Színre szín

Dialógusok és táncok – Company 2 in 1

Dialogizálni annyi, mint figyelemben egyensúlyozni. A dialógusban való lét felfüggesztődést kíván, az odaadás, az empátia szinten tartását, ahol a kölcsönösség megmutatkozhat. Olyan feltárulkozás ez, amely újra és újra megnyílik, azután bezárul, így folyamatos, hiszen mindig marad felfedezetlen terület, amiért a dialógus még érdekes. A dialógus áramlás, az elfogadás és a kis megbocsátások fonalán lehetséges megnyilatkozási forma.
Czibere András

Hogy ez pillanatról pillanatra miként lehetséges? Ez voltaképpen a legmegfelelőbb “történet” a tánc számára.
A Company 2 in 1 estje kivételesen finom nyelven beszél a kontaktusban létezésről. Visszafogottan, könnyen. Ez a halvány átjáróktól laza testmozgás olyan, mint a folyamatos lehetőség fenntartása, hogy legyen hova visszatérni, ha mélyre ereszkednének; vagyis, hogy legyen egy olyan alaphang, egy olyan alaptónus, amely mindig lehetőséget biztosít a résztvevőknek a folytatáshoz, bármerre is mozdulnának el. Azt a határmezsgyét sikerült így megtalálni, amiben a tánc (mint érzékek diktálta forma) a gondolkodás (mint tevékenység) medrében csordogál. Amikor a tánc maga egyfajta gondolkodás. Híd az érzékek és a gondolkodás együttes mozgásában.
Gyűjtőhely ez az előadás, több rétegű. A puszta fizikalitástól kezdve a semmi esetre sem könnyed, de súlytalan érzékenységig, s ezen belül a skála majd minden pontját idevonzva. A rétegszerűség tehát a rendező elv a minket jellemző polifon magatartás jegyében. Természetesen táncról van szó, kontakt alapú stilizáltságról, állapotok, helyzetek statikai pontjai után kutatva.
Mintha a mozgást kísérő zene halkabb lenne a megszokottnál. A zene és mozgássor finom egymásra rétegezettsége, fokozatosan felfejlődő szimbiózisa valóban szimbiózis: nem a zene szolgálja a táncot és fordítva, hanem egymást kiegészítve, együtt hatnak.
A halk zenétől, a “visszavetettségtől” keletkezik a mozdulatoknak egyfajta olyan aurája, amely folyamatosan feszült intenzitást biztosít. A pontos mozdulatok fokozhatatlan erővel bírnak, ezért azonos szinten hatnak. Ettől pedig megszűnik az a fajta intimitás, ami test-test köre. A különös távolságtartásból miatt nem lehetünk biztosak a látvány ránk – nézőkre – szabott mértékében. Valami zajlik a szemünk előtt, de nem kúszik szépen és egyértelműen a tekintetünkbe, pedig pontos és finom, mégis meg kell érte küzdenünk. Nem áthatol az érzékeken, hanem megmarad folyamatosan érzékelhetőnek, miközben eldönthetetlen, hogy amit látunk, abban lappang-e, vagy az maga a konstrukció?
A dialógus viszonyulások egész térképét jelenti. Pillanatokat. A két táncos helyzete mellérendelő, nincs alá-fölé helyezés, ha van, akkor az is rögtön megbillen, mert egyensúlyba, “alaphangba” kerül vissza, s ahhoz, hogy az egyik merészebb “mutatványt” hajtson végre, mindenképpen a másik megbízhatósága szükséges. A Napok és évek című darab kezdő motívuma az asztalon fekvő fiú. A lány az asztal egyik végénél áll. Bokájánál fogva maga felé húzza a fiút, de csak addig, hogy a fiú orra nehogy megakadjon az asztallap szélében. Ekkor átmegy az asztal másik végéhez, megemeli a fiú fejét, majd visszasétál, és továbbhúzza, egészen magához, hogy ölük egészen összeérjen. Vagy: a fiú az asztalhoz ül. Egy összehajtogatott papírt rak maga mellé. Ül, könyököl. A lány felhajtja az asztalt, lapszélre fekteti, a fiú az asztallal együtt elmozdul, de a papír is rajta marad. Ilyen és ehhez hasonló képek jellemzik a rövid darabot. Konkrétak, követhetőek, de van egy pont, melytől fogva ezek a szilárd, egymástól konkrétan elváló megfogalmazások kiegészülnek: a halmozódó kinetikus elemek életre hívják a már említett rétegeket. A Napok és éveket felvillanó álló vagy egyetlen mozgásfolyamatra korlátozódó képek zárják. Ezek azonban mintha egy nagy állókép részei, pillanatnyi fellazításai volnának. Újra meg újra felvillannak. Ismétlődés, ami már mégsem lehet ugyanaz. Telítődik, rétegződik. Színre szín. Napok és évek.
A rövid darabokat videográfiák választják el egymástól, miközben a két táncos átöltözik, rendezkedik. Az egyik ilyenben két ing látható. Vállfán lengenek: egy sötét és egy fehér. Mivel kétszereplős az előadás, természetesen megszemélyesítődnek, de csak annyira… mennyire is?
