Személyek, varázs

Incarnation – Cas Public

Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem először láthatta a hazai közönség Heléne Blackburn társulatát, a kanadai Cas Public-t az Őszi Fesztivál rendezvénysorozatában. A három kanadai Nagy Nő, vagyis Ginette Laurin (O Vertigo),  Marie Chouinard és Blackburn közül utóbbi 1996-ban már járt nálunk a Suites Furiouses című alkotásával a Petőfi Csarnokban.
A blackburni tiszta tánc, a minimális szcenikával dolgozó koreográfia akkor nem aratott zajos sikert. Laurin társulatának – a klasszikus szépségű, radikalizmustól, meghökkentéstől, újdonsághajhászástól távolságot tartó – En Dedans című munkája idén tavasszal szintén nem váltott ki különösebb ovációt. Chouinard viszont – aki két társával ellentétben szinte kizárólag korábban keletkezett munkáit hozta el – sokak számára revelációt okozott. A három koreográfusnő munkásságában kevés a közös pont: egy hatalmas és gazdag ország pezsgő modern tánc életét reprezentálják ők, mi pedig köszönhetjük a sorsnak – meg persze e turnék szervezőinek –, hogy általuk (és a többi vendégjátékosok által is) folyamatos és friss képet alkothatunk Kanada élmezőnyéről.

Halász Tamás

A hagyományok felé forduló, lírai hangvételű En Dedans-t jegyző Laurin és a totális szcenikával dolgozó Chouinard mellett különösen markánsan hat Blackburn eszköztelensége. Míg Laurin bonyodalmas, ám absztrakt műveivel varázsol el, addig Chouinard összművészeti eszközökkel, alkalmasint látványszínházzal ragad magával. Az Incarnation-ben ellenben “világba vetett” táncosokat látunk. Nagyjából utcán is hordható jelmezekben, utcainak is nézhető cipőben adják elő a koreográfiát a Trafó fűtéscsövekig-hangszigetelésig kiürített színháztermében. Az előadók az öltözőkhöz vezető csigalépcsőre nyíló ajtón lépnek be a térbe, s ha nem játszanak éppen, akkor azokon a padokon (vagy a földön) ülnek, amelyekre a néző is, ha telt házak esetén nincs már elég szék. Levetett “fellépő” kabátjaikat a reflektorokat tartó vastraverzekre aggatják. Azt a nyolcvan forintos ásványvizet isszák a színpad peremén, amit mi is ebéd után. Halljuk a lihegésüket. A cipőjük gumitalpa idegtépően csikorog a táncpadlón – néha a zenei anyag hézagaiban is, mintegy helyettesítve azt.

 

 

