Multimédiás haláltánc

Tasnádi István: Nexxt – Krétakör Színház

Nagyszabású reklámkampány előzte a Krétakör (nem kevés pénzből létrehozott) legfrissebb produkcióját. Hetekkel a bemutató előtt megjelentek az első talányos hirdetések a Pesti Estben, az Est Rádióban, és elkészült az előadás internetes honlapja is. (Februárra pedig a hírek szerint ugyanez a stáb befejezi a Nexxt filmváltozatát is, és ha figyelembe vesszük, hogy várhatóan mennyivel kevesebb ember látja a színházi verziót, mint majd a filmet, akár azt is mondhatjuk, hogy októberben a film élő bemutatójára került sor.) Az előadást tehát láthatóan egy tudatosan választott célközönségnek szánták alkotói: azoknak a jól szituált középosztálybeli fővárosi fiataloknak, akik nézik, olvassák, hallgatják – fogyasztják – ezen kulturális remekeket. De nem is egy ifjú drámaíró új darabjának ősbemutatójára invitáltak a reklámok, hanem egy színházból, filmből, táncból, élő zenéből, vetélkedőből kevert igazi multimédia-show-ra. Az előadás köré kis történetet is írtak az alkotók, miszerint Schilling Árpád egy franchise rendszerű talk-show, a Frau Plastic Chicken Show rendezési jogát nyerte el, és a Bárkában a 20. adás élő felvételét láthatjuk. (Több műsorismertetésbe, többek között az Őszi Fesztivál hivatalos programfüzetébe is csak a kerettörténet került bele.)

Magyari Péter

Szemlátomást tehát a játék és a valóság tökéletes összekeverése volt az alkotók célja, és ez a folyamat már jóval az előadás előtt elkezdődött. A már említett komoly médiakampányhoz szorosan hozzátartozott egy morbid sajtótájékoztató is. A rendezőtől egy okvetetlenkedő újságíró többször megkérdezte, honnan van ennyi pénz az előadásra. Miután harmadszorra sem kapott választ, két biztonsági őr egy függöny mögé vezette, és szó nélkül szakszerűen agyonverte. Az áldozat lába intő jelként még a sajtótájékoztató végén is kilógott a függöny mögül. A játék – hogy a show-bizniszt látjuk működésében – tovább folytatódott az előadás helyszínén is. Mint az igazi nagy stúdiókban, itt is egyenpólós hostessek fogadták a nézőket, biztonsági őrök cirkáltak az előtérben. A tévéstúdiónak berendezett vívóterem nézőterére csak ellenőrzés után, kis csoportokban lehetett bejutni, és még ott is egy mikrofonos-fülhallgatós (a Kádár rendszer portásainak és napjaink menedzsereinek stílusát ötvöző) beengedő ember (Bánki Gergely) nehezítette a helyfoglalást. Bent már játszott a zenekar. Aztán rögtönzött oktatás következett, hogyan viselkedjünk a nyilvános (játék) tévéfelvételen: nincs szenya-evés, köhögés stb., a műsorvezető majd néhány szerencséssel kezet fog, de puszi nincs. Közben mellényes kellékesek rohangáltak mindig pont időre, izgult, számolt, tevékenykedett mindenki – tökéletes volt a tévéstúdiók fontoskodó, nagyképű közegének megteremtése.
Aztán elindult a szignál, majd kezdetét vette a tévéshow, és lassan világossá vált, hogy az előadás nem több annál, mint amit már az elején, illetve a több hetes ráhangolás során is ígért: nem színház, csak egy több mint három órás média-paródia. (Sőt, ha a televízió egy-egy extrém túlkapását figyelembe vesszük, nem is igazán paródia, amit a Bárkában látunk, csak más ezt színházban nézni, mint otthon a fotelban.) A média mint téma sem új, számtalan film, több könyv is feldolgozta, illetve utalt már rá, sőt színházban is egyre gyakoribb. (Legutóbb pl. éppen egy Tasnádi-darab, a Világjobbítók kaposvári előadásában láthattunk hasonlót, de a Bárkában is volt ilyen előadás, a Világvevő.) Csak az a felemás helyzet eredeti, hogy az az előadás, mely a televíziós szórakoztatóipart állítja pellengérre, annak bevált eszközeivel csapott hírverést magának.

 

 

A show egyik sztárvendége a '90-es évek egyik kultuszregényének, Burgess Gépnarancsának kicsit megöregedett főhőse, Kicsi Alex (Mucsi Zoltán) volt. Miközben szó szerinti idézeteket hallhattunk és láthattunk a könyvből, többször elhangzott a kijelentés: a Gépnarancs a '60-as években játszódik. Aki azonban olvasta a művet, tudja, hogy ez nem igaz, a regény helyszíne és ideje éppúgy, mint a Nexxt köré kitalált világnak, a meghatározhatatlan jövő egy tetszőleges nagyvárosa. A show másik vendége az előadás alatt élő egyenesben lefülelt és elfogott pszichopata gyilkos, Rex Madison (Bodó Viktor) volt, akit tudhatóan B. Ellis Amerikai Psychójának főhőséről mintázott a szerző. Az ő történetét viszont a show történeti idejébe, a meghatározatlan jövőbe helyezték, holott a könyv kimondottan a '80-as évek Manhattanjének sajátos világát mutatja be. Ez a feltűnő csúsztatás csak akkor lenne érthető és elfogadható, ha az előadás képes volna egy olyan világot teremteni, amelyben helyük van ezeknek az alakoknak. De az előjátékban (beengedés, oktatás) érvényesülő fikciót, hogy mindez itt és most, 2000-ben Budapesten történik, az előadás is megtörte, és térben, időben meghatározatlan világba helyezte át. (Pl. egy jelenetből nyilvánvalóan kiderült, a show résztvevői nem tudják, mi az, hogy Magyarország.)
A két könyv egyetlen igazi összekötő eleme az erőszak (sajátos kultúrkörbe ágyazott) bemutatása. Párhuzamba állításuk az előadás szövegében is megfogalmazódott, de mindaz, amit e témában a bálványozott műsorvezető, Frau Plastic Chicken (Udvaros Dorottya) és médiasztárnak kikiáltott szakértő vendége, Egodoki (Terhes Sándor) elmondott, aligha több közhelyes butaságnál. Fontosabb a regényekkel folytatott játék, amely hihetetlenül pontos idézések és elképesztően blőd torzítások segítségével valósult meg. Mindez többnyire szórakoztató volt, néha viszont sokkolt. Az előadás menetét többször zenés-táncos betétek szakították meg. Például kommandósok izomdicsekvése, kacér lányokkal folytatott imitált erőszakos fajtalankodás és Ricky Martin zenéje “Undok stressz” kezdetű magyar szöveggel. Ezek a részletek ugyan elnyújtották a darabot, de hitelesebbé vált a show-megjelenítés. (Látszott, szerencsére elégséges pénz állt rendelkezésre, hogy ne legyen gagyi az, ami high-tech-super-show a történet szerint. A jelmezek is bátran és harsányan üzentek arról, ami itt a lényeg: ijesztgetve csillogunk, és remekül szórakozunk. – Kár, hogy szenya nincs, mert tilos.)
Más részletek viszont sokkolni kívánták a nézőt. A legdurvább jeleneteket videóbejátszásról láthattuk, amikor – Chicken közlése szerint – Rex Madison házi felvételeit néztük.  Mindez néhány nézőt arra késztetett, hogy a kivetítő helyett a saját tenyerét figyelje közvetlen közelről. Pedig ezek a képek legfeljebb megközelítették egy átlagos pesti videótéka átlagfilmjének átlagos pillanatát. Előzetesen olvasva a dramaturgiai gerinc velőjét képező regényeket, engem leginkább az érdekelt, hogy filmen hogyan csinálják meg azt a részt, amikor a nő hüvelyébe Bateman (itt Rex) felküldi a patkányt. A válsz: nyilvánvalóan, de óvatosan. A lábujj elfogyasztása már jobban látszik, feltűnik mell és szeméremdomb, de ondóról csak beszélnek, olyat már nem láthatunk. Az obszcén, mégis óvatos képek egyértelművé tették, hogy – bár tökéletes az illúzió – mégiscsak színházban, és nem a jövő televíziós stúdiójában vagyunk. Az ipari szórakoztatás ugyanis ennél szabadabban és gátlástalanabbul sokkolja nap mint nap a nézőt a látvánnyal is. Mindez arra is utalhat, hogy ez az egész show egy jól megrendezett átverés, hiszen lehetetlen, hogy a kéjgyilkos home-videója pont a legnagyobb szörnyűségeket kenje el. (A képeknél egyébként is hatásosabbak voltak Bodó Viktornak egy szeretkezést obszcénul részletező – a regényből szó szerint átvett – mondatai. Nemcsak azért mert színházban ilyet ritkán hallani, inkább azért, mert a figura, akit alakított, minderről hihetetlenül nyugodt hangon beszélt. Ez már valóban sokkoló volt, a közönség vihogott is, mert zavarba jött.)

 

 

Az egész előadás tudatosan azt sulykolta, hogy ez a színház nem színház, higgyük el, hogy tényleg a show-ban vagyunk. Nincsenek igazi szereplők (hisz ez show és nem színház), csupán több-kevesebb vonással megrajzolt karakterek vonulnak fel és tobzódnak a szórakoztatásunkra kitalált helyzetekben. Nem jutunk sehova, csak forogunk körbe az aljasság és hülyeség varázskörébe zárva. (Csak szegény operatőröket sajnáltam, akik két kamerállásból folyamatosan vették az előadást, munkájuk eredménye látszott a kivetítőn, és látszott az adásrendező is, aki tényleg élőben döntött, melyik kamera képét lássuk. Azért sajnáltam az operatőröket, mert nem kaptak állványt, így statív nélkül kézből vettek közel három órát. Ez nemcsak fájhatott nekik, de a hitelesség látszatburkán hajszálrepedést feszített: sehol a világon nem vesznek fel állvány nélkül tévéműsort.)
Csupa obszcén és a szereplőket megalázó történetet ötöltek ki a szórakoztatásunkra a show elképzelt forgatókönyvírói (akik végig láthatatlanok maradnak, mert őket az igazi darab írója csupán utalásokon keresztül mozgatja – idézőjelek közé téve az idézőjeleket is). Kicsi Alexet például (csakúgy, mint a könyvben) az előadás alatt agymosással kínozták, hogy az erőszak láttán fizikai rosszullétet érjenek el nála. A  beavatkozás sikerült, aztán a darab végére mindez elfelejtődött. A legkisebb erőszaktól is okádó Alex egy idő után unottan nézte a fenyegetést és nemi erőszakot, és a végén még részt is vett egy halálos fenyegetéssel összekötött alázásban. Ez a fejlemény már végképp érthetetlenné tette a show belső történetét. Pontosabban felerősítette azt az érzetet, hogy itt bennünket átvernek.
A Nexxt tehát ravasz mű. Elég óvatosan elszórtak a vontatottan haladó narratatív vonal belső képtelenségei ahhoz, hogy kellőképpen elbizonytalanítsák a nézőt: ez most az előadást létrehozók következetlensége, vagy inkább annak a bizonyítéka, hogy mindez direkt hülyeség? Nekem az utóbbi tűnik valószínűbbnek. Annyira bornírt a Frau Plastic Chicken Show, hogy az egész nem lehet más, csak hazugság, előre megrendezett kitaláció. Frau Plasticot tehát nemcsak, hogy nem erőszakolták meg és nem ölték meg a show végén, de a meghívott vendégek sem a regény főszereplői, és a közönség közé beépített színészek sem nézőt, hanem közönség közé beépített színészt játszanak. Utóbbit tökéletesen, hisz valóban azok, és azon már gondolkozzon a Sándor István, hogy színészi feladat-e ez, vagy éppen attól az, hogy azt kell játszani, hogy igen, pedig nem. Említettem, ravasz mű ez. Most már a darabban meg sem jelenő figurákat, a forgatókönyvírókat pocskondiázom. A virtuális valóság tökéletessége, a játék a félvalósággal, meglévő kult-művek óvatosan torz evokációja egy multimédiás haláltáncban: a posztmodern paradigma burjánzása a Bárkában. Túlkomplikáltan agyondíszített, mint az előző mondat.


Tasnádi István: Nexxt – Frau Plastic Chiken Show
Krétakör Színház

Díszlet: Ágh Márton
Jelmez: Varga Klára
Zene: Monori András
Video: Hollós Péter, Szirtes Attila
Operatőr: Nagy András
Koreográfia: Magyar Éva
Rendező: Schilling Árpád
Szereplők: Udvaros Dorottya, Mucsi Zoltán, Terhes Sándor, Bodó Viktor, Péterfy Borbála, Láng Annamária, Bánki Gergely, Pokorny Lia, Nagy Zsolt, Csányi Sándor, Sárosdi Lilla, Vinnai András
Zenészek: Eichinger Tibor, Herboly László, Jelasity Péter, Monori András, Nagy Péter
Helyszín: Bárka Színház

08. 08. 4. | Nyomtatás |