Egyszervolt forradalom a tökéletes fogyaszthatóság körítésével

Voyage au bout de la nuit – Societas Raffaello Sanzio

Művészeti forradalom a témája, paradigmaváltásról szól a Raffaello Sanzio új előadása, olyan témáról, amelynek szerintem botrányt kellene kavarnia, felháborodást szítani a közönségben: szúrni, fájni, ütni. Ehelyett a nézők higgadtan megveszik a jegyüket, elfoglalják helyüket a Trafó nézőterén, és az olasz együttes hűvös távolságtartással, koncert formájában viszi közönség elé a darabot, amelynek csupán témája az avantgarde. Udvarias taps után közönségtalálkozó. Mindenki ért mindent, mindenki egyetért mindenkivel.
Talán nem is rólunk szól a mese. Talán egy régi, elfelejtett életérzés születésének felidézése, az első világháború éveié, amikor a MŰVÉSZ először tudta sikeresen megmutatni magát egy új szerepkörben, s először merte definiálni az új feladatot, amely egy művészettel ellenséges  –  mondhatnánk “burzsoá” – társadalommal helyezte őt szembe. De mi közünk nekünk ma mindehhez?

Farkas Virág

A megidézett paradigmaváltás következménye volt az is, hogy a művészetnek új világot kellett konstruálnia, ehhez pedig új művészi nyelvre volt szüksége. Most, csaknem száz esztendővel az események után az Utazás az éjszaka mélyébe című színpadi koncert éppen ezt a NYELVET teszi az előadás tárgyává.
Talán szerencse is, hogy nem az avantgarde, a francia avantgarde emblematikus figuráinak egyike kerül az előadás középpontjába!  Valljuk be, lassan mindannyiunknak kezd elege lenni abból, hogy humoros Picasso-filmek, kommercializált Dali-konceptek s meghamisított Apollinaire-életrajzok dömpingje jelenti azt a múltat, amelyre mindenki hivatkozik. Céline neve – hangsúlyozzák az olasz alkotók – legalább még nincs lejáratva. Viszont – tudjuk – még ma is botránykőnek számít a (művelt) franciák és az irodalmárok körében. Hiszen ő volt az, aki az avantgarde fő áramlatával szemben a politikai jobboldal felé sodródott, s így munkáinak megítélése is elsősorban politikai színezetet kapott egészen napjainkig...
Amikor is az átértékelés és a rehabilitáció ideje óhatatlanul eljött. A Societas Raffaello Sanzio érdeklődése – hangsúlyozzák – apolitikus jellegű. Eszükbe sem jut magyarázni vagy elfogadtatni Céline “rasszista” alapállását! A műnek ugyanis – állítólag – semmi köze a mai szimpátiákhoz, vonzásainkhoz és választásainkhoz. A csoport –  vallomásaik tanúsítják – magához a céline-i SZÖVEGhez fordul szent révülettel, a művészi alkotás tárgyát megillető tisztelettel. Az előadás utáni közönségtalálkozó, amely sokak szerint érdekesebb volt, mint maga az előadás, leginkább a francia szöveggel foglalkozott, a szöveg franciaságával és a nyelvvel, ami hű tükre a gondolkodásnak.
Magyarázkodás ez, utólagos érvelés, mely azt kívánta bizonyítani, hogy az előadás választott tárgya valóban figyelmet érdemel. Kicsit furcsa, hogy a szerző által megújított francia irodalmi nyelv “reformjának” radikalizmusára éppen egy olasz anyanyelvű (művészcsoport) hívja fel itt Budapesten a világ figyelmét! Becsületszóra el is hisszük a színészeknek, valamint a meglehetősen szűkszavú Szávai János műfordítónak is, hogy mindez igaz. (Hiszen mi, akik a nyelvet iskolában tanultuk, a forradalmi változást abból vesszük észre, hogy mások, ők, a szakértők, felhívják rá a figyelmünket. Szerintem a nemzetközi közönség nagy része világszerte így van ezzel.) Becsületszóra vagy – ami még ennél is rosszabb – tekintélytiszteletből szavazunk bizalmat az egyre szebb nemzetközi hírnévnek örvendő társulatnak. Íme a paradoxon: egy olyan darabbal szemben, amelynek az  avantgarde a témája, teljesen hagyománytisztelő módon viselkedik a világ, s ebben mi magyarok sem vagyunk kivételek.

 

 

Itália mindig nyitott volt a színházi kísérletezésre. Az avantgarde hagyományainak kutatását és továbbélését az úgynevezett CUT-rendszer, az egyetemeken működő színházi kutatás teszi máig lehetővé. A tudomány művelése, a színházi elmélet általában gyakorlati színházcsinálással járt együtt, vonzó, eleven egyetemi színjátszást eredményezett már a hetvenes években is. (Akkoriban mi ezt innen, Magyarországról, irigykedve és tátott szájjal csodáltuk.) Mindez a mai napig létezik, bár a különböző intézmények vonzáskörében folytatott munkát egyre többen vádolják belterjességgel. A kísérleti színház vegytiszta állapotában valóban a keveseknek szól, önmagára reflektál. Vagy fogalmazhatjuk tágabban: a művészi nyelvvel foglalkozik. A belterjesség azonban nem jelent visszhangtalanságot. Az intézményes háttér – valamilyen szinten – biztosítja a közönséget is. Ennek ellenére “kutatónak” lenni napjaink Olaszországában sem könnyű, a sikerekhez ma már nemcsak komoly nemzetközi összeköttetés-rendszer kell, hanem a vállalkozást szinten tartani képes menedzselés is.
Az önmaga farkába harapó kígyó – jelkép. Emblematikus ábrázolása ennek a színházcsinálási modellnek, s egy ősrégi fesztivál plakátjáról még sokunknak rémlik, akik a magyarországi egyetemi színjátszás egyik – kései – felvirágzása idején, 1970–74 között, olaszokat láttunk vendégül, vagy hozzájuk utaztunk  diákszínjátszani. Nekünk nemzedéktársaink ezek a mostani, felnőttkorú  “vérprofik”, akik a Trafó színpadán, saját lehetőségeiket és korlátaikat jól ismerve koncertet prezentálnak Céline francia soraira támaszkodva.
“Önkorlátozás” – ez lehetne az est jelszava, s valljuk be, nagyon jót tesz ez a produkciónak, elsősorban a fogyaszthatóság szempontjából. Céline regényének tetszőleges, intuitív alapon kiválasztott, ám korántsem véletlenszerű s garantáltan “betűhív” részletei szolgáltatják az anyagot, a színpadon elhangzó szavakat. A francia szöveg egyébként pusztán akusztikai tényező, kevesen értik, azok se nagyon. Egy színházi elem a sokból. Hordoz is tartalmat meg nem is. A színészek feldarabolják, átstrukturálják, különleges effektusok hordozójává teszik a szavakat. A főszereplő, Chiara Guidi elmondja nekünk az előadás után, hogy a szövegnek immár nincs semmi saját értelme. Jelentősége csupán műhely-jellegű: az, hogy a színészi-performátori kreativitást a próbafolyamat során megtermékenyíti. A koncert műfaja lehetővé teszi a sokféleséget és a változatosságot a megszólalásban. Sok a cuppogás, az erőteljes artikulációval létrehozott effektus, az emberi testet rezonátortestként használó “ütőhangszeres hanghatás”, a dinamikai skála egészén megszólaló virtuóz akusztikai burjánzás, mikrofonokkal kierősítve vagy az alig-alig hallható háromszoros pianissimo-tartományban. (Az előadók mindegyike jó ritmusérzékkel, fegyelemmel és figyelemmel vesz részt az előadásban. Nincs baki, nincs tévesztés, mindenki pontosan tudja a dolgát.) Céline szövege azonban a színészeken kívül még valakinek a kreativitását stimulálja. Nem tudom, rendezőnek nevezzem-e, s ezzel a koncertet színházi összefüggésben próbáljam értelmezni, vagy pedig olyan alkotónak, performátornak, aki (képző)művészként hangolja össze az akusztikai szintet a vizuálissal, s ez utóbbin belül az álló- és mozgó-, vetített- (tehát efemer jellegű, pillanatról pillanatra eltűnő és változó vizuális elemeket) meg a stabil, (az előadás folyamán végig szemlélhető) egységeket, teret tagoló momentumokat.
Az előadás az avantgarde születésének “polgárpukkasztó” történelmi időszakát, az első világháború idejét idézi meg. Ám a képeken látható naturális atrocitások elkoptak, elveszették brutalitásukat, de az is lehet, hogy a tálalás – a profi és trükkös vetítés – teszi, hogy a háborús képek (döglött vagy még élő állatok utcán történő feltrancsírozása, lövészárok, robbanás) nem sokkolnak eléggé. A könyv főhősének életében – ezt is az előadás után tudtuk meg – az az alapélmény munkál, hogy a hadiüzem mechanikus gyilkosságtermelő jellege és a bordély permanens gyönyör-produkciója behelyettesíthető, egymással felcserélhető. A kivetített pornográf képek és filmrészletek ebben az összefüggésben egyáltalán nem érzékiek, viszont nem is különösen undorítóak. Jelek. Vagyis inkább jelzések, ugyanúgy, ahogy az előadás elején, a nézőktől karnyújtásnyira heverő felpuffadt dögtehenet “ábrázoló” szándékosan túlméretezett, kitömött színházi kellék is az, annak ellenére, hogy első ránézésre azért ... elég ... megdöbbentő.
A különböző szintek élményei összeadódnak, bár a legfontosabb, amit hazaviszünk, az a mozgáshoz kapcsolódik. Eleinte a színpadkép tágassága lep meg. A kevés szereplő mozgása funkcionális, s a koncert jellegből adódóan a helyváltoztatással, a hangkeltéssel, az előadás lebonyolításával kapcsolatos. A leghangsúlyosabb – és kellőképpen titkos –díszletelem egy, a színpadon átlósan elhelyezett, furcsa gépsor, amelyről sokáig nem tudjuk, mire szolgálhatnak szemmel láthatólag mozgásra kitalált elemei. Vajon istállóállások-e, melyek a tehén implikálta állattenyésztési kontextusban kapnak majd értelmet, vagy présgépként lesz valami más funkciójuk... Ami először elborzaszt, az az, hogy ennek a monstrumnak egyáltalán ide kellett kerülnie, hogy aztán közel egy órán át némán és mozdulatlanul álljon – milyen hatalmas költségeket tud mobilizálni ez a szupergazdag színház, hogy ennek a legalább tízméteres dekorációnak a szállítására ennyi pénzt költhet! De aztán egyszer csak megelevenedik a monstrum, a felfüggesztett keményfa-oszlopok sorra felemelkednek és visszazuhannak. Iszonyatos hangjuk egy repetitív zenei folyamat alapját, szövetét jelöli ki, s erre rakódnak rá az egyéb hangeffektusok a hosszú ismétlődéstől a kín és az extázis egymásba átmenő érzései között lebegve. Mintha ritmusra – persze elrajzolt ritmusra – menetelne egy óriáslábú hadsereg. A jelzés illusztratív, de hatásos. No igen, ezért – talán – mégis érdemes volt idehozni! És végre (az előadás vége felé járunk) konkrét fogódzót ad ez a jel arra nézvést, mit is látunk, hallunk. A vonulás ellenünk irányul, tehát sokkol. Félelmetes és végtelen sokáig tart. Ugyanakkor – döbbenünk rá – szép. Esztétikailag értékelhető. Katarzis? Inkább felismerése annak, hogy értékeink, etikánk diktál valamit, ám ez nem mindig érvényes. Megdöbbentő, hogy valami, ami értékrendünknek ennyire a negatív pólusán helyezkedik el, ilyen érzéki módon – megkerülhetetlenül – hat ránk. Kollektív az undor, és kollektív az élvezet. Hadiüzem vagy bordély, ahol mi magunk visszük vásárra a bőrünket. Vajon megéri-e? Azt hiszem, meg tudom érteni azokat, akik a társulat korábbi előadásai után nem akartak újra eljönni, hogy megnézzék őket.
A műsorfüzet Céline-tanulmánya alaposan körüljárja ezt az emberen belüli, tragikus szakadást. A beszélgetésből viszont az derül ki, hogy semmi ilyesféle jelentése nincs ennek a “menetelésnek”. Része a koncertnek: hang- és látvány-effektus. Az alkotóknak – bagatellizálja a rendező és szövegíró, szemmel láthatólag a csapat intellektuális vezéralakja, Chiara Guidi – éppen ez jutott az eszébe a szöveg, a háború, az avantgarde születése kapcsán. Ők “csupán” a történelmi aktualitásra figyeltek, s természetes, hogy akusztikailag akartak fogalmazni, hiszen 1912 után a zene került a kulturális érdeklődés középpontjába. Természetes tehát, hogy koncert jön létre, de színházban játszott koncert. A híres társulat nálunk is előadja múltidéző, identitáskereső koncertjét. És bár az előadásról sokan idő előtt távoztak, 2000-ben Budapesten nincs igazi “polgárpukkasztás”, nincs botrány. Velünk, a mi értékrendünkkel már mindent, büntetlenül meg lehet csinálni. Lám, így megy előre a világ.

08. 08. 4. | Nyomtatás |