Párját ritkító Blackburn három táncosának és három táncosnőjének tánctudása. Ez az állítás pedig nem kizárólag a koreográfia interpretálásával nyújtott teljesítményüket illeti: ők hatan igazán nehéz, sőt zavarba ejtő helyzetben vannak az Incarnation hatvan perce során. A darabból ugyanis a tánc kivételével minden más kivétetett, ami a nézői figyelmet lekötheti. A mozdulatok mellett Caroline Ross fénytervező két, faerezetet formázó reflektormaszkjának szép köre az egyetlen igazán hangsúlyos elem.
Az Incarnation az úgynevezett közönségbevonó színház ellentétével kísérletezik: a színen tartott inaktív táncosokat minősíti át hosszú percekre a (valódi) nézői szemek kereszttüzében álló-ülő nemes vadakká: íme a Táncos pihenője. A táncpadló szegélyén zajló, szó szerinti keret-játék (mert játék, nagyrészt megrendezett műsor az is) szinte idézőjelbe teszi a színpad közepén, azaz a koreográfiában bemutatott klasszikus alapokon nyugvó mozdulatokat. Az ezek mellé helyezett “civil-izálás” szinte groteszk ellenpontozás, a civil jegyek ugyanis fel-feltűnnek a táncolókon is. Arcjátékuk például általában a pillanatnyi (színpadi) helyzetnek szól. Kissé túlszínezett reakciókkal kísérik egymás és a saját munkájukat is. A mozgás keltette öröm vonásai jelennek meg rajtuk, máskor az elismerésé vagy a fáradtságé. E jegyek miatt megkoreografált mozdulataik olykor úgy tűnnek, mintha a köznapi mozdulatanyag részei is lehetnének. Könnyedségük, mindent tudásuk fesztelenné és oldottá teszi a koreográfiát, annak emberpróbáló nehézsége ellenére is. Blackburn ugyanis keményen kiaknázza táncosait: “félgőznek” futó nyomait sem sikerült észlelni a komoly fizikai tehertételt igénylő, szép és igen nehéz előadás során.
Az Incarnation megtestesülése hol hideg és technikás, hol szívbemarkolóan személyes. A futószalagon érkező tökéletes mozdulatok gyakran sterilen csak a mozgás szépségét magát láttatják, máskor illanó hangulatot, érzelmi hullámot, indulatot hordoznak vagy közvetítenek. Szeszélyes tenger módján csillapodnak vagy korbácsolódnak fel a koreográfia keltette örvények. Blackburn táncosai mélységeikbe húzódnak, vagy szenvedélyesen hosszabbítják meg mozdulataik irányát a messzeségbe. Pulzálnak a térben.
A táncosok alkatáról Szép Ernő egy Nagykörúton sétálgató házaspárt illető zsömle-kifli hasonlata jut eszembe. A magas, nyúlánk férfiak és az alacsony, telt táncosnők hatosa nyilván tudatos válogatás eredménye. A társulat testi adottságaira épített okos koreográfia minden manír nélkül hozza ki férfiak és nők (néha persze nem is annyira alapvető) mozgáseltérését. Az alkalmanként bokáig érő, lágy esésű szárnyas kabátot viselő férfiak gömbbe írható mozgással töltik ki a teret. Kezük-lábuk, kabátjuk örvénylésében terjeszkednek ki, míg a nők tánca jóval zártabb. Blackburn a nemeket pusztán hat táncosa alkata alapján ábrázolja. A férfi óv, mert ilyennek teremtetett, a nő védelemre vágyik. Mindemellett a “tiszta tánc” eszközeit használva a koreográfusnő meg-megfordítja a helyzetet. Egyszerre kiszolgáltatottá válik a férfi, és támaszt nyújt a nő. A megtestesülésben magától értetődőn tűnnek el a nemi szerep-csinálmányok, hogy desztillálva mégis ott maradjon valami tiszta kép: az egymás nélküliség finom és tapintatos ábrázolása. Szerep-megjelölés nélkül, hiszen gyakran nem tudjuk (mert nem lehet) eldönteni, milyen minőségben tartoznak egymáshoz ketten, négyen, hatan, avagy hárman-hárman. Pont, mint a nagybetűsben.

 

 

A XX. század kilenc zeneszerzőjének (Ligetitől Xenakisig) műveiből készült montázs sodró lendületet ad Blackburn igazi ornamentalizmussal építkező munkájának: az Incarnation nehéz és felénk szokatlan darab. Sallangmentes, amennyiben a minimális szcenikánál összetettebb színpadi világot sallangnak merjük nevezni. Természetesen nem merjük. Mert jobb esetekben távolról sem az. Az előadását a mozdulat keltette érzetekig lecsupaszító kanadai koreográfusnő nálunk szokatlan irányba “hívta ki” érzékenységünket, mert a személyközi viszonyokon kívül semmi egyéb sem érdekli. Talán megteheti. Érdekes számbavenni, az Incarnation keletkezésének idején felénk mi mindenről csináltak darabot? Pusztán emberi viszonyokat ábrázoló előadást nem sokat sikerül felidézni. Holnap egy anyaszínházából kirugdalt, Európa-hírű koreográfusunk új darabját nézem meg... a jövő héten egy olyan társulatot, amelyet a színház világnapján vágtak ki próba- és előadóhelyükről, és most egy bérházi szobában próbálnak, nyakukban egy rakás bel- és külföldi díjjal… pár nappal később egy koreográfus estjére megyek, akit szakmai indulatból lerohadtbuzizott egyik pályatársa…. Nem sorolom. Szeretnék szép, tiszta hazai táncot látni, személyközi viszonyokról. Szándékosan lecsupaszított falak, tekerőző fűtéscsövek között.

08. 08. 4. | Nyomtatás |