Saját színházat akarok

Beszélgetés Schilling Árpáddal

Schilling Árpád 1974-ben született Cegléden, gyermekkorát Vácon töltötte. Már gimnáziumban tagja volt az irodalmi szakkörnek, majd a Harlekin Színpadon és a Kerekasztal Társulásnál dolgozott színészként. Később az Arvisura Színházi Társaságnál játszott. 1995-ben  hozta létre önálló társulatát, a Krétakör Színházat. 1995-ben felvételt nyer Székely Gábor rendező osztályába. Főiskolásként Zsámbéki Gábor meghívására több előadást rendezett a Katona József Színház Kamrájában. A főiskola elvégzésekor számos budapesti színház szerződésajánlatát visszautasította, mert önálló társulatot, színházat szeretne. Jelenleg a Krétakör a Bárka Színházzal együttműködve közösen hoz létre produkciókat.

Romankovics Edit


– Sokáig színész akartál lenni, hiszen számos alternatív csapatban játszottál, egyszer a főiskolára is jelentkeztél színész szakra. Miért választottad mégis inkább a rendezést?
– Mert rosszul ment a színészet. De néha azt éreztem, hogy ez nemcsak rajtam múlt, hanem azon is, hogy rossz rendezőkkel dolgoztam. Azt gondoltam, jobb lehetnék, ha jól lenne megrendezve az előadás. Ugyanakkor mindig is szerettem a középpontban lenni, s mivel színészként ezt nem tudtam elérni, ezért a rendezést választottam. Emellett voltak történeteim, belső történetek, amelyekről azt gondoltam, hogy el szeretném mondani.
– Honnan vetted a bátorságot a rendezéshez?
– Zalaszentgróton rendeztem először. Mire odakerültem, addigra szinte mindenkinél, aki diákszínjátszással foglalkozott, voltam legalább egy kurzuson: Kaposi Lacinál, Várhidi Attilánál, Gaál Erzsinél, Kerényi Miklós Gábornál. Aztán 1993-ban a zalaszentgróti táborban Ascher Tamás azt mondta, hogy nekem rendeznem kéne. Ez nagyon fontos lökést adott, hihetetlen energiával kezdtem dolgozni. Óriási bizonyítási vágy ébredt bennem, mindig mindenre tudtam a választ, mindenben részt akartam venni. Egy hét alatt csináltam ötven jelenetet, nem aludtam semmit, megtanultam az egész darabot, amivel foglalkoztunk. Valahogy úgy alakult, hogy amikor rendeztem, akkor ott elhallgatott mindenki, és hagyták, hogy megcsináljak egy jelenetet. Évek óta először! Központi figura lettem, mindenki velem akart dolgozni, és minden nagyképűség nélkül azt éreztem, hogy itt valami történik! Ezt a többiek is megérezték. Aztán pont akkor hívott Szakall Judit az Origó Diákszínpadhoz. Rátaláltam a Vérnászra, és azt mondtam: ezt meg fogom rendezni, és az csoda lesz. Semmilyen frusztrációt nem okozott, hogy Lorca darabját szanaszéjjel húzzam, és senki nem mondta, hogy ezt ne tegyem, mert nem lesz jó. A színjátszók pedig alázatosak voltak, bármit megcsináltak nekem a maguk tehetségéhez és bátorságához mérten. A Vérnász volt az első olyan munka, amikor azt éreztem, hogy hatása van annak, amit csinálok. Innentől kezdve valóban hivatásként kezdett el érdekelni a rendezés.

 

 

