Színházfogság

Thomas Bernhard: A színházcsináló – Kamra

A Kamra előadásában Bruscom pálinkázik a kocsmárossal. Koccint, és legurítja a felest, aztán hirtelen kikapja az óvatlan tulaj kezéből a másik poharat, és beharapja azt is. A sokszor látott játékötlet később nyer mélyebb értelmet, amikor az állami színész bevallja, hogy évtizedek óta nem iszik. “Alkoholszenvedélyemet feláldoztam a magas művészet oltárán, harminc éve egy korty bort sem ittam” – mondja. A poharazás nem szerepel Bernhard bőséges instrukciói között. Ez Gothár Péter találmánya, aki legtöbbször elfogadja a szerző színpadi ötleteit, ebben az esetben azonban fontosnak érezte, hogy nyílt színen érjük tetten a bőbeszédű címszereplőt: Bruscom hazudik! Talán hazugság a diadalmas gapsolshofeni fellépés is, amit olyan gyakran emleget? Lehet, hogy soha nem játszotta Faustot Berlinben, Mefisztót Zürichben? Nem igaz, hogy tüdőbeteg  felesége miatt indult el a négy fős családi trupp erre a megalázó turnéra, ahol  éhes disznók röfögik szét előadásaikat – vagy ez sem történt meg Mattinghofenben?

Perényi Balázs


A művész hitetlensége

Ha lehet, még Thomas Bernhard keserű drámájánál is kiábrándultabb a Kamra előadása. Sejthető ugyan a szövegből, hogy az állami színész világkomédiája dilettáns alkotás, mert ugyan milyen színműben szerepelhet együtt Napóleontól Hitlerig majd minden világtörténelmi figura, és milyen lehet vajon az a jelenet, amely az atombombáról szól, főszerepben Albert Einsteinnel. A magvas gondolatiság mellett elképesztően banális színpadi ötletek éltetik a játékot, van olyan szituáció, amelynek kulcsmozzanata az, hogy Churchill nejének fejéről leesik a kalap. Mindezt maga Bruscom emeli ki drámájából, A történelem kerekéből mint fontos és értékes mozzanatokat. A néhány mondatból, amit a műből idéznek, az egyik dagályos és mondhatatlan, egy másik pedig (“Ez az, ami megvolt, a szakadatlanul megvolt.”) tulajdonképpen értelmetlen és nyelvtanilag sem helyes. (Elnézve a színész-rendező lila ingét, oldalzsebes nadrágját és hetykén égnek kunkorodó orrú csizmáját, Gothár és a jelmeztervező Kovács Andrea szerint még az ízlésével is gond van.)
Mégis értelmezhető és játszható úgy A színházcsináló, mint egy nagyformátumú (szín)művész küzdelme a művészetellenes világgal, aki mellesleg pocsék drámaíró, de a Kamrában nem így állították színpadra a drámát. Ha viszont még Bruscom tehetségében sem lehetünk biztosak, ha öntömjénező szövegéből egyetlen szót sem hihetünk el, semmi nem marad, ami esetleg igazolhatná a világ egyik leghazugabb és legképtelenebb intézményét, a színházat. A “színház csinálása” tönkretesz mindenkit, aki a megszállott alkotó mellett dolgozik: reménytelenül tragikus és kisszerűen nevetséges a Bruscom família élete, hiányzik a derű, a szeretet.

Eggenbach, mint Scheggenbach

Bruscom élcelődik így a  kistelepülésen, a turné mélypontját jelentő újabb állomáson. Ide érkezik a színész a kocsmáros társaságában, hogy felmérje a vendéglő színpadát, ahol világdrámáját játszani fogják. A siralmas termet birtokba vette az osztrák kispolgári ízléstelenség. Gothár Péter tervezte a Kamra terét, ahova hátulról, a nyitott folyosón érkeznek a szereplők, középen ízléstelen csillár lóg, s oldalt a falat a helyhez illő festmények és vadásztrófeák borítják. Valahogy fennmaradt egy Hitler-kép is (!), ezt mint díszletelemet fenn is hagyatja Bruscom, a többi díszítményt leszedeti vagy letakartatja. Vannak ablakok, de ha kinyitják őket, nem a tágas alpesi táj tárul elénk, hanem egy kőfal. Az ócska színpadot koszlott függöny takarja. Szörnyű az egész, a társulatvezető fel-alá járkálva kezd bele végérhetetlen monológjába, amit más-más néma vagy egészen szűkszavú szereplő hallgat végig, miközben zajlik a készülődés. Kellékeket hoznak, és színpadot takarítanak, belekezdenek egy átrendező és felújító próbába, aminek semmi értelme nem lesz. Az előadás azonban nem kezdődik el, “a függöny nem gördül fel”, a képzelt nézők – akik a mi helyünkön ülnek – kirohannak a teremből, inkább a villámcsapástól kigyulladt paplakot nézik meg. 

 

 

 

A vendéglős

Lengyel Ferenc fogadja a színészeket. Szűkre húzott nadrágja fölött méretes has domborodik, mozgása kiszámítottan lomha, arcán gyanakvás és értetlenség, látszik rajta, hogy nincs túl jó véleménnyel ezekről a művészfélékről. Lassan megérti Bruscom megalázó élceit, ellenségesen megfeszül, keze ütésre készül, fenyegetően közelebb lép, a nárcisztikus színész persze nem vesz ebből észre semmit, egyszerűen nem veszi őt emberszámba. Lengyel megint nagyon jó, elképesztő, mennyi mindent képes kifejezni koncentrált némajátékkal, irdatlan fegyelmű, kivételes intenzitású színpadi létezésével. Hosszú percekig tart meg egy arcot vagy egy testtartást, nem igyekszik mindent azonnal lejelezni, mégis Bruscom szövegére reagálva képes megformálni a lassú eszű, mégis ravasz kispolgárt, akinek megvan a maga tragédiája. Felesége (Gref Rita) borzasztó cicanadrágot viselő molett asszony, lánya, a dundi Erna (Virág Eszter) pedig olyan, mint az anyuka tizenévesen, ráadásul szembeteg, zöldhályogja van. Az étterembe “házasodott” a vendéglős.

Haumann Péter

A Kamrában Haumann Péter játssza Bruscomot, a színházcsinálót. Ennél a mondatnál azonban meg kell, hogy álljunk. Haumann 1994-ben szerződött a Katona József Színházba. Szakma és közönség egyaránt tudta, hogy a kivételes tehetségű művész méltó megújulását jelentheti a váltás. Az elmúlt években Haumannt sokat foglalkoztatták, és alakításainak visszafogottsága, páratlan gazdagságú eszköztárának ökonomikus használata, valamint a munkájában ismét megjelenő emberi mélység és hitelesség, azt gondolom, igazolta az általános várakozást. Bruscom alakítása azonban lenyűgöző, hogy a recenzens nehezen tudná más címszereplővel elképzelni mostanság Bernhard drámáját. És úgy véli, még jó darabig igen nehéz dolga lesz annak, aki ezután be akarja mutatni A színházcsinálót.
Haumann rengeteget tud és rengeteget árul el a színpadfüggő színészről. Elegánsan és magabiztosan, egy zenész ritmusérzékével hozza temérdek szövegét. Humora remek, és egyszer sem olcsó. A virtuóz játékosokat fenyegeti a kiüresedett modoros fogalmazás veszélye, erre csábíthat a hatalmas, nagyon biztos technikát követelő szerep is, Haumann azonban nem enged. Bruscom megtört ember, akinek elméje elég éles ahhoz, hogy lássa, hova jutott, ugyanakkor betege a játéknak, ezért képtelen arra, hogy kiszálljon. Életének kudarcát nem rejti le fölényes és tetszelgő monologizálása. Végtelenül szomorúak Haumann csöndjei, nehéz nem arra gondolni, hogy egy gazdag pálya fájdalmait és csalódásait sűríti ezekbe a súlyosan néma pillanatokba, valószínűleg ettől személyes ez a “virtuóz” alakítás. Ugyanakkor Haumann huszonévesekre jellemző energikus fizikai játékkal hámozza le a színházi szörnyeteg személyiségének hagymaburkát. Egyszerre vallomásos pokoljárás és pazar technikájú játék a színész munkája.

Az akarnok

Ez a Bruscom egyike korunk drámai hőseinek, akik kizárólag abban különböznek másoktól, attól különbek tőlük, hogy nagyon akarnak valamit. Szinte mindegy is, hogy mit. Akaratosak. Makacsok. Önfejűek, sőt önzők. Aktívak, és ezért szuggesztívek. Ezért képes arra Bruscom, hogy mozgassa elcsigázott és rosszkedvű családját, ezért nem csapja le a nála jó fejjel magasabb kocsmáros, amikor porig alázza őt, családját és faluját. Sőt, ahelyett, hogy kihajítaná a művész urat, még az asztalt is felviszi a színpadra, és ide-oda rakosgatja a felüvöltött  instrukcióik szerint.
A színházcsináló nem tud a körülötte lévőkre figyelni. Ha véletlenül kérdez, és nem magáról beszél, a válasz már nem érdekli, inkább csak rögzült sémákhoz igazítja azt, és kinyilatkoztat. Pedig a házigazda néhány kérdés után megnyílna előtte, ha Bruscom nem ijesztené el cinikus mondatával (“Ez a rémséges Eggenbach, ez volt önnek a menekvés.”).

A színházi ember

Az állami színész igazi színházi szörnyeteg, rajongva gyűlölt rendező, aki az elviselhetetlen drill légkörét teremti meg, de céljai érdekében hízeleg, ha kell. Van, hogy esendőt játszik, és szeretetet koldul. Hatásától lehetetlen szabadulni, dolgozni vele ugyanakkor borzasztó lehet. Különösen, ha a gyötrelmes munkát nem igazolja a siker.
Félelem, depresszív közöny és megvetés fűzi Bruscomhoz családját. Lánya leginkább fél tőle, fia egykedvűen közönyös, felesége pedig átlát rajta, és megveti. Sarah (talán Sarah Bernhardt után kapta színházi sznob apjától a ritka nevet) rosszul öltözött, nyúzott huszonéves. Pelsőczy Réka állandó stresszben nevelkedő fiatal neurotikus. Szeme sarkából folyamatosan lesi apját, mint egy riadt rágcsáló. Ha fellázad, lázadása szánalmas. Nevetséges és lehangoló, ahogy a behúzott függöny mögött nyelvet ölt a zsarnokra, Bruscom persze ezt is észreveszi.  Sarah mégis közelebb húzódik, és rajongva figyeli apját, amikor az rendez (vagyis szerény képességű fiát instruálja). Színházfogságba került ő is.
Ferruccio, a fiú kávéját kavargatva jön-megy, teszi a dolgát módszeres lassúsággal. Fél karja gipszben, néma beletörődéssel bénázik a függöny zsinórjával vagy a kellékes ládával. Kocsis Gergely letargikusan közönyös maszk mögé menekült szerencsétlen kamasz. Apja heroikus küzdelme, hogy jobban mondja a korábban idézett rossz mondatot (“a szakadatlanul megvolt”), teljesen meddőnek bizonyul, a fiú suta hebegése totális frusztráltságáról árulkodik csupán. Ki is húzza Bruscom a mondatot. Egyetlen önfeledt, személyes gesztusa, hogy gyerekesen a vendéglős fejére húzza az egyik óriásmaszkot. A zsarnok atya azonnal lecsap, üvölt vele és püföli, mivel meggyalázta a szent kelléket. Ferruccio nem nőtt fel, megnyomorított lelkű gyerek maradt, aki az értelmi fogyatékosságig önállótlan, talán ezért is marad a siralmas kompániában. 
A tüdőbeteg anya, akit Bruscom több ízben proletárnak bélyegez, fő bűne, hogy szétköhögi a szövegét. Szirtes Ági arisztokratikus némaságba burkolózott mártír, maga a megtestesült boldogtalanság. A családi depresszió kegyetlen tablója vacsorájuk, amikor az apa undorítóan falja az életörömök sanyarú szimbólumát, a pikáns tésztalevest – mindig azt esznek, mert ő azt szereti –, közben persze beszél, és köhögéstől fulladozó feleségét alázza. Lassan mindenki leteszi kanalát, csak Bruscom eszik rendületlenül. Viszolyogtató, mégis szép szimbóluma Brusconné (Bernhardtól még nevet sem kapott) örömtelen életének, amikor férje durva mozdulatokkal koromfeketére mázolja az arcát, mert Mme Curie – akit játszik –  szigorú lengyel nő.

 

 

Végjáték   

A történelem kereke előadását megelőző izgatott pillanatokban óriási vihar készül, időről időre elmegy az áram. Bruscom megfordul, hátsója kilóg a féljelmezből, amit takarékosságból csak elöl csináltattak meg, de azért megszállott igyekezettel rohangál a kémlelőnyíláshoz, hogy kilessen, mennyien is jöttek el a kétszázharminc lakosból. Gyermekei szótlan alázattal próbálják a maszkokat és jelmezeket. Ebben a felfokozott tempójú képtelen jelenetben, amikor torát üli az abszurditás, Frau Bruscom felkacag. Zokoghatna is éppen, ebben a kivételes pillanatban, amikor annyira világosan tűnik ki egész életük groteszk értelmetlensége. De amit a nézők látnak, az áttetsző függöny mögötti, kiszámított sürgés-forgás szép. Ünnepélyesen teátrális, groteszk céltalanságában is nemes. Színház! Rá is ment az életük, életre kelt másfél órában a színházi emberek megalázottságának és neurózisának enciklopédiája. Nem volt emberi gesztus, sem magasztos cél, ami szentesítette volna a színházcsinálást, enyhítette volna a vigasztalanságot. Az előadás viszont a darabzáró maskarádéhoz hasonlóan igazi színház.


Thomas Bernhard: A színházcsináló
Kamra

Díszlet: Gothár Péter
Jelmez: Kovács Andrea m. v.
Zene: Orbán György m. v.
Dramaturg: Morcsányi Géza m. v.
Rendező: Gothár Péter
Szereplők: Haumann Péter, Szirtes Ági, Kocsis Gergely, Lengyel Ferenc, Pelsőczy Réka, Gref Rita m. v., Virág Eszter m. v.

08. 08. 4. | Nyomtatás |