Mintha jelbeszéd…

Blown Away (T. Rex láthatatlan homepage-e) – Jo Fabian

Lehetséges-e filozófiai kérdésfeltevéseket megfogalmazni a tánc nyelvén? Testtel, mozdulattal, látvánnyal? Ez érdekli Jo Fabiant, erre tesz kísérletet Blown Away – T. Rex láthatatlan homapage-e című előadásában. S valóban, lehetséges ez? És mit jelent, ha megvalósul?
A tartalom meghatározza a kifejezési módot, és viszont. Más módon elmondani ugyanazt – ez általában azt jelenti, hogy már nem az eredeti közlést adjuk át, ha máshogyan beszélünk, más értelmet nyernek a dolgok. Jo Fabiant önmagában is elég komoly problémák foglalkoztatják: hogyan lehetséges a szöveg-világ transzformációja a test-nyelvre, illetve a virtualitás és a modern internetvilág megfoghatatlanságának kérdése. Azaz nem a látvány pusztán érzelmi befogadásában, hanem – egy új olvasási-előadási módon meghatározott –intellektuális élményben részesíteni a nézőket. Az eredeti kérdésfeltevések azonban áthághatatlan akadályokba ütköznek, mert a színpadi látvány soha nem olyan konkrét, mint a szöveg, ezért egyszerűen nem tudja úgy irányítani a néző jelentést kereső gondolatait, mint a szöveg az olvasóét. Valójában tehát a kifejezési mód sajátosságai miatt a német koreográfus egyik célja eleve kudarcra ítélt, de mégsem teljesen, hiszen a mintegy két órás előadás elsősorban intellektuális erőfeszítést követel a nézőtől és nem érzelmi azonosulást.

Mestyán Ádám

Egy óriási videó kivetítőn kies tájat szemlélhetünk hol fogyó, hol növekvő holddal. Néha stilizált szimbólumok futnak át rajta, ekkor pár másodpercre felkapcsolódik a villany, hogy a jeggyel együtt kézhez kapott füzetkében a közönség megkeresse a jelhez tartozó szöveget, ami az idő rövidsége miatt természetesen nem sikerül. Ezalatt négy táncos hölgy mozog, cselekszik finom, kimért lassúsággal. Olykor párhuzamos mozgásokban, geometrikus alakzatokban táncolnak, olykor kicsiny eltérésekkel egyéni mozgást végeznek a homokkal töltött térben, sokszor mintha próbálnának – egy testetlen hang közbeszól és újraindítja őket. Meghatározott pillanatokban egy hegedűs tűnik fel mögöttük sötét bársonyruhában, akinek szólója alatt megszűnik az addig zörejekből és T. Rex-dalok foszlányaiból álló zene, hogy aztán – az alak méltóságteljes kivonulásával párhuzamosan – újrainduljon. A mű során egyetlen konkrét szimbólum jelenik meg újra- és újra, egy jellegzetes kép: férfi karosszékben, fölötte lámpa, előtte hangfal, mellette egy üveg Martini, a nyakkendője hátracsapva (ez a fotó lemezborítóként vált világhírűvé). A férfi a fénykép eltakart részének irányába néz. Az előadás második részében az addig vetített – diának tűnő – látványról kiderül, hogy valóságos, hiszen az ülő alak egyetlenegyszer felrebbenti a karját. Majd a vetítő mögött lévő valóságba belép a hegedűs, feltárul a tér egésze, és a karosszékben nyugvó férfi tekintete a hegedűsre mered, miközben a vetítő előtt, a színpadon egymás után esnek össze a végső, rendkívül hosszú ideig kitartott pózokba merevedett táncosok a homokra vetített TIME felirat vörös betűire.
A koreográfus-rendező elméleti kérdése nem egyenlő a darab kérdésfeltevésével. A Jo Fabian ábrázolta folyamat gyökerei azonosak a mai virtuális-lét kérdését feszegető diskurzusok problémáival, ám a mű e mélységet élményszerűen adja át, s ezzel önmagával kerül ellentmondásba. A mű térstruktúráját elemezve némi betekintést kaphatunk abba a meglehetősen kurrens problémába, amiből a koreográfus kiindult.

 

 

Kezdetben ott a színpad. A színpad, amit a néző eleve feltölt várakozásának belevetítésével, mintegy valóságként fogadva el, sőt az egyedül lehetséges valóságként értelmezve. A színpad közepén a homokkal teli négyzet, körülötte a négy táncosnő “budoárja”: lábmosó, szék, állólámpa, törülköző, mindenkinek külön-külön. A táncosok ebből a “külső” térből indulnak mindig a szorosan vett játszó-térbe, ahol mozognak. Tehát a szó szoros értelmében vett színpad máris két külön világ. Az első réteg: a felkészülés tere, a köznapi tér; a második: a határolt, homokkal borított valódi színpad. A következő “hely”, ahol történés zajlik: a nagy vetítő. E harmadik tér – már csak terjedelmével is – mintegy átfogja az előző kettőt, nem puszta hátteret ad, hanem önmagában rögzített látvány, bár persze folyamatosan változik. Hol táj, amiben a hold mozog, olykor a négy táncos jelenik meg rajta, vagy az a bizonyos “fotó”. Az ülő (pontosabban félig-fekvő) helyzetű alak tere negyedikként vesz részt az előadás összterének kialakításában. A látvány tehát négy rétegből áll.
Tulajdonképpen az egész előadás értelmezhető egy olyan folyamatként, amelynek egyetlen célja, hogy a nézőt a kép mögötti valóság megértéséhez vezesse. A képben lévő kép, a kép mögötti kép, a játékterek egymásra vetülése mintegy a világot utánozza, melyben élünk. A képek egyben jelek, és jelentésük kibontásához a hétköznapokban bölcseleti kérdésfeltevésekre van szükség, míg a művészet – jelen esetben az előadás – a valóság darabokra szedését vállalja. A filozófia mozoghat elméleti síkon, Jo Fabian azonban kénytelen láthatóvá tenni a láthatatlant, pontosabban olyan térstruktúrát alkalmazni, amiben jelenvalóvá válik a virtuális. Ha a homokkal beszórt térben a táncosok mozgását vizsgáljuk, akkor lényegében ugyanazt a szimbólumrendszert láthatjuk, ami a valóság vizsgálatát célozza, illetve azt a kérdést teszi fel: a nyelven kívül van-e olyan közlésforma, melyen kifejezhető a világ.
A mű szerkezetében állandó megfelelések vannak a különböző látványelemek között, így önmagában a mozgást vizsgálva is kiderülnek a párhuzamos történések. Már az első rész kezdőképe előlegezi ezt, hiszen a sötét ruhás táncosnők először a kivetítő filmjén mozognak. Az “igazi” táncosok eközben még a tánctéren kívül készülődnek. Az első felvonás alatt sokszor mintha egy könyvet néznének, és abból próbálnának táncolni, vagy azt próbálnák meg “lemozogni”. Visszaszámlálás. A két kopasz és két hosszú hajú szereplő hangsúlyozottan olvas, majd hirtelen sötét, és a videó kivetítőn már a holdas tájat látjuk – középen “homokra lép” az első táncos. Lassan mozog, követi őt a második, szimmetrikus mozgást végeznek. A párok cserélődnek, az előadás első felében ritkán vannak egyszerre négyen a négyzet alakú színpadon. Olykor közbeszól egy hang, és újrarendezi őket, elölről kezdik a mozdulatsorokat. A koreográfia nagyon puritán, kevés elemből építkezik: jellegzetes például a lábkeresztezés, miközben a kezek finoman meditációs mozgássorokat imitálnak. Ismétlődő motívum még a két dobbantás a lábujjhegyekkel a homokon. Mindezt nagyon lazán adják elő, az embernek az az érzése, hogy “csak” mozognak.
A zene változásával egyidőben feltűnik egy fehéringes, napszemüveges alak, amolyan programozó-féle, aki mintha láthatatlan érintőképernyő előtt lenne, meg-megérinti a levegőt. Mondjuk úgy, programozás-pantomimot ad elő. Majd feltűnik az előtte lévő képernyővel a videó vetítőn is. Ez az első pont, hogy négyen egyszerre táncolnak, újra- és újra visszarendeződve a meghatározott alakzatokba. A programozó kimegy, képe ott marad a vetítőn és folytatja az eddigi mozgást, a táncosok azonban kilépnek a térből, mindegyik visszaül pihenőhelyére. Ekkor hangzik el az a szöveg, amelynek magyar fordítását a közönség megkapta. (E szöveg azonban a lényegi megértésben nem játszik szerepet.) A szöveg végén jelenik meg az ülő férfi képének központi motívuma a vásznon, és ez valamilyen formában az előadás végéig folyamatosan látható. Az egyik táncos előrejön, elé mikrofon ereszkedik. Egy helyben állva mintha jelbeszédet adna elő, de nem a siketnéma testnyelvet használja, hanem egy ahhoz hasonló, különféle közkeletű gesztusok (pl.: a keleti mozgáskultúra elemeinek) ötvözetéből álló “beszédet mond”, és alkalmazza az eddigi koreográfia kézmozdulatait is. Azaz éppenhogy nem beszél, hanem mutat. Talán ez a darab egyik legtalálóbb képe, amely egyértelműen mutatja az alkotói szándékot. Ezután egyetlen szereplő mozgása gyorsul fel, valahogy úgy, mintha egy filmet pörgetnénk előre. Ténylegesen ugyanazokat a mozgássorokat adja elő, mint eddig – zeneileg is ugyanazok a motívumok hallatszanak –, csak felgyorsítva, olykor az őrjöngésig kavarva fel a homokot. Elesik. A mozgás először kerül földre, pontosabban: az elesés azt jelenti, hogy nem mozog többé. Ez jelzi a közönségnek, hogy az első rész véget ért.
De nem ért véget, mert a darab a szünet alatt is folytatódik, az egyik szereplő lassan, de folyamatosan mozog a vöröslő homokon. A közönség visszatér, és a táncos a középen lévő fénykockából, mintegy inkubátorból szakad ki kínzóan lassú, indázó mozgással. A második “rész” jellemezhető úgyis, hogy amennyiben az első szakasz volt a próbatétel, itt most a feloldás következik. A mozdulatlanná válás, a bemerevedés folyamatát látjuk. Lassan mindegyik lány pózba merevedik. Egyikük lábujjhegyen áll, másikuk behajlított térddel dől előre, a harmadik féllábon, az utolsó felhúzott térddel szintén féllábon egyensúlyoz. A zene egy újra és újra visszatérő dallam. A táncosnők óriási állóképességgel, állandóan az elesés határán, szinte kibírhatatlanul sokáig egyensúlyoznak. Mögöttük a homokon betűk jelennek meg: T – I –M – E. A vetítővásznon is homok: sivatag. A sivatag homokja alól pedig a már ismert stilizált motívumok rajzolódnak ki. Újra egymásba játszik a két tér. A jelek megfeleltethetők-e egymásnak?

 

 

Az idő kérdése eddig nem volt előtérben, ez tehát egy új dimenzió. A rendező ezzel összezavarná közönségét, ha a sivatag örökkévalóságával ellentétben, a tánctérben állók nem rogynának össze egymás után, mintegy pontosan a láthatatlan valóság megjelenését ábrázolva, ami abban a pillanatban, ahogy megjelenik, szükségszerűen véges lesz, “időbe kerül”.  Amikor az utolsó táncos is összeesik, megint bemerevedik a kép. A vetítőn ekkor egyetlen parányi mozdulatot tesz az eddig nem-ott-lévőnek hitt alak. Ez a mozdulat jelenti mindazt, amiért a darab megszületett. Ez hát a kérdésre adott válasz: igenis, Jo Fabian szerint a virtuális – akárcsak az emlék – jelenvaló és valóságos. S a nyilvánvalóvá tett tér mögötti térben megjelenik a hegedűs és eljátssza ugyanazt a dallamot, amit az első szakaszban.
A táncosok mozgása tehát azt sugallja, hogy egy nyelvet látunk, ami bármennyire új, máris önmaga végét találja meg, saját magába hal. A koreográfus a jelentéseket előbb adja meg, mint a kifejezésüket, előbb adja a megfejtéseket, mint a talányt. A Blown Away oly módon beszél a világról, ahogy eddig még nem nagyon beszélt senki. S ezért – bár valójában a rendező eredeti koncepciója nem valósulhatott meg –, az interart előadást mégis sajátos többlettartalom jellemzi. Amikor Jo Fabian átlépte a mozgás határait, a világról való tudás lényeges elemét találta meg, Külön mitológiát és külön beszédmódot alkotott, de úgy, hogy ezért feláldozta a színpadi előadás egyik alapelemét: a néző érzelmi beleköltözését a művészet teremtette tájakba.

08. 08. 4. | Nyomtatás |