Hibátlan polifónia

Osztott látás – Kenneth Kvarnström & Co.

Tavaly ősszel a Trafóban rendezett Finn Napok keretében Ari Tenhula és Tero Saarinen társulatával ismerkedhetett meg a magyar közönség. Míg Ari Tenhula darabját fegyelem, elegancia, és – valljuk be – dekoratív monotónia, perfekt l’art pour l’art hangulat jellemezte, a Company Toothpick végtelenül izgalmas darabbal mutatkozott be, melyben Tero Saarinen a rend, a szigorú szabályok látszólagos harmóniájából kiindulva sodródott a teljes kontrollálhatatlanság és kiszámíthatatlanság felé, a szemünk előtt dekonstruálva egy döbbenetesen gazdag formakultúrából felépített világot. Idén, folytatva a tavaly megkezdett hagyományt, a finn kortárs tánc meghatározó alakja, a svéd származású Kenneth Kvarnström volt a Trafó vendége. (Splitvision című darabját májusban mutatta be Kiasmában, Helsinki új kortárs művészeti múzeumában, majd Európát és a Közel-Keletet is bejárta vele.) Kvarnström egyrészt érzékenyen és naprakészen reagál arra a változásra, melynek során a képekre épülő, villámgyors vizuális szelektálást és befogadást követelő kultúra lett az uralkodó, másrészt mindezt archaikus, időtlennek tűnő képsorokkal ellenpontozza.

Tóth Ágnes Veronika

Az első, enigmatikus kép, ahogy egy félmeztelen férfi szavakat ír saját testére: “visible secret”. Ezután gyengéd harmóniát sugárzó, gyönyörű szerelmi kettős következik, alatta szívdobogásra emlékeztető zene lüktet. Ez az egység, az ősi, megbonthatatlan nyugalom állapota. A testek szinte súlytalan és bársonyos érintkezésének köszönhetően egészen hosszan ki lehet tartani ezeket a pillanatokat, mintha minden az időn kívül játszódna le. A mozdulatsorok önmagába visszaforduló, repetitív jellege miatt az idő múlását is mintha egyre mélyülő koncentrikus körökben, és nem lineárisan észlelnénk.        
A következő képsorok egy többszörösen megosztott térben játszódnak, és itt bizony már újra ketyeg az óra is. Hirtelen ismét jelentőséget kap a percek, sőt másodpercek versenyfutása, a gyorsuló idő. Decentrált térben vagyunk, ahol nincs egyetlen súlypont, hanem több súlypont létezik egyszerre, így nekünk is egészen más módon kell érzékelnünk a látványt. Nem lehet teljesen átadni magunkat, mint az előbb, hanem igen éber, aktív, gyors gondolkodásra van szükség. Ez a folyamat az elmélyült, intenzív figyelemmel szemben, inkább az információk extenzív behabzsolásáról szól. A színpad különböző pontjain öt képernyő függ, rajtuk szavak vibrálnak, a négy táncos változó alakzatokban uralja a tér különböző részeit, nyugtalan, dinamikus egyensúlyt teremtve. Nem szabad egy pillanatig sem a tér egyik vagy másik pontjára koncentrálnunk, inkább folytonosan pásztáznunk kell a színpadot, hogy az összes ingert egyszerre legyünk képesek befogadni, hiszen ezek mindegyike lehetőség is egyben: állandóan válaszút előtt állunk, hogy el akarunk-e mélyedni valamelyikben. Lehet, hogy éppen a képernyőkön felvillanó szavakat szeretnénk továbbgondolni, vagy egy-egy táncosra koncentrálnánk, mégis, a legésszerűbb, ha párhuzamosan az összes lehetőségre nyitottak vagyunk.