Tulajdonképpen: mozdulatnyira. Ahogy lengésükben egy-egy pillanatra összeérnek: viszonyuk támad. Finoman megböki egyik a másikat. Vagy ez már egy simogatás? Lengenek.
Az etűdökből különösen szép a Possession (Birtoklás). A zene kezdőrésze csivitelés, és a kezeken az öt ujj csőrszerű  találkozása evidens asszociációt kelt. De az asszociálás nem “ér célt”: a látvány megmarad a képzet felkeltésének lehetőségénél. Színes levelekkel szórják tele a padlót. Az összetartozás héja-násza ez, már-már áttekinthető a kapcsolódás rendszere. Mondjuk inkább úgy, hogy áttekinthetőnek tűnik fel. A stilizált póz a kézfejeken mindvégig megmarad, de semmiképpen sem uralkodó. Keret: meghatározó, de nem nagyobb horderejű annál, mint amennyire jelen kell, hogy legyen. Az egyik pillanatban a fiú ujjai szétnyílnak, majd kezét a lány arca elé tartva fokozatosan összezáródó ujjaival nem ér hozzá, de maga felé húzza, ujjai ebben a már említett csőrszerű alakzatban záródnak össze, a lány tekintetének fókuszában. Ez olyan finom pillanat, olyan kerek és egész, amire csak a mozgás művészete képes: leplezetlenné teszi azt, amiben az ember néma.
Szó volt már egyfajta személytelenségről, és ennél a kérdésnél megkerülhetetlen a táncosok arca. A táncos arca nem a színész arca. Egy táncos arca a test része (természetesen a színészé is, csak a táncosé testtájibb értelemben): nem érzelmet közvetít elsősorban (ebben az előadásban legalábbis), hanem inkább olyan, mint egy közbevetés: időközönként felbukkan és hat. Mintha ott, az arcon, felnyílna a mozdulatsorba “kényszerített” test; nem mintha többet árulna el magáról, talán csak fellélegzik. Fázisarc. Maszk – majdhogynem mozdulatlan. De nem egészen. És ez a nem egészen visz életet bele. A szükséges személytelenítésen azért át-átjön valami személyes, vagy legalábbis személyességtől átitatott, ezáltal megfogható tekintet. Tehát az eltávolítás épp a legszemélyesebb zónára vethet pillantást. Néha kinéznek felénk. Ránk villan egy-egy néma megállapításuk. Az ilyen meghatározó pillanatokban az arcukon fedi fel magát, hogy miről is van szó.
De nemcsak akkor. Mert néha például egyszerűen csak sétálnak (Extra normál kutya). Ez is része a már említett alaphangnak, kicsit kijjebb merészkednek, mintegy körbejárják a terepet. Ilyenkor egymással szemben haladnak, mindig azonos tengely mentén, mozgásuk azonban nyilván egymástól eltartó: kölcsönösen ellentétes. És van egy pont, nem határozott, de van egy pont, amikor megállnak. A lány nekünk háttal, közvetlenül az első sor előtt, a fiú a túloldalon. Szembenállásuk a tér láthatatlan “mértani” középtengelyét húzza meg.
Egy pillanat az egész, de ez a pillanat a dialógus lényege lehet: a szembenállás azonossága. A kölcsönös állapotban való azonosság. Minden dialógusnak, legyen az bármilyen és bárkik, egymást értők és nem értők, alá- és fölérendeltek között zajló, van egy ilyen “mértani közepe”: egy pillanat, amikor felfüggesztődnek a szerepek, az indítékok, és a szituációt felfüggesztő azonossági pont nyílik meg.
És azonnal be is zárul. Ezt a pontot keresi a dráma.
A drámai konfliktus ellentétes metszések nyomán lehetséges. A kontakt tánc azonban más. Mintha a kontakt maga a kiteljesített azonossági pont volna. Ebben van drámaisága. És talán ez lehet a szűnni nem akaró visszafogottság oka is. Hiszen egy ilyen, másképpen nyílt terepen közlekedni megfelelő óvatossággal kell. Váratlan helyzetek léphetnek fel, fordulópontok, melyek a teljes testet áthelyezhetik más irányba, más terhet rakhatnak rá, de ami a lényeg, hogy a testnek egészen más távolságból kell önmagával és a másikkal bánnia.
Hiszen ha őszinte, ha nyíltan vállal egy megnyilatkozást, annak pillanatokon belül következményei vannak. Akció és reakció váltakozik, persze nem szimpla egymásutánban, hanem bizonyos logikától vezérelve: nem történhet olyan, aminek nem kell megtörténnie, illetve, mindenképp megtörténik, aminek meg kell. Ennek következményeitől áthatva, a test test által mozog, árnyalatra árnyalatot rak, színre színt hív, hogy legvégül folyamatosan alakuló rétegződésükből bennünk álljon össze egy új réteg, a komplexitás finom sűrűsége.
Ami már-már tiszta fehér.


Napok és évek
Koreográfus: Vicky Shick
Zene: Kostas Kouris

Possession
Koreográfus: JoAnna M. Shaw
Zene: Paul Dresher

Extra normál kutya
Koreográfus: Alan Good
Zene: Max Nagl Quartett, Astor Piazzola

Előadják: Michaela Pein, Hargitay Ákos
08. 08. 5. | Nyomtatás |