pályát választottál…
És a pokoli utolsó tíz nap, amikor már biztos, hogy nem leszünk kész a bemutatóra, amikor a szellemi és fizikai teljesítőképesség határait nem érzékelő rendező újabb, dramaturgiailag igen fontos jelenet megírását kezdeményezi, és annak beékelését korábbi félkész jelenetek közé…
Amikor a derült égből hirtelen örömként megjelenő igazgató “Hogy álltok, gyerekek?” kérdésétől pillanatok alatt jelentős vízveszteséget szenved az egész bűnös társulat…
Amikor kiderül, hogy nincs halasztás, hogy menekülés csak előre van, amikor Csorba Mari először mondja: “Figyeljetek, ha hiszitek, ha nem, mindenki minden szöveget elmondott.”
Amikor a Babarczy bajusza alatt azt mondja: “Szép lesz, gyerekek…” – és már sokkal hallhatóbban, hogy: “Hosszú!”
De amikor végre benn ül a közönség, ezt mind elfelejtjük, és már csak arra emlékszünk, ami a közönségtalálkozón elhangzott.



A beszélgetés idején próba miatt felmentve.

08. 08. 5. | Nyomtatás |