 

 

 

Ez a darab teljesen szabadon engedi a nézőt, akinek minden pillanatban választania kell a sok kép és szó között. Így aztán végképp nincs meg a lehetőségünk arra – ami egyébként is illúzió –, hogy akár csak a mellettünk ülővel is ugyanazt lássuk. Mindenki maga rakja össze a saját puzzle-ját. Kvarnström képernyőin felvillan a szó, “reality”. És valóban, ez a gyors, felszínes, egyszerre több csatornából érkező információbefogadás igen pontos jellemzője mindennapjainknak, gondoljunk csak a számítógép számos ablakkal teleszórt képernyőjére, vagy a hypertextre, ahol linkek tucatjai állnak rendelkezésünkre. Visszatérve a valóság szóra: nagyon izgalmas szembesülni a saját érzékelésünk rugalmasságával, változatosságával, manipulálhatóságával és viszonylagosságával, olyan egyszerű tapasztalatok alapján, mint például, hogy másképpen néz és lát az ember, ha egyvalamire koncentrál, és másképpen, ha meg kell osztania a figyelmét, vagy hogy mennyiféleképpen gyorsulhat, lassulhat az idő érzékelése.
A hófehér színpadon fekete betűk sorakoznak – “Illumination of my body” –, és az előző, klipszerű képekre megint egy gyönyörű kettős a válasz, így újra az időtlenség hangulata árad.  Ez azonban nem tart sokáig, vibrálni kezdenek a képernyők, megjelenik a többi táncos, és velük együtt egy négyzet alakú hatalmas piros vászon, mint egy lángoló monokróm festmény. De tudnunk kell, itt és most, ez a piros végre nem szimbólum, hasonlat vagy metafora, ami nálunk, Kelet-Európában  lenne, hanem egyszerűen egy varázslatos, érzéki, uralkodó szín.
“The story of my eye” – állnak össze a betűk az utolsó képsorokban, és feloldódik egymásban az előadáson végighúzódó ellentét. Már nem nyugtalan, széteső és vibráló ez a sokféleség, mert a megosztott tér különböző pontjain a négy táncos mozgása tökéletes polifóniát teremt, melyet a táncosok szabadon, egyediségüket, saját ritmusukat megőrizve, szinte véletlenszerűen hoznak létre. Persze ez a rugalmas, laza, könnyed összhang a legnehezebb feladatok egyike.
Igazán kár, hogy hazai pályán nem készülnek ilyen előadások. Aznap este a Trafóban fejbevágott ez az ordítóan nagy különbség. Miért nincs nálunk ilyen képzett társulat? Miért nem izgatnak egyetlen koreográfust sem elméleti problémák? Miért nem fogalmaz senki ilyen higgadtan, pontosan és érzékien egyszerre? Tudom, hogy sokaknak nem tetszett ez a darab, hiszen túl “steril”, nincs benne vér, kín és könny, ezenkívül bizonyára “érthetetlen” is, mert Kvarnström nem rágja senki szájába a megoldásokat: nála nincs önmarcangoló pszichodráma, és nincs rávezető lábjegyzetelés sem. Egyszerűen csak tökéletes mozdulatfolyamok, tiszta és világos gondolatok vannak és lenyűgöző látvány. Kvarnström darabja valóban szokatlan élmény, hiszen meglepő és meggyőző kísérleti helyzetet szimulál a néző számára azzal, hogy érzékelését decentrálásra készteti. Fájdalommentes szemműtét.


1.  “MI A PIROS?
a férfi, a hús, a vér, az ostromlók, az ifjúság, az éhség, a dzsungel, a belföld, a gettó, az erekció, a nemi erőszak, a szadizmus, a folyó, a puszta, a motor, kelet és dél, a kíváncsiság, a reggel, a tűz, a mozgás állapota (a biológiai vagy az elektronikai sejté), a barbárság, a tájfun, a forradalom, a kenyér, a farkas, a váralja, az olajforrás, a háború, a túlnyomás, a só, a technológia, a géppuska, az adósság, a tavasz és a nyár, a szakadék, a szabadságvágy, a fű, az erőszak, a bennszülött, az agresszió, a gótika, az üdeség, a tűzhányó, a dzsessz, az intuíció, az akarat, a fanatizmus, a gyűlölet, a fekete szín, a sértés, a düh, a szex, a vágy, a kezdés”  (Vladimír Páral: Gyilkosok és szeretők)

08. 08. 4. | Nyomtatás |