Lezáratlan este

Bozsik Yvette és Frenák Pál táncestje

Két szóló, egy duett. Két magányos mozgás, egy közös történet. Két metafizikai esemény és egy elbeszélés. Úgy tűnik, Frenák Pál és Bozsik Yvette azt szeretné elhitetni velünk, hogy két szólójuk mintegy tézis-antitézis módjára termeli ki a közös duettet, a szintézist. Sajnos azonban, még ha eszközeiben, mozgáskultúrájában hasonló vonásokat is mutatnak a személyre szabott (párbeszédként értelmezhető) szólók a kettőssel, egyáltalán nincs köztük ennél több kapcsolat.

 

Mestyán Ádám

Az Emi című Bozsik-szólóhoz a cím (a japán női név jelentése: áldás, szépség) igazán illik: valóban egy gyönyörűen formált szobor gyönyörű megmozdulásai. A szoborszerűség természetesen a minden apró mozdulat mögött meghúzódó mozdulatlanságból, abból a bizonyos meditatív mozdulatlanság-élményből származik. A tudattalan öröm, amely a mozdulat valóra válásában nyilvánul meg, alapvető élménye a mozgó létezőnek. A fehér lepelbe burkolt test, amelynek egyetlen játéktere az anyag körszerű kiterjedése, felfedezi önmagát. A lassú, könnyű gesztusok csillámlóvá és tapinthatóvá teszik a levegőt. A táncos-szobor lassan felénk fordul, kezében legyező. Innentől kezdve aztán “nagyon nő”, mert kihasználja a nőiesség egyik ismérvét, a kecsességet.
Az előadást ez a törékenység, az elefántcsont miniatúrák részletgazdagsága álomhoz teszi hasonlóvá, de egy olyan álomhoz, amelyben tudatosan játszik velünk az épp-hogy-nem gésaszobor, amely tünékenysége ellenére iszonyú feszültséget hordoz. Megmutatkozik és elrejtőzik önmagában. Árnyéka a falra vetül. Egyáltalán, már van árnyéka. Egyre csupaszabb lesz, miközben betekerve magát felszámolja az őt egy adott helyhez kötő anyagot. A helye a létezésé: adott helyen, adott módon tud csak létezni. A fehér lepel értelmezhető úgy is, hogy önmaga a hely, s így a szereplő “magára tekeri” a helyét, magán viseli addigi létét. A valódi kitöréshez megszünteti tehát önnön területét, azaz egy létmód-váltásnak vagyunk szemlélői. Emi változik. Változásában pedig titkokat rejt el, önmagát rejti el és egész szellemi tapasztalatát, úgy, hogy közben a műalkotás önmagát teszi mesterül. Íme, a keleti szemléletmód találkozása a nyugati Sturm und Dranggal.
Frenák Pál egyrészt választ készített az Emire, másrészt a saját értelmezését; egyfajta párhuzamos tükörként mutatja fel MENnOnNO című darabját. Ő inkább a nyugati hermeneutikai hagyományhoz kötődik, ellentétben a Bozsik-előadás folyamatában is megőrzött időtlenségével, a keleti identitás fő jellemzőjével. A megjelenő alak meztelen, a közönség a beöltözés folyamatát is láthatja. A beöltözés szertartása ősi jelentésekkel terhelt: lehet a beavatás, a továbblépés gesztusa, ugyanakkor éppen ellenkezőleg, szabadságvesztésként, a korlátok felvételeként is értelmezhető. Most azonban az Emi relációjában célszerű értelmezni, helyfoglalásnak, szerepfelvételnek. A meztelen, tiszta lény átvállalja Emi metafizikai történetét, de mintegy kifordítva, annak parafrázisát adva. Ekkor a szóló szükségszerűen szenvedéstörténetté alakul.

 

 

Ugyanazzal a hosszú ruhaanyaggal dolgozik Frenák is, mint Bozsik – geometriailag is ugyanaz az elrendezés –, csak fehér helyett mélykékkel. De szereplőként azzal szembesül, hogy ő már nem tudja tökéletesen birtokolni a helyet. Lehetetlen a teljes azonosulás. A létre ébredés első mozdulatait nem képes visszaadni, ő csak keresni tudja a mozgás örömét. Viszont rendelkezik a szellemi felismerés gesztusaival: egy helyben állva keresi a helyét. Az előadás zenéje durvább is, mint az Emié – ez is jelzi, hogy itt nem egy pozícióból való kiszakadásról van szó, hanem a mozdulatlan iránti vágyról, mely mindig megtörik, hiszen nem rendelkezik azzal a belső energiával, amivel az előző darab alanya. Követi a mozdulatsort, ő is magára tekeri az anyagot. De jóval görcsösebb módon, mint Emi. S persze ezáltal elveszíti a személytelenséget. Nagyon is személyes lesz, s ő nem kitipeg, hanem nehézkesen, egy egyenes vonal mentén “kiveti” magát a színpadról.
Az est – gondolná az ember – ugyanebben a hangnemben fog folytatódni, valahogy úgy, ahogy egy operában két áriát egy közös duett zár le. Egy elkezdett párbeszéd – kérdésre kérdéssel válaszoló, hívó szóra hívó szóval felelő diskurzus végkifejlete talán lezárja vagy éppenséggel még inkább kinyitja a megteremtett horizontot. De nem. Az Ito és Szajuri című kettős teljesen más irányt képvisel. Igazán profi pantomim-előadás, melynek története van (ráadásul szerelmes): a szegény halász és a gyönyörű gésa-hercegnő találkozása egy sárkányhoz hasonlóan tekergő folyó mentén és az ebből fakadó bonyodalmak. A kulturális háttérhez talán annyit illik tudni, hogy Keleten a nemes és a paraszt között talán még nagyobb volt a különbség, mint Európában. A paraszt egyszerűen nem volt ember, sőt a nemesi születésű számára szinte nem is létezett. A két táncos tudja ezt, így hát tisztában voltak azzal, hogy a történetben mindkét szereplőnek ki kell vetkőznie önmagából ahhoz, hogy egyáltalán megértsék egymást. A teljes extázis azonban nemcsak összeköt, hanem el is választ, így hát a mese – lényege szerint – nem éppen mesés véget ér.

 

 

A kérdés természetesen továbbra is az, hogy a két kitűnő szólóból vajon következik-e mindez? Ha már egyszer a magyar kortárs tánc két legnagyobb alkotója összefogott, a közönségük egy minden tekintetben koherens táncestet remélt. Annyi azonban a fenti könnyed elemzésekből kiderül, hogy az önálló darabok és a duett – a keleti motívumokon túl – mind eszmei, mind érzelmi síkon igen-igen távol áll egymástól. Mélység és felszín között, bár egymást követik, olykor csak a laza semmi van.



Emi

Tér és videó: Ádám Zoltán, Ravasz András
Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Fény: Pető József
Koreográfia és tánc: Bozsik Yvette

Mennonno

Jelmez: Sarah Biprospero, Berzsenyi Krisztina
Zene: Fred Bigot
Koreográfia és tánc: Frenák Pál

Ito és Szajuri

Jelmez: Berzsenyi Krisztina
Fény: Pető József
Koreográfia és tánc: Bozsik Yvette és Frenák Pál

Helyszín: Trafó

08. 08. 4. | Nyomtatás |