Vélemények erdejében

Akutagava–Müller Péter: A vihar kapujában – Thália Színház, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

“A világ véleményekből álló bozót” – válaszolja a szerzetes a koldusnak, aki ebben a kizökkent időben az istent kéri számon rajta. Elátkozott idő az, amelyben A vihar kapujában zajlik: Kyotót, a hajdani ragyogó, művelt fővárost felégetik, fosztogatják, aki tud, menekül hátrahagyva házát, vagyonát, mindenütt útonállók, rablók fenyegetnek. Az éhségtől bárki gyilkossá lehet. Ember embernek farkasa.

Tompa Andrea

Itt, ebben a beszakadt tetejű, huzatos templomban, ahova három ember húzódik be a vég nélküli eső és hideg elől, alig pislákol némi fény. Zeke Edit díszlete (és jelmeze) ment minden japán vagy keleti utalástól. A nézők által két oldalról körbevett díszlet egy deszkával fedett, itt-ott betört falú helyiség, melyet festetlen faoszlopok tagolnak, padlata homokkal van felszórva. Egy mécses világítja meg mindössze a teret (kívülről, a léceken keresztül vetődik még némi fény a helyiségbe), ahova egy mezítlábas, szakadt ruhájú szerzetes érkezik: csuromvizesen. Közelről a nedves homok és ázott ruhák szagát érezni. Hátulról – egy emelvény alól, amelyre lépcső vezet fel – egy szedett-vedett, koldusforma ember gurul ki, és faggatni kezdi a szerzetest. Végül megérkezik a favágó, kezében fejsze, tüzet rak a lépcső tövében, és nem figyelve sem az esőre, sem a többiekre mondja magában: “Nem értem.” A többiek eleinte ügyet sem vetnek rá, a favágó tovább bővíti mondatát: “azt a hármat” – majd hozzáteszi: “azt a három embert nem értem”. Erre aztán rákérdeznek. A favágó történetet ígér, amelybe mindannyian bele tudnak kapaszkodni: egy történet a vég nélküli eső, a hideg, az éhség és az unalom ellen. “Csak aztán érdekes legyen ám!” – szól rá a koldus.
És a favágó történetével elindulnak a vélemények bozótjában.
Telihay Péter rendezésében A vihar kapujában egyetlen térben bontakoztat ki számos helyszínt, idősíkot és beszédmódot. A történetet a favágó kezdi el mesélni: azért, hogy megfejtse önmaga számára, és hogy elűzze a többiek unalmát.
A két ember, akit a favágó látott az úton, máris megjelenik: az asszony és a férfi úgy vonul át, mint akkor, abban az időben, amikor a favágó találkozott velük. A favágó, meséli, az erdőben járt, és különböző tárgyakat talált; eleinte a jelekből, nyomokból (kalap, fésű) próbálja meg rekonstruálni a történetet. Az erdőben jókedvűen járó favágó énekel, saját nevére keresve rímet: Tapei – jupého; az erdőbéli jelenetet újrajátssza. A szerzetes közbekotyog: vándorlása során ő is találkozott velük, az emberpárral. De a favágó alig fogott bele a történet mesélésébe, melynek címzettjei fázós társai, máris testtartást változtat, kihúzza magát, homlokát ráncolva, szemöldökét összehúzva, szúrósan szembenéz a közönséggel, mindkét oldalon ülőkkel, és akadozva, kérdésekre válaszolva folytatja a történetet egy másik hőfokon – mint vallomást, amelyet bíráinak címez. Az erdőben ő, a szemtanú talál rá a halott férfire, akinek mellén hatalmas seb tátong. Miközben mesél, háta mögött megjelenik a történet egyik főhőse is, aki belekapcsolódik a favágó történetébe, és maga is mesélni kezd.

 

 

A rabló meséjével ismét újrajátszódik a már elkezdett történet: megjelenik a férfi és az asszony, a rabló kiszemeli magának az asszonyt, és eldönti, hogy megszerzi. A férfit a helyszínről azzal csalja el, hogy kincset talált, odamennek, megkötözi, majd az asszonyt is odaviszi. Az újrajátszást vallomások szakítják meg: a rabló, aki szintén a bírák előtt áll, és neki címzi történetüket, a favágó “hivatalos” hangneméből kilépve vall: őszintén, leplezetlenül. Megvallja, hogy nem pusztán annyit akar, hogy az asszony az övé legyen, de azt is akarja, hogy az asszony is akarjon az övé lenni. A férj egy fánál (a “másik” helyszín szerint a templom oszlopa) megkötözve térdel: az asszony férje láttán megtámadja a rablót.
A harc eszköze a kinyújtott balkar: a másik kéz végigsimít rajta, mintha átvarázsolná, felhúzza az ingujjat, az így kinyújtott, feszes kar kardhoz, palloshoz hasonlít. Mindenkinek egyforma “saját” kardja van, amelyet bármikor előhúzhat. A harc célja asszony és rabló között: mielőbb halálos sebet ejteni a másikon. A két test egymásnak feszül, az asszony elszántan, keményen küzd, szinte harcművészeti mozdulatokkal, egymásnak feszülnek, lihegnek, a rabló a földre teríti, majd még hevesebb küzdelembe kezdenek. E küzdelem lassan szerelmi párbajjá válik: a harcból kéjes szeretkezés lesz. A tanú a megkötözött férj (és a háttérben mindvégig jelenlévő, apró hangszereken az erdő hangjait rekonstruáló favágó és szerzetes). A koldus, az egyetlen, aki nem szemtanúja a történetnek, a nézők között ülve figyel. A három “kívülálló” olykor éles pillantásokat vált. 
Az asszony beszéli rá a párbajra a férfiakat: így nem élhet tovább, mondja, egyiküknek meg kell halnia. A férfiak között kemény küzdelem kezdődik: ugyanezzel az eszközzel, a megfeszített karral, amely az erdő fáiba (az oszlopokba) akad bele. Mielőtt a rabló kardja a férj mellébe fúródna, a két férfikar megfogja egymást. Úgy kapaszkodnak egymásban, mintha ellenségekké csak az asszony akaratából válnának. Ez az egyetlen mozdulat, ahogy a két feszes kar/kard összekapaszkodik, ismét emberi kézzé válik, egy történet üzenetét hordozza.
Ez hát a rabló meséje, aki újrajátssza a történetet, de hol kiszól bíráihoz, hol pedig magának tesz vallomást.
A színről a történet szereplői elmennek; az eső ismét esik, a léceken gyér fény szűrődik be, és a koldus, aki nem ismeri a történet végét, tudni szeretné a folytatást: “A nőcskével mi történt?” – kérdezi. Erre a hívószóra ismét megjelenik a férfi és a nő. Az asszony története következik.
Az asszony feltárja férjével való kapcsolatát, Kyotóból való menekülésük okait. A történet oda nyúlik vissza, amikor a rabló megkötözi a férjet, és követeli, hogy az asszony adja meg magát. A történetmesélésből kilépve az asszony bíráihoz szól: úgy döntött, hogy meghozza férje miatt azt az áldozatot, hogy a rabló kívánságát teljesítse. Az asszony most áldozat, a rabló pedig e történet szerint lemond arról, hogy a nő akaratát is megszerezze. Az asszony fölajánlja a rablónak fésűjét, hogy megvásárolja önmagát, de a rablónak ez kevés. A fésű azonban maga az emberi kéz, s a nő nemcsak a fésűt, de kezét is nyújtja neki, a mozdulat mintha az előző történet emlékezetét hordozná; a kéz különböző jelentései egymást kizáró történeteket és motivációkat valószínűsítenek. Az asszony az erőszakká torzult vágy tárgya lesz, a rabló ugyanahhoz a fához támasztja őt, amelyhez a férjet kötözte. A férfi rezzenéstelen arccal néz maga elé, mintha a rabló nemcsak asszonyát, de őt magát is megerőszakolná. Közben a megalázott asszony a két férfi között szinte közönyösen viseli a rabló lökéseit: a három test együtt ring.
A férfi és a rabló között újabb verekedés kezdődik: a kinyújtott karok nem egymást ütik, hanem vakon csapkodják a falat, az oszlopot. Az asszony rábeszéli férjét, hogy együtt haljanak meg; kétségbeesett nevetése sírásba hajlik. Az asszony simogató keze megfeszül, és tőrré válik, amely a férj mellkasába nyomul.

 

 

A halott férj vallomása következik: szerinte az asszony meg akarta öletni őt, mert a rablóval akart menni. Ám a rablónak a hitvány asszony nem kell; elmenekül a helyszínről. A rabló sír, és bocsánatért esedezik.
Végül a favágó lép be, és tiltakozik bíráinál: nem így történt, hiszen ő a szemtanú. Minden szereplő a színen van, és a szemtanú most mintha egy igazi rendőrségi rekonstrukciót irányítana. A férj ellöki az asszonyt, aki a favágóval egyezkedik, hogy mit is csinált ő egész pontosan abban a pillanatban: sírt, állítja az asszony, nem sírt, mondja a favágó. Az asszony a bírákhoz fordul védelemért és magyarázatért. A két férfi harmadik megverekedése következik: egymást rugdossák, lökdösődnek, tolakodnak, mint a gyerekek, nevetségesek és gyávák, majd ebben az idétlen harcban fáradtan egymásra támaszkodnak. A halált egyikőjük sem akarja. De a favágó is kétféle történetet mond: egy “hivatalosat” a bíráknak, és egy másikat a jelenlévőknek. A bírák előtt ugyanis elhallgatja, hogy az asszony szép markolatú tőrét ő lopta el. Az ellopott tőr (amelyet csak a koldus provokálására hajlandó bevallani) pedig éppen elég nagy hazugság ahhoz, hogy a többiek ezután ne higgyenek neki. A szemtanú története semmivel sem valószínűbb, mint a vádlottaké.
A favágó, a rabló, a férfi és az asszony meséje nem egy történet különböző interpretációja, hanem négy különböző történet, amelyben a szerepek is változók: az áldozatok gyilkossá válnak, a bűnösök erkölcsi ítélet mondanak. Egyfajta alexandriai négyes. Telihay Péter szerint valamennyi történet egyaránt valószínű: mindenki meséjét ugyanolyan alaposan dolgozza ki, győz meg ennek igazáról, ahhoz, hogy a következő történet az ellenkezőjét mesélje el. A szereplők egyszerre élik, játsszák újra az erdőben történteket, és szólnak ki bíráikhoz, vagy vallanak saját maguknak, miközben a keret, az unaloműzés a templomban szintén vissza-visszatér. Ugyanazt a – valószínűleg egyetlen – történetet mindenki másképp látja. Csakhogy az az egy nincs. Csak szempontok vannak.
E szimultán játéknak legnagyobb értéke az a hat színész, aki a vélemények bozótjában barangol: közvetlenül megjelenített történet és reflektált elmesélés úgy jön létre, hogy a történetbe ki-belépnek. Egyik arcukkal a bíráknak válaszolnak és magyarázkodnak, a másikkal a történetet élik. Mivel azonban nem egy, hanem több történet van, a szereplők különböző embereket alakítanak. Udvaros Dorottya hol hősies asszonyt, hol gyenge, megalázott nőt, hol kéjesen vonagló, élveteg szajhát, hol makacs, büszke feleséget, hol pedig kisszerű, hazug embert alakít. Utolsó jelenetében pedig, amikor a favágóval közösen akarják rekonstruálni a történteket, még azt is megteheti, hogy elidegenítve feleségszerepét, kilépjen belőle, és a jelenetre “civilként” tekintsen. A remek Egyed Attila a rabló szerepében először önhitt kéjenc szamuráj, akinek a gyilkolásban nagy gyakorlata van, a másik pillanatban viszont a kéjenc asszonyon elborzadva homo ethicus, majd gyáva gyerek, végül bűnbánó, megtévedt ember. A történetek során majd mindvégig néma Seres Zoltán a férj szerepében jószerével csak a párbajok során “mondhatja el” önmagát, aki szintén az erényes férjtől a feleségén bosszút álló férfiig ível. Honti György (koldus) és Mezei Zoltán (pap) éberen figyelik-reagálják a sokarcú történetet, a titokzatos favágó szerepében Széles László makacsul keresi az igazságot. A szimultaneitás azt is jelenti, hogy az egyes történetek folyamatosan, egymásba kapcsolva bontakoznak ki, a különböző időkben és terekben zajló jelenetek úgy következnek egymásból, mint a láncszemek. A szereplők különböző beszédmódjai egy pillanat és a színészi átalakulás (testtartás, arckifejezés, hanghordozás) műve. Mintha annak a bizonyos egy történetnek a feltárásán dolgoznának mindannyian: lázasan az egyet, az igazságot keresve.
Horváth Csaba koreográfusi munkája szerves része az előadásnak, hiszen ugyanazt a szimultaneitást valósítja meg, mint amelyet Telihay rendezése: mivel a test, a kar a harci jelenet eszköze, ez a kar egyetlen másodperc alatt átalakul, ismét a test részévé válik, elomlik a szerelmi mámorban, keres egy másik kezet, amelyben megkapaszkodhatna, vagy elernyed a csata után.
Mindenki bűnös valamiben: nemcsak a történet hősei, akik gyávák, élvetegek, vagy kapzsik, de bűnös a favágó is, mert tőrt lop, és bűnös a szerzetes is, mert fogadalma ellenére az asszony arcába nézett. És bűnös a koldus is, mert attól a talált csecsemőtől, aki a templom sarkában sír, ellopná a takaróját. A bűnös favágó rámosolyog gyerekre, játszik vele, nagy jövőt jósol neki, s aztán – a koldus és a józan ész érvei ellenére (éhség, nyomor) – hazaviszi a másik öt mellé. A kibillent világ ezzel ismét helyreáll. Mintha itt minden önmaga, saját tükörképe, visszfénye, ellentéte lenne.


Az írás a Thália Színház előadása alapján készült.

Akutagava–Müller Péter:
A vihar kapujában
Thália Színház, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza (közös produkció)

Díszlet, jelmez: Zeke Edit
Koreográfus: Horváth Csaba
Dramaturg: Faragó Zsuzsa
Rendező: Telihay Péter
Szereplők: Udvaros Dorottya, Széles László, Seress Zoltán, Egyed Attila, Honti György, Mezei Zoltán

08. 08. 5. | Nyomtatás |