Állóvíz

Mozgásban – Fiatal Kortárs Koreográfusok estje III.

Az én elvárásaimban lenne a hiba? Én ugyanis mást vártam: kreativitást, spontaneitást, kísérletezést, bátorságot, ehelyett a legjobb esetben is csak pontos és szép stílusgyakorlatot, harmonikus mozgást kaptam, rosszabb esetben pedig tökéletes konformizmust, édeskés és hamis pózok kavalkádját.
Az operaházi stúdió Fiatal Kortárs Koreográfusok rendezvényén olyan kezdő koreográfusok és fiatal táncosok mutatják meg tudásukat, akik a Táncművészeti Főiskolán töltött évek alatt valóban elsajátítják, hogyan használják a testüket. Ha azonban huszonéves korukra csak és kizárólag a testüket tanulják meg használni, az nagy baj. És nagy baj az is, ha a koreográfusi műhelymunkáról, a fiatal tehetségek útkereséséről, az egyéni stílus megtalálásáról szóló szöveg csak üres klisé marad.

Tóth Ágnes Veronika

A Mozgásban című estre tervezett kilenc darabból csak négy készült el, de végül mégiscsak nyolc rövid etűdből állt az est, mert az első félidőt már bemutatott darabokkal egészítették ki. A Zárt függönyök szerelmi kettős, a “szereposztást” évezredek óta ismerjük: domináns férfi és passzív, gyenge, vágyakozó nő. A duettben a férfi merev, szögletes mozdulatait a hajlékony női test ívelése ellenpontozza. Az igen szellemes jelmez, a félmeztelen férfi, hosszú, fekete bársonyszoknyája – amelyre a cím is utal – a földet söpri, a nő ez alól bújik ki, és a darab végén oda is tér vissza. Ez az egyetlen ötlet el is viszi a hátán a koreográfiát.
A Hullámok ismét egy férfi és egy nő története végiggondolt táncetűdben. Garbarek zenéje pontosan azt az érzést kelti, amit a színpadon látunk, és amire a cím is utal: a hullámzás érzését. Magába roskadt férfi körül táncol a nő, majd egyszer csak megérinti a lábfejével, és átadva a mozgás energiáját ő maga válik mozdulatlanná, míg a férfi táncolni kezd. Később ugyanez fordítva ismétlődik. Ezek a valóban szinte hullámokként érkező, apró lökések teremtik meg a kapcsolat lehetőségét, s a két magányos ember monológjainak, szólóinak füzéréből lassan valamiféle közös testnyelv alakul ki.
A Connection párját más jellegű kapcsolat fűzi össze, bár ismét egy nőt és egy férfit látunk. Ők mintha ikrek, vagy még inkább, mintha egymás tükörképei lennének: ugyanaz a személyiség egy női és/vagy egy férfi testben. Mozdulataikat is valamiféle nemtelen, steril szépség jellemzi, táncukban se humor, se szenvedély, csak a test öncélú harmóniája és könnyedsége.

 

 

