Ki mit tud

Inspiráció 2000 – Trafó

Azóta, hogy a Műhely Alapítvány által 1994-ben útjára bocsátott Inspiráció kinőtte a MU Színház meghitt, barátságos és némiképp belterjes kereteit, a fesztivál sokat változott, mert túlságosan megnőtt a tét. Nem hiszem ugyanis, hogy el lehetne bagatellizálni a fesztivál újabb helyszínének a szerepét, mivel sokszor még a hazai mezőny legjobbjai is csak ábrándozhatnak a Trafóról mint a lehetőségek non plus ultrájáról. A Trafó és a Műhely Alapítvány társulása a gyakorlatban annyit jelentett, hogy e professzionális helyszínen egy tehetséggondozó pályázat szabályai érvényesültek. A válogatáson annak ellenére, hogy lehetett néhány nagyon érdekes ötletet látni, óriási volt a szórás a jelentkezők tánctudása között.
Tóth Ágnes Veronika

Nem árt belegondolni, hogy a fesztivál a Trafó számára is rizikó. A Kortárs Művészetek Házától óriási dolog, hogy bár általában meglehetősen arisztokratikusan válogatja meg a fellépőit, otthont adott az Inspirációnak, melynek a résztvevői sokszor teljesen kezdő koreográfusok és táncosok, akik nincsenek nagyszínpadhoz szokva. A lehetőséget tehát megkapták a táncosok, de azért az átlagosnál jóval magasabb adrenalin szükséglet is kell ahhoz, hogy valaki egy szál ruhában, néhány órás helyszíni próba után odaálljon a Trafóban a nagyközönség elé. Az idei Inspiráció résztvevőiből nem hiányzott a kurázsi. Elvileg persze az lenne az ideális, ha kiforrott és bombabiztos darabokat láttunk volna. De az átlagosnál magasabb rizikófaktorok miatt sokkal érdemesebb – a bennük levő lehetőség szerint – egy folyamat egy-egy állomásaként kezelni az Inspiráción részt vevő produkciókat. A legfontosabb, hogy szinte minden résztvevő hozott valami eredeti ötletet magával, valami olyat, amit csak ő tud.
Talán Ladjánszki Márta volt az egyetlen a résztvevők közül, aki nem csupán zavarba ejtően különös és lázítóan bátor koreográfiájával, hanem perfekcionizmusával is kitűnt a mezőnyből. (A KompMániából ismert táncos az 1. Szóló Tánc Fesztiválon nyerte meg  bemutatkozás lehetőségét.) Aki ismeri a KompMániát, pontosan tudja, hogy az egész társulatra ugyanez a kettősség érvényes: önveszélyes érzékenység és kísérletezés az alkotásban, valamint halálpontos profizmus a látványt illetően. S egyre inkább úgy tűnik, hogy Ladjánszki Mártának önállóan is érdemes komolyan próbálgatnia a koreográfusi szerepkört, mert azon kevés hazai táncos közé tartozik, aki egészen sajátos módon tudja használni a testét, és nem egy gondolatot, történetet, érzést vagy rítust mesél el a testén keresztül, hanem magát a testet meséli el. A Kettő testtörténet, pontosabban az identitás története, ami ez esetben a test történetével esik egybe. Ladjánszki először hosszú, leomló szürke ruhában, beborított arccal jelenik meg, mint egy vak és süket alabástrom szobor, aki semmit nem érzékel a külvilágból. Meglehetősen radikálisan, egy másik táncos elcsattanó pofonjaival kezdődik a darab, és ezek a pillanatok egyben az öneszmélés pillanatai is. Ezután gyönyörű, hidegkék fényben valami egészen furcsa önteremtési folyamat kezdődik, melyben a testét mint nyersanyagot használja a táncos. Fehér bőrű, telt barokk nőalak; formálódó szobor és maga a szobrász: mindez Ladjánszki. Zavarbaejtő nemváltás zajlik a szemünk láttára: a táncos félmeztelen testét alakítja át, mellét kezével széthúzza és eltakarja, de oly módon, hogy a fények villódzásában ott, ahol az előbb még egy nőies, telt alak állt, a következő pillanatban a fény csupasz, férfias, kiálló bordákra vetül, a melleket takarja a kéz, befedi az árnyék. Válasz a KompMánia férfi táncosainak androgünitására a női test felől: félelmetes ön-Pygmalion.
Kulcsár Enikő darabja játékos párbeszédkísérlet a mozgás és a nyelv összehangolására. Hosszas vitákat lehet folytatni arról, vajon átjárható-e a kétféle kommunikációs forma, van-e híd a mozgás, a tánc és a beszéd, az írás, a nyelv között. Kulcsár Enikő arra érez rá nagyon világosan és okosan, hogy a zeneiség, a ritmus érzéki hullámzása, lüktetése ilyen közös pont lehet. (Néha nagyon kellemetlen tud lenni, amikor a táncosok saját maguk által, mintegy transzállapotban szörnyű, hervadt szóvirágokkal próbálkoznak tánc közben.) Forgács Zsuzsa Tangó című novellája végre egy igazi, hús-vér, érzéki, szenvedélyes és ironikus szöveg, mely egy meglehetősen dinamikus kapcsolat tánclépéseinek ritmusában halad előre. (Mellesleg a legjobb magyar kortárs prózaírónő, Forgács Zsuzsa felbukkanása óriási fejlemény a hazai kortárs tánc történetlében!) Nagyon érdekes, ahogy ezt a szöveget zene helyett lehet használni, s talán még jobban el is lehetne szakadni a mozdulatokban a szöveg jelentésétől. Kulcsár Enikő ügyesen választott magának partnereket: a szenvedélyes kettőshöz Horváth Istvánt, akivel hiteles párt alkotnak, érintéseik valóban nem csupán jelzésszerűek, hanem testek igazi találkozásai. A másik fontos társ – aki elmeséli a történetet – egy bársonyosan zengő hangú színésznő, Romankovics Edit szintén főnyeremény. A koreográfia ötlete jó, a szereplők is, a darab egyetlen relatív gyengesége a szcenika, mert a Trafó steril, hófehér falai között kicsit elvesznek a táncosok, és ezen a hátuk mögé vetített fekete-fehér film sem segít.
Fehér Ferenc játékos ötlettel nyit Avondo című szólójában: félmeztelenül a hátán fekve, lábát magasan összekulcsolva egészen apró és finom mozdulatokkal árnyjátékot rajzol. A táncos lábfeje külön életet él Fekete Kiss Sándor madárhangokra emlékeztető, szokatlan, bizarr varázsú zenéjére. Később vakuként felvillanó éles fények merevítik mozdulatlanná a táncos robbanékony testét, mintha egy vadállat felriadását látnánk. Teljesen meglepő az a tudás, amivel Fehér Ferenc rendelkezik, mely mintha valamiféle nagyon erős, ösztönös figyelem lenne a természet iránt. Elképesztő ritmikai-dinamikai váltásokra képes, de ezek nem zenei ritmusok, hanem olyan természeti zajok és hangok, mint a menekülő állat törtmásodpercek alatti hirtelen megiramodása, mint egy lepke halk, lassú bebábozódása, vagy akár egy kő formálódása, csiszolódása egy hűvös hegyi patakban. Amikor megnéztem a darabot, nem értettem, hogy teheti meg valaki huszonöt évesen, hogy szinte nem is néz a közönségre, vagy hogy alig használ zenét. Szerettem volna, ha a táncos villámgyors, követhetetlenül sebes mozdulatokkal indít, ha minél erősebb ingerekkel szinte bedarálja a nézőket, mert ezt is tudná. De tévedtem, nekem kellett volna jobban figyelnem. Az exhibicionizmus különben is csak antropomorf allűr – egy kő, egy fa, egy madár nem akarja mindenáron magához ragadni a figyelmet: arra vagy rácsodálkozik az ember, vagy vakon megy el mellette. Azért veszett jó táncos Fehér Ferenc, mert az ember esetleg rájöhet, hogy attól, hogy bizonyos érzékszerv, érzékenység vagy figyelem hiányában ő nem észlel valamit, attól az még van.
Alaprajz szerint címmel készített koreográfiát a Medence Csoport “architektonikus hangszerekre”, 4-5 méteres bambusz rudakra, és egy fiatal táncosnőre, Horváth Brigittára. Az ő esetük meglehetősen speciális, hiszen formatervezők és fiatal építészek lévén performance-aikkal általában éppen az adott teret strukturálják újra, és ez a Trafó esetében némi nehézségbe ütközött. Ezek a hatalmas bambusz rudak nem csupán a térrel való játék részei, hanem megfelelő padlózaton mély, zengő hangot adnak ki, melyet rezgés kísér. Végtelenül izgalmas alapszituáció, hogy a saját bambuszrúdjával együtt minden szereplő szinte térelemként, élő koordinátatengelyként és egyben hangszerként is szerepel. A Tolósnégyes – Bodóczky Antal, Gross András, Magyar Gergely és Terebessy Tóbiás – nem volt irigylésre méltó helyzetben, amikor az utolsó utáni pillanatban kiderült, hogy Trafó színpadán ez a rezgő hangzás elérhetetlen, vagyis a nagyvonalú címben szereplő alaprajz a színpad előtti néhány négyzetméteres térre szűkül. Emiatt a táncosuk – aki ókori reliefekre emlékeztető módon mozogta be a rendelkezésére álló igen változatos fény-csíkokat – szólóhelyzetbe került, de szinte folyamatos takarásban volt. A Medence Csoport jó túlélőképességére jellemző azonban, hogy még a halmozottan hátrányos helyzet ellenére is különleges fényeikkel, és filmjükkel, melyben mintha valószínűtlen színorgia ömlött volna végig a színpadon, felvillantottak egy merőben új szemléletet a térhasználatra nem éppen érzékeny hazai mezőnynek. Mert az azért minimum mindenkinek ki kellett, hogy szúrja a szemét: a kortárs tánc mezőnyében elképzelhetetlen minőségű videót sikerült összeütniük, e téren lenne mit tanulni tőlük.
Duda Éva a főiskola koreográfus szakáról nevezett a versenybe. Nem volt igazán szerencsés, hogy a Liftben kezdőképe Péntek Kata Körbetánc című darabjának felütésével egyezik: “Szeret, nem szeret…mondogatja egy-egy szereplő mindkét darabban. Duda Éva koreográfiájának táncosai – Fosztó András, Máthé Gabriella, Mészáros Zizi, Szentirmai Zsolt, Valler Viktor, Vatai Viktória – párokban érkeznek az ominózus lifthez, színes, karakteres ruhákban, ami azért az általában megszokott szürke-fekete pólók után üdítő látvány. A három pár beszáll egy fénykocka által kijelölt liftbe, ami hatalmas robajjal beszorul: megindul a bent lévők átrendeződése, új vonzások és választások érlelődnek, az egyik lány elcsábítja a fiúkat, a két maradék lány mintha egymásra találna, van, akit kiközösítenek, és van, akinek hirtelen megugrik a népszerűségi indexe. Az átrendeződő szociogramban nagyon jól együtt van a mozgás, megjegyezhetőek az arcok, jó a zene: ez egy vérbeli szórakoztató darab, ennyi és nem több. Duda Évára feltehetőleg hatott a nyári West Side Story-ban való munka, az ott tanult módszert (“végy néhány jó táncost, hozzá jó zenét, öltöztesd őket színes ruhákba, és csak a lépésekre ügyelj”) viszi tovább, szerencsére az ott tapasztaltak ízléstelensége nélkül. Ezzel nincs is semmi gond, sokan szeretik ezt a műfajt, de azért ezeknek a táncosoknak nehezebb feladatot is lehetne adni, nyilván megbirkóznának vele.
Az Inspiráció legnagyobb tanulsága, hogy kis szimbiotikus társulásokat kellene létrehozni, ahová mindenki bedobhatná a saját tudását. Ez az idei kis társaság is rengeteget tudna tanulni egymástól, mert mindenki tud valamit, de mindent még senki.
08. 08. 5. | Nyomtatás |