– Miért jelentkeztél a főiskolára?
– A személyes karrierem miatt. Azt éreztem annak idején, hogy még előrébb kell menni. Először játszottam a Harlekin Színpadon, aztán a Kerekasztalban, aztán jött az Arvisura, végül a Krétakör. Folyamatosan valamiféle előrelépés volt. Azt éreztem, hogy addig kell menni, amíg lehet, amíg el nem ér az ember egy határt. Most így visszagondolva úgy látom, az alternatív színházcsinálással a főiskola nélkül nem nagyon tudtam volna előbbre jutni. Biztos, hogy érdekes előadásokat lehetett volna még létrehozni, de sok mindenből kimaradtam volna, amiből nem szabad.
– Miből nem szabad kimaradni?
– Azt tudtam, hogy itt majd sok fontos emberrel lehet találkozni, és ezt ki kell használni. Tudtam, hogy nagyon okosnak kell lennem, és bizonyítanom kell, ugyanakkor azt is éreztem, hogy meg kéne maradnom őszinte embernek. Kívülállónak. És valahol mestert is kerestem. Nem találtam egyelőre, és így lehet, hogy már soha nem is fogom megtalálni.
– Ha már mestert kerestél, számított-e, hogy 1995-ben éppen Székely Gábor indított rendező osztályt? Mennyire ismerted korábban a munkáit?
– Semennyire. Nem láttam tőle semmit. Úgy mentem el felvételizni, hogy semmit nem készültem. Hihetetlen gőg volt bennem. Azt gondoltam, ha föl akarnak venni, akkor úgyis fölvesznek. És fölvettek! Biztos vagyok benne, hogy a főiskolán már ismertek engem, beszéltek rólam, mert vagy látták előadásom, vagy hallottak róla, hiszen a Nagy játékot, amit a Krétakörrel csináltam, játszottuk néhányszor a Kamrában, és sokat írtak róla. De most már szép lassan csak a karriertörténetemről fogok beszélni. Ez nem jó, mert azért van itt egy másik, egy belső történet is: a kisebbségi komplexusokkal küzdő vidéki srác története. De a legfontosabb, ami miatt rendezek, az az a vágy, hogy eljussak a tökéletes előadáshoz. Amiben az első pillanattól kezdve az utolsóig azt mondom el, amit szeretnék. És ez már nem a karrierről szól, legalábbis remélem.
– Mesterednek tekinted  Székely Gábort?
– Nem. Nagyon jó tanár, a legjobb tanár a főiskolán, de azt gondolom, hogy a mester több ennél.
– Beszéljünk egy  kicsit az osztályról! Mi köt össze benneteket?
– Sok minden összeköt bennünket, de ez majd tíz év múlva lesz érdekes. Akkor majd nagy történeteket mesélünk, ahogy a gimnázium után szokta az ember. Amíg itt vagy, menekülnél, aztán tíz év múlva minden szép lesz, történelem. De nem hiszem, hogy valaha is fogunk együtt dolgozni az osztálytársaimmal.
– Miért lehetetlen az, hogy együtt csináljatok színházat?
– Nekem a színházcsinálás belső harc, egy csata, és ebbe borzasztó nehéz kívülről bárkinek belekerülnie. Mindezek ellenére talán nekem volt a legtöbb kísérletem arra, hogy az osztályban létrejöhessen egyfajta együttműködés. Több vizsgámhoz is az osztálytársaimat hívtam dolgozni. Aztán amikor először rendeztem a Kamrában, akkor is Rusznyák Gábort hívtam zenét szerezni és Forgách Pétert kértem fel dramaturgnak. Mégsem sikerült igazán az együttműködés. Az egész osztályra jellemző volt az első pillanattól kezdve, hogy hihetetlen öntudatos embernek képzeltük magunkat, és mindannyiunkat sértette, ha a másik kritizálta őt. Rögtön védekeztünk. Pedig Székely Gábor mindig mondta, hogy most használjuk ki, hogy még beszélgethetünk egymással, mert az már akkor is világos volt számunkra, hogy erre a főiskolán kívül, a színházi szakmában már nem sok lehetőségünk lesz. Azt is mondta Székely, hogy mindannyiunknak meg kell találnunk azt a három-négy embert, akinek a véleményére mindig számítunk. Én folyamatosan keresem ezeket az embereket, de ebben az osztályban nem találtam meg. Persze tudom, hogy önző ember vagyok, és hihetetlenül háklis arra, ha valaki csak dumában éli ki a színházat. Nehezen értem meg a másságot, azt, ha valaki nem ezerrel csinálja a dolgát, ha tutyimutyi. Mindent önző szempontból nézek, mindenkiben azt keresem, hogy tudnánk-e együtt színházat csinálni. Ha valakiről  azt érzem, hogy ez nem fog menni, akkor föladom, nem érdekel tovább.
– Milyen lehetőségeid adódtak a munkára a főiskola elvégzése után?
– Hívtak több budapesti színházba rendezni, és azt gondolom, hogy közepesen vagy a közepesnél egy kicsit jobban el is tudnék rendezgetni bármelyikben életem végéig. De ez nem érdekel. Nem érdekel például a Vígszínház úgy ahogy van. Nem érdekel a közönsége, és nem érdekel az a színészgárda, az a munkamorál, az az egész hozzáállás, amit ott látok. Az érdekel, hogy legyen egy színház, egy társulat, ahol őszintén lehet beszélgetni, ahol azt a rengeteg tervet, ami a fejemben van, meg tudom valósítani. Ha ez nincs, akkor nem érdekel a színház. Nem akartam leszerződni sehová, mert saját színházat akarok. Miért? Mert igenis felelősséget akarok érezni azok iránt, akikkel színházat csinálok. A saját társulatommal szeretnék dolgozni. Azt szeretném, ha egy saját műsortervet alakíthatnék ki, szeretném a színház egész rendszerét átlátni. Erre persze nincs lehetőség, mert nincs színházam. Egyrészt jogosan, mert nagyon fiatal vagyok, másrészt meg azért, mert ilyen a magyar színházi struktúra. Úgyhogy a legutóbbi Krétakör-produkció, a NEXXT is csak a Bárka Színházzal közösen jöhetett létre. Talán jövőre jobb lesz. Ahhoz, hogy ez a dolog többet jelentsen számomra, megint lépni kéne egyet előre.
– Terveid szerint három-négy év múlva mit fogsz csinálni?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy mit szeretnék. A legjobb az lenne, ha három-négy év múlva elmondhatnám, hogy azt az öt-hat dolgot megrendeztem, amit most tervezek. Ha filmeket is csinálhatnék, lenne egy színházam, egy társulatom, és azt tervezgethetném, hogyan csináljak meg egy iskolát. Ez annyira ideális volna, hogy biztos nem lesz így. Talán a legfontosabb, hogy ha látom, hogy nem működik ez a színházcsinálás, akkor legyen erőm abbahagyni. Ha nem tudok előrébb menni, ha önmagamat ismétlem, amikor már nem hisznek nekem, akkor legyen erőm azt mondani, hogy ennyi és vége. Legyen erőm valami újat kitalálni. Ezért mondom ezt az iskolát is, mert esetleg tudnék tanítani. De ha azt nem, akkor valami mást. Ez a legfontosabb!
– Mennyire lehet tudatosan tervezni ma Magyarországon egy rendezői pályafutást?
– Gáspár Mátéval arról beszélgettünk, hogy ami most nekünk fiatal csapatként a leginkább hiányzik az az, hogy valaki vállalja, hogy mögénk áll. Akár politikus, akár kritikus, akinek valamiféle hatalom van a kezében. Ez itt nincs. De például a Katonában volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy akár tíz évre előre megtervezhetném a pályámat (feltéve, hogy Zsámbéki Gábortól nem veszik el a színházat). Ezt így nem akartam. Az, amibe a Krétakörrel most belevágok, egy kaland. Kicsi az esélye, hogy sikerül, rengeteget fogok vele szenvedni, és bizonyára sokszor azt érzem majd, hogy nincs is értelme, hogy jobb lett volna a Katonában maradni.
– Elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer mégis  visszamész a Katonába?
– Ha minden, amit szeretnék, kudarcba fullad, és lesz egy olyan darab, amit mindenképp meg kell rendeznem, mert erről a kudarcról szól, és ezt semmilyen más formában nem tudom elmondani, se zenében, se festményben, akkor lehet, hogy megkérem, hogy egy előadás erejéig engedjenek vissza a színházba. De az mindenképpen a történet lezárása lesz.


Eddigi rendezései:
F.G. Lorca: Vérnász (Origó Diákszínpad) 1994
J. Cocteau: Rettenetes gyerekek – Nagy játék (Krétakör Színház) 1995
Teatro Godot (Krétakör Színház) 1995
U. Betti:Toronykút (Krétakör Színház) 1996
Kicsi, avagy mi van, ha a tiszavirágnak rossz napja van?! (Krétakör Színház) 1997
L. Klima: Alulról az Ibolyát! ( Kamra) 1998
B. Brecht: Baal (Színművészeti Főiskola – Zsámbék – Kamra) 1998
Csehov: Platonov (Strasbourgi Nemzeti Színház) 1999
Molnár Ferenc: Liliom (Színművészeti Főiskola) 1999
Tasnádi István: Közellenség (Kamra) 1999
Lőrinczy Attila: Szerelem, vagy amit akartok (Krétakör Színház) 1999
F.G. Lorca: Bernarda Alba Háza (Katona József Színház) 2000
Tasnádi István: Nexxt (Krétakör Színház – Bárka Színház) 2000

Film:
Nexxt – 2000

08. 08. 4. | Nyomtatás |