Ez után a három darab után, az este közepére végképp úgy éreztem, hogy tanult, képzett testek túlesztétizált, művi és cseppet unalmas világába érkeztem, ahol minden mozdulat a helyén van, de eredetiséget hiába keresek. Ekkor azonban az Egy utazás képei következett Lőrinc Katalin előadásában, s ez minden szempontból kilógott a programból. Sem Egerházi Attila, a koreográfus, sem a táncosnő esetében nem beszélhetünk kezdőkről, nem is igazán világos, hogyan került darabjuk ebbe a programba, viszont sokat lendített a színvonalon. Sajnos nem túl jó jel, ha az egy-két éve végzettek helyett egy tapasztalt, a résztvevőknél 20 évvel idősebb táncos előadása a legradikálisabb, a legeredetibb. Meglehetősen bizarr, hogy a mezőnyben ő az egyetlen, aki a táncosokat képző intézmény sematikusnak tűnő esztétikai eszményétől eltér, míg az igazán fiatalok egyetértő konformizmussal simulnak bele. A táncosnőt ember nagyságú fémkeretbe zárva pillantjuk meg először, mintha polaroid képként megmerevített lenne a pillanat. A szólóban változatos hangulatképek következnek a sokszínű és izgalmas táncosnő előadásában, aki persze már tud feszültséget teremteni, és mer groteszk, zaklatott vagy éppen teljesen enervált lenni, megmutatva a test és a lélek különböző állapotait. A táncosnő számára ez a szóló apró ujjgyakorlat csupán, mégis üdítő, hogy végre a személyiség üt át a mozdulatokon, és nem a mozdulatok uralkodnak a személyiségen.
A Paradicsom?! számomra értelmezhetetlen címe – reméltem, hogy talán némi humort rejt, de tévedtem – nem sokat segített abban, hogy ki tudjam találni az öt táncosnő szándékát. A földszínű ruhákba bújtatott szereplők egy élőképből mozdultak ki, hogy rövid magányos vagy páros mozdulatsorokba kezdjenek, de az öt szép baba egysíkú és óramű pontosságú formaművészete nem sok érdekességet tartogatott. Nem hiszem, hogy ez kizárólag e táncosok hibája lenne, mert az est folyamán az összes etűd olyannyira egyformának, sőt szinte futószalagról érkezőnek tűnt, hogy ez a fajta előadóművészet nyilván összecseng valamiféle felsőbb ízlésbeli elvárással, mely sajnos a volt növendékek számára természetes.
A Fáj című szóló esetében vált aztán egészen nyilvánvalóvá, hogy micsoda émelyítő giccsbe csúszhat át ennek a preferált és intézményesített “szépségeszménynek” a végletes túlfokozása. E szólóban egy magányos, búsuló férfi sanyarú látleletét kapjuk, aki önmagát patetikusan csapkodva és ölelve vergődik a színpadon, miközben szól a zene: Ringass el… Katartikusnak szánt zárlatként a táncos libatollakat kotorász elő a zsebéből, s ezeket mély, szívből jövő sóhajtással szerteszét fújja. Csak ilyen “lírát” ne!
Még egy szóló következett, az Energia, ezúttal egy táncosnővel. Tartok tőle, hogy a szerepe szerint vadócot mímelő előadó esetleg elhitetheti környezetével, hogy ő egy kicsit más. Pedig dehogy: pontosan beleillik a sorba. A keretes szerkezetű kis etűd sematikus és poros – a középső részében szinte egy korai Madonna-klip hangulatát (lásd a címet) sikerül feleleveníteni, ami nem túl nagy dicsőség –, és így gyorsan feledésbe merülnek az első percek szép hátmozdulatai is.
A Levél Martha Grahamnek hét táncosnő finom és ízléses stílusgyakorlata. Ennyi és nem több, de ez a mezőnyt pásztázva nem is kevés. Kérdés viszont, hogy érdemes-e ma emléket állítani a tánctörténet egyik meghatározó alakjának anélkül, hogy a koreográfus és a táncosok bármilyen módon jeleznék Martha Grahamhez való esztétikai vagy akár érzelmi viszonyukat. Egy ilyen szellemes stílus-játék talán érdekesebb lenne, de az egymás mögött felsorakozó táncosnők legyezőként vagy szárnyként széttárt karmozdulatai így is tetszetősek.
Mindent összevetve érthetetlennek tűnt az a pazarlás, ahogyan e fiatalok a testüket használják, hiszen a főiskolán eltöltött évek alatt szerzett tudással bánni is tudni kellene. S nem tartom jónak, hogy szinte csak olyan koreográfiákat lehetett látni, amelyek akár évtizedekkel ezelőtt is készülhettek volna. E fiatal koreográfusokat felvonultató esten nagyon hiányzott az eredetiség, a bátorság. A testvérrendezvénynek tekinthető Inspiráció résztvevőit éppen nyitottságuk, a társművészetekkel való kapcsolatuk és kreativitásuk tette izgalmassá, akkor is, ha még csupán kísérleteztek magukkal és lehetőségeikkel. A Mozgásban résztvevőiből azonban hiányzott ez a merészség. A legnyomasztóbb pedig, hogy e “kortárs” fiatalok sorában egyetlen árva “fekete bárány” sem akadt. (Bozsik Yvette sajátos, stílusteremtő művészetének jelentősége ebből a perspektívából látszik csak igazán.)




Mozgásban
Fiatal Kortárs Koreográfusok estje III.


Zárt függönyök

Zene:
Koreográfus: Egerházi Attila
Előadók: Rujsz Edit, Lukács András

Hullámok

Zene: J. Garbarek
Koreográfus: Gáspár Orsolya
Előadók: Gáspár Orsolya, Bajári Levente

Connection

Zene: M. Nyman
Koreográfus: Lukács András
Előadók: Gyarmati Zsófia, Lukács András

Egy utazás képei

Zene: S. Adams, J.S.Bach
Koreográfus: Egerházi Attila
Előadó: Lőrinc Katalin m.v.

Paradicsom?!

Zene: A. Vivaldi
Koreográfus: Bacskai Ildikó
Előadók: Boros Ildikó, Dace Radina, Gáspár Orsolya, Gyarmati Zsófia, Kazinczy Eszter

Fáj

Zene: Presser Gábor
Koreográfus: Kováts Gergely Csanád
Előadó:

Energia

Zene: Solar Twins, Leftfield
Koreográfus: Bajári Levente
Előadó: Réthey Nadja

Levél Martha Grahamnek

Zene: M. Nyman
Koreográfus: Lukács András
Előadók: Bacskai Ildikó, Boros Ildikó, Gáspár Orsolya, Gikovszki Sznezsana, Gyarmati Zsófia, Horváth Adrienn, Molnár Zsuzsa

Helyszín: Új Színház

08. 08. 5. | Nyomtatás |