A nemek kuszasága

C. Gozzi: Turandot – Teatrul Bulandra

Adott egy Gozzi-darab. Vagyis mesei köntösbe bújtatott cselekmény: párját irgalmatlan módon kereső kínai hercegnő. A kérőnek három, a hercegnő által feltett találós kérdésre (melyeket a Szfinx is megirigyelhetne) kell válaszolnia, ellenkező esetben fejét veszik. Turandotot a természet soha nem látott szépséggel és soha rajta nem csíphető eszességgel áldotta vagy átkozta meg. Ennek megfelelően nő a nemesi vérből való lemetszett koponyák száma, és csökken az esélye annak, hogy Turandot mellé, ugyanakkor az ország trónjára méltó császár kerül a totyakos, igencsak lelassult észjárású Altoum helyett. Aztán megjelenik egy titokzatos idegen – ő a száműzött, ellenséges tatár törzsből való Kalaf –, és a mesei szabályok rendje és módja szerint eszével, vitézségével, elszántságával rögtön elnyeri a páratlan hercegnő kezét. Azaz elnyerné. Ha... (és innen már ön- és egymást emésztő véres hitelességbe fordul a történet, még ha eszközei továbbra is leginkább az Ezeregyéjszaka meséinek csodás tárházába illőek). Az előadás első része vakmerőn narrálja a történet mesébe illő részét, majd a lezárás előtt közli, hogy a cselekmény folytatódik, a szereplők nem nyughatnak bele a kézenfekvő és egyszerű lezárásba.

Sebestyén Rita

Mindezt a bukaresti Bulandra színház – az egyébként is sokat emlegetett, asszociatív képi gondolkodásáról híres román színjátszás egyik legjobbja – adja elő Magyarországon is ismert szereplőgárdával, Cătălina Buzoianu rendezőasszony színrevitelében. “Két különálló előadást hoztunk el” – mondja Cătălina asszony, hiszen Maia Morgenstern ritkaságszámba menően tehetséges, energikus lénye és igen nagy színpadi gyakorlata egészen más Turandot-értelmezést sugall, mint Kana Hashimoto keleti törékenysége, naivan áttetsző lénye. Ez különösen azért fontos, mert az előadás folyamatosan ütközteti, szembesíti, széljegyzeteli a keleti és nyugati kultúrát, azok egymáshoz való viszonyát. Ilyenkor aztán végképp nem lényegtelen szempont, hogy Turandot hercegnő valóban keleti-e vagy sem.
A majdnem üres színteret a publikummal párhuzamosan egy hátsó, emelt rész osztja meg, a két szint közti lépcsőből vörös karmok és gyilkok meredeznek két oldalra. Fent pedig játékosan lóg legalább húsz keleties rizspapírlámpa. Két oldalsó, a nézőkhöz legközelebb elhelyezett lámpaernyőre arcok vanak festve – lehet, hogy Jin és Jang, de az is lehet, hogy a levágott fejekből készült mustra (díszlet- és jelmeztervező: Velica Panduru). Ide lép be két dobos, széles mozdulatokkal körbedobolja a teret, csendre int, rituálisan megnyitja az előadást és “bekonferálja” a szereplőket. A szereplők bejönnek, nem tudom megmondani melyik keleti harcművészethez hasonlatos mozgássorba kezdenek, mintegy bemutatót tartanak nekünk, “köznyelvünkön” tudatják a téma jellegét. Majd leülnek körben, és ha mindeddig nem volt elég világos, hogy tulajdon európai nézőpontunkat láttatják velünk, akkor most ez egyértelmű lesz: az első figura, amelyik felpattan, az Truffaldino – bizony mondom, egyenesen az itáliai commedia dell'arté-ból –, arcához illeszti maszkját, és ő az, aki a többieket bemutatja. A népes csapatból alig-alig tudunk megjegyezni neveket, szereplőket, egy azonban bizonyos: Turandot kínai hercegnő nem a többiekkel egy körben ül, hanem a felső szinten, középütt kinyíló ajtó teszi őt láthatóvá, amint hatalmas, vörös tüskés trónján díszeleg. Előkerülnek a levágott fejek, karóra tűzve, garmadával...
Ilyen császárság ez a kínai: Altoum, a birodalom hivatalos feje egyfolytában emésztési zavaraival van elfoglalva – a helyzetet alaposan kiaknázza az előadás, a közönség Altoum újabb és újabb bélcsavarain vihog, valahányszor pápamobilra emlékeztető székén behozzák –, három enyhén kókler velencei (azaz a commedia dell'arte-vendégek) a császár főtanácsosa, bölcse és udvari bolondja egyben, az udvart pedig jórészt heréltek népesítik be. Turandot az egyetlen (szellemi) potenciál széles e birodalomban. Ő pedig dühödten irtja a méltatlan kérőket. Hogy ki az uralkodó és ki a férfi a talpán, már rég kibogozhatatlan – az előadásban is erre “játszanak rá”: a herélteket nők-férfiak játsszák vegyesen. A velencei trió mintegy kívül áll a történeten: merészen jegyzetelnek a kormányzás és Turandot cselekedeteinek margójára, valójában nem érinti, nem is érintheti őket ez a tőlük távol álló ország és történet, kétes előéletű csavargók, akik hangosan siratják hőn szeretett városukat – ahonnan gyanús okokból kellett hirtelen távozniuk. Ha még mindig nem elég szövevényes a szereplők nemi és nemzeti hovatartozása: itt bujkál álnéven az ellenséges tatár herceg híve, Barach – vagy Hasszán, ahogy tetszik –, és bosszúra szomjazva ide érkezik maga a herceg, Kalaf is, épp, amikor belecsöppenünk a történetbe: nyilvánvaló, hogy ő fogja megfejteni Turandot találós kérdéseit. Itt érhetne véget a mese. De Gozzi nem hagyja annyiban a dolgot. Turandot nem akar férjhez menni, nem hajlandó ezt a gyengélkedő, beteges császárságot a patriarchátus kerékvágásában tovább gördíteni, és számunkra megnyugtató happy end-et produkálni.

 

 

Valószínűleg innen a színpadi interpretáció merészsége is: ha nem működik a mese, akkor nemcsak hogy antimesét kreálunk, hanem tovább színezzük az eredetileg archetipikus figurákat, és nem egyszerűen csak kinyilvánítjuk milyenségüket, ilyen vagy olyan erkölcsi ítélettel ellátva. Az árnyalt megnyilvánulások Kalaf megjelenéséhez kötődnek, aki valahogy mindenkiből kiforgatja igazi énjét. Altoum szánja az ifjú vitézt – a maga tutyimutyi módján elsiratta az előzőeket is –, és megpróbálja lebeszélni a próbatételről, annak ellenére, hogy iszonyatos tehernek érzi már az uralkodást, és szeretné mielőbb átadni valakinek. Szép vagy, mondja a tatár hercegnek, és vaksi rajongással pislog hol Kalaf, hol tévedésből az épp mellette álló arcába. Még azt is elnézi neki, hogy nevét és származását titokban akarja tartani. A nemek eme kuszaságában az ember első pillanatban hajlamos lenne azt gondolni, beleszerelmesedett a fiatal fiúba – és persze ez is benne lehet a pakliban, főleg, hogy lánya, Turandot, akinek bele kellene szeretnie Kalafba, ellenáll. De azt gondolom, nem csak erről van szó. Szó van itt a fiatalság erényeiről, amelyekkel Altoum már nem rendelkezik, a megmérettetés értelmetlenségéről, az uralkodás súlyáról, vagyis arról, hogy amire Kalaf vágyik (a hercegnő és a császárság elnyerése), korántsem a boldogság forrása. A maga gyermekded módján bizonyít is: amikor egyik tanácsosára adja minden láthatót könyörtelenül elmosó uralkodói szemüvegét, a szerencsétlen majdnem belevakul.
Altoum és Turandot viszonya kapcsán érdemes a két szereposztásból eredő különbségekről is  beszélni. Altoum szerepében Virgil Ogasanu a helyzetekhez, a közönség “vevőkészségéhez” alkalmazkodva improvizál, és mindezen túl más és más szöveggel áll elő a két különböző Turandot esetében. Természetes, hogy másképpen mesél Maia Turandotjáról, aki tudatos és öntudatos, függetlenségét feladni nem akaró, tapasztalt, környezete szellemi és fizikai tehetetlenségét kegyetlenséggel büntető figura, és másképp szól a Kana által megformált figuráról, akinek legfőbb ereje a másságában áll: például japán nyelven teszi fel a találós kérdéseket, így a megkívánt szellemi erőfeszítés nem annyira a logikára vagy műveltségre vonatkozik, mint inkább ennek a másságnak az ismeretére. Maia rekedt hangja a papucsa alá parancsolja a méltatlankodó, de engedelmeskedő Altoumot, míg Kana tipegése ellágyítja a császárt. Maia Turandotja már túl keserű ahhoz, hogy higgyen Kalaf valóságos erényeiben, Kanáé még nem tudja értékelni azokat. Az elsőt tulajdon eszessége, a másodikat izoláltsága gátolja abban, hogy egyszerűen megadja magát.
Márpedig Kalaf az, akibe semmilyen módon nem lehet belekötni, igazi fehér lovon vágtató herceg: a pragmatika és a romantika bármely követelményének eleget tesz. Akár áriára is fakad – meg is teszi a próbatétel minden egyes stációjánál (dicséri az egyébként macedón származású, színész- és operaénekesi képzésben párhuzamosan részt vevő Filip Ristovskit), zsigert és szellemet egyaránt lehengerlő szereplő. Mondanom sem kell, hogy időnként ez a túlhajszolt tökéletesség is az előadás egyik humorforrása. Az, hogy Turandot mégsem adja meg magát, sokkal inkább egy zárványszerű, önmagát felőrlő rendszer folyománya, amelyben kecsegtetőbb többre érdemes hercegnőként ellébecolni, mint rendet vágni a gyanús, messziről jött tanácsadók, hajlongó heréltek, kotyogó udvarhölgyek körében. Turandot védi a rendszert, ahol övé minden privilégium és fölény. Ezenközben udvarhölgye, a szintén leigázott tatár törzsből való Adelma hercegnő engedelmeskedik a természet törvényeinek, és alaposan beleszeret Kalafba – hiszen neki nem veszíteni-, hanem menekülnivalója van. Ám hiába minden, a végkifejletet Turandot-Kalaf párosában kell kierőszakolni: a hercegnő egyetlen éjszakányi haladékot kap arra, hogy megfejtse Kalaf kilétét, ha ezt megteszi, nem kell férjhez mennie.

 

 

Míg ezidáig az udvari körülmények közt láttuk Turandotot fenséges, elérhetetlen magányában, mostantól egy sereg magánjellegű jelenet következik, a lehető legintimebb szférákból. A leginkább figyelemreméltó a hercegnő fürdője. Kádban ülve, óriáscsecsemőként gőgicsél az imént még félelmetes Turandot, fejét és kikandikáló két lábfejét látjuk. Körötte udvarhölgyei sürögnek, kényeztetik, vigasztalják. Maia játszik: azt játssza, hogy újra gyermek, hogy visszamenekülhet még a felelőtlenség állapotába, elernyedni, kiengedni szeretne végre egy eseménydús nap után. Csakhogy a körötte zsongó udvarhölgyek folyton ráébresztik: komoly próbatétel előtt áll, sőt, talán el is veszítheti eddigi privilégiumait. És ekkor hirtelen vált, játszi, egykedvű könnyedséggel a víz alá nyomja a leginkább kotnyeleskedő Adelma fejét. Megteheti, mert hercegnő. De Maia nem engedi el Adelmát a víz alatt. Most már sírivé keményedik a csend. Maia figurája nagyon jól tudja, mit jelent élet és halál felett rendelkezni, és azt is, hogyan kell demonstratíve tudtára adni a “mellékszereplőknek” megkérdőjelezhetetlen fennhatóságát. Maia újra dúdolni kezd: ilyen könnyed, gyermeki mozdulattal küldi a másvilágra az ellenszegülőt. Majd elengedi Adelmát. Újra csend: az élet is csak egyetlen mozdulatának függvénye. A halálra riadt udvarhölgyek készségesen ajánlgatják szolgálatukat a könnyedén gyilkoló hatalomnak.
Ugyanez a jelenet Kanával. Számára a pancsolás az igazi lételem, most ijedt, duzzogó hercegkisasszonyt látunk, akinek fogalma sincs, hogyan keveredhetne ki a csávából. Morcosan nyúl Adelma nyaka után, és úgy dugja a víz alá, ahogy a gyermekek nyúznak állatokat – értetlenségből, ösztönös kegyetlenségből. Telnek a másodpercek, az udvarhölgyek dermedten figyelik az elkapatott hercegnő túl veszélyes játékát, míg annak láthatólag meg sem fordul a fejében, mennyi idő alatt fullad meg egy ember. A segítségüket felajánló udvarhölgyek a határait nem ismerő, agyonkényeztetett jószágnak fognak segíteni, mielőtt botorságból túlkapásig lendülne.
A lényeg mindkét esetben: női furfang készül, cselvetés, árulás. Udvarhölgyeit hálásan öleli Turandot. Maiaé úgy, mint akinek tapasztalata és öröme van a leszbikus szerelemben, Kanaé, mint aki maga sem érti ezt a túlfűtött ölelkezést. Az előbbi úgy lép ki a helyzetből, mint minden szinten nyerő fél, aki képes függőséget kialakítani, az utóbbi, mint tulajdon megingásától megriadt kamaszlány.
Az előadás második része nagyjából az árulások szintjeivel foglalatoskodik. A három olasz fickó kerülgeti Kalafot, hogy kilétét megtudja. Megjegyzendő, hogy ők hárman (akiknek legkevesebb veszítenivalójuk van ebben a történetben, és inkább ide-oda hajló drukkerként vesznek részt benne) a commedia dell'arte szabályai szerint gegekkel, kiszólásokkal, egymást instruáló játékos kilépésekkel élnek. De ez a színpadi konvenció sem működik következetesen. Példának okáért elfogják a hűséges Hasszánt, hogy kifaggassák a herceg kilétéről, majd bilincsben pellengérre állítják. Az érvelés hevében Hasszán lazán kilép kalitkájából, Turandotra veti magát, hogy a hercegnő rajta tölthesse ki haragját, ne pedig gazdáján. Ekkor a darab szerinti felesége méltatlankodni kezd, de Hasszán civilben megnyugtatja, hogy a Turandotot játszó személy színésznő, aki csak a munkáját végzi. Tény, hogy e napon sem furfanggal, sem erőszakkal nem jutott előrébb a hercegnő.
Az előadásban Turandot utolsó személyes momentuma következik. Vívódik a harc és az önfeladás közt, az előző kérő, Szamarkand herceg levágott fejét forgatja gyengéden, mint aki csak áldozatai iránt képes szerelmet érezni. Nem lehet, hogy leginkább szánalomra méltó ez a magányos, mindenki által irtózva emlegetett hercegnő? “Akit segíteni akar az ég, megjutalmazza szerelemmel” – mondja, majd nekifog, hogy utolsó erejét összegyűjtve megharcoljon Kalaffal.
Minden szempontból az előadás leglabilisabb pontja az éjszaka, amikor Kalafot különféle kísértetek képében igyekeznek az érdekeltek szóra bírni. Jó alkalom a játékra a sok “mintha” tér-, jelmez- és szerepbeli megoldás, ám az egymás után négy kísértetet felvonultató éjszakai etűdök nem aknázzák ki: valamennyi azonos módon, ismétlésbe bocsátkozva történik meg. A feszültség alább hagy, szinte elsikkad a végső jelenet, amikor a szerelmes és féltékeny Aledma végre kisajtolja Kalaf nevét.
A megoldást hozó reggel többszörös fordulatot vesz. Úgy a történetben, mint az előadásban. Kalaf reszketve jelenik meg a császárnál, ám Turandot látszólag készségesen nyújtja a kezét, majd a végső pillanatban mégiscsak kihasználja fölényét: Kalaf arcába vágja nevét és származását. Aztán hagyná, hogy elhurcolják őt is, mint a többit. Majd utána szól, mondván, hogy úgyis csellel tudta meg titkát, hát mégis a felesége lesz. A kínai makrancos Kata bocsánatot kér Kalaftól és valamennyi férfitől a teremben, amiért eleddig lenézte a férfinemet. De egy utolsó mondat még kiszalad a száján, miszerint csakazértsem fogja megadni magát. És itt újra szétválik a két Turandot: Maia kemény, éles eszű, elszánt hercegnőjében Kalaf örökös, le nem gyűrhető ellenfelét látjuk; míg Kana a papától a férjhez kerülő elkényeztetett fruska, akinek szembeszegülése és szellemi vetélytárs volta könnyedén megtörik majd. Egyik sem az a végkifejlet, amit a merev mosolyokon túl megnyugtatónak nevezhetnénk.
Kalaf a happy end örömére újra kiereszti hangját, a többiek csatlakoznak, miközben “beállnak” a boldog jövőt váró családi képbe. Majd váltás – nemcsak a történeten, de az előadáson belül is. Hirtelen Mao-sapkák kerülnek a fejekre, vörös vinil-szőnyeg gurul a lábak alá, Altoum pedig Maóként jelenik meg, elnézést kérve a késésért (t.i. eddig a budin volt, magyarázza most már sokkal slendriánabb stílusban, mint császár korában). Tűzijáték, esküvői hangulat és újabb, fényképezésre való beállás után egy halovány puccskísérlet tanúi lehetünk: a megcsalt és elhagyott Adelma késsel ront csalfa kedvesére, aki boldog nászi pózban villog minden rendszeren túl, majd pisztollyal próbál véget vetni tulajdon életének. Hamar lefegyverzik a rendbontó elemet, gyorsan párt rendelnek mellé, s így Adelma lelki és szellemi megtörése pillanatok alatt bekövetkezik: rögvest hálálkodó beszédet sugdos a virágcsokrába épített mikrofonba. Nem tudom. Ezt már untig láttuk. Teljesebb lett volna e nélkül az utolsó svédcsavar nélkül.

 

 

08. 08. 5. | Nyomtatás |