Szegedi változások avagy mi történt az igazgatóváltás után?

“Megéltünk itt ezer vezetőváltást, botrányt, balhét, válságot. Keményen álltuk a sarat, és folyamatosan fejlődtünk. De azért jó lenne már ezen túllenni. Azt szeretnénk, ha nem kellene újra és újra azt bizonygatnunk, amit csak azok nem látnak, akik éppen idecsöppennek a fejünk fölé! Hogy ez a rátermett vezetők által irányított, tehetséges csapat igenis értéke a városnak. Azt szeretnénk, ha a város ezt az értéket ‚védetté nyilvánítaná’. Hogy ne lehessen többé ugyanúgy politikafüggő a létezésünk, mint ahogyan politikafüggő, hogy ki lesz a direktor. Aki aztán maga akar megítélni minket, és a legtöbbje úgy ítéli, hogy ez a 13 fős csoport a színház legkisebb egysége, vagyis a nagykutyákhoz – próza, opera, igazgatóság – képest nem tényező. Nem fontos. Mivel azt látjuk, hogy a művészi értéket itt kilóra, számokban mérik, évek óta az a szándékunk, hogy a művészi önállóság mellé megszerezzük a gazdálkodási, és ha kell, a szervezeti önállóságot is. Dobálóznak a tagozatgazdálkodás szóval, mióta csak itt vagyok, ezt hallom, de senki sem tudja: mi az? Mindegyik tagozat túlkölt, csak mi nem. Megcsináltuk az alapítványunkat, hogy aki bennünket akar támogatni, ne menjen a pénze a feneketlen közös kalapba, de milliókat fizetünk be a színházi kasszába az alapítványi pénzből, ha szűk a produkciós keret. Egymást érik az átszervezések, néha úgy érzem, itt csak a szervezés az, ami folyamatos. Az egymást váltó vezetők szemében a szeméttel-szarral egyenlő, ami az elődjük alatt itt létrejött, első dolguk, hogy az utolsó morzsáig lapátra tegyék, és kidobják. Teljes a morális csőd, mindenki a saját karrierjével-pénzével foglalkozik, és a legutolsó, hogy mi történik a színpadon. Ebből a helyzetből menekülnénk. Senki sem ellenzi, de senki sem tesz egyetlen lépést sem a mi önállóságunk ügyében. Pedig mindenki jól járna, ha egy gazdasági ember kidolgozná a feltételeket... A színház megszabadulna ettől az erőszakos hangomtól, mi pedig végre azt csinálhatnánk, amihez értünk: kortárs táncműveket adnánk elő a színpadon.” (1)

Sulyok Erzsébet

Juronics Tamás fakadt így ki a Szegedi (1993-tól Kortárs) Balett alapításának 10. évfordulóján, 1997-ben, amikorra pedig már megszerezték maguknak a külföldi elismertséget is, amikor ünnepeltek és ünnepelték őket. Az elmúlt hónapokban ennek az együttesnek a léte veszélybe került, azaz a sok éves munkával, anyagi áldozatok árán és emberi erők bevetésével, tehetséggel és invencióval létrehozott, a társadalom javát szolgáló érték megsemmisülése fenyeget. A Szegedi Kortárs Balett kálváriájának tárgyilagos krónikája olyan, mint az állatorvosi ló. Szemléltethetők vele a társadalmi-politikai, gazdasági és szellemi-művészeti szférában egymással összefonódó viszonyok, kuszált erővonalak, amelyeknek együtthatása akkor is értékvesztést “eredményez”, ha ez egyik szereplőnek sem egyértelműen kifejezett célja. 

 

 

Milliók egy miatt

Az idézett “ünnepi kifakadástól” mostanáig nem egészen három év telt el. A színház és benne a Kortárs Balett átélte a legújabb vezetőváltást: Nikolényi István helyett Korognai Károly ülhetett a direktori székbe.
A színigazgatók váltakozása Szegeden szinte elképzelhetetlen kiadós botrányok nélkül – így volt ez 1999-ben is. A pályázók között ott volt a hivatalban lévő igazgató, Nikolényi István, külön pályázott a színház főrendezője, Szikora János, beadta pályázatát a Nikolényi előtti ciklus direktora, Kormos Tibor és az 1998-ig Kecskeméten igazgató Bal József, valamint Keveházi Gábor és Tasnádi Márton is. De hiába voltak a pályázók közt ismert színházi emberek, a pályázatok beadását követően mégis egyre inkább úgy tetszett, hogy (a Szegeden leginkább ismeretlen) Korognai mellett nincs esélye a többieknek. A közgyűlés még nem is szavazott, amikor Szikora János összehívta a társulatot. Bejelentette a színészeinek, hogy veszített, de erkölcsi kötelességének érzi tájékoztatni őket a pályázat végeredménye mögötti manipulációkról. Kijelentette, hogy a – még meg sem született, de már köztudott – döntés mögött az ügyes politikai manőverek és a helyi lobbyzás mellett “a szakma árulása” is meghúzódik. Hiszen minőségi különbségtétel nélkül javasolta őt és Korognait a színész-szakmai testület, ám Kerényi Imre, aki jelen volt a javaslattevő önkormányzati bizottság ülésén, Korognai javára befolyásolta a képviselőket. Végül a bizottság kettejükön kívül még Nikolényinek adott esélyt, aki az előző három évben a gyakorlatban is megvalósíthatta a színház és a szabadtéri részbeni összevonására kidolgozott korábbi koncepcióját, és Szikorával együttműködve a prózai tagozaton is jelentős színvonal-emelkedést ért el. A közgyűlésen mindez mintha már senkit sem érdekelt volna, a városatyák elsöprő többséggel szavazták be Korognait az igazgatói székbe. A városi rossznyelvek szerint azért, mert a kormánypártokkal ő maga, az ellenzékiekkel viszont szegedi cégtulajdonos-menedzser apósa ápolt jó viszonyt.
A mendemondákat táplálta az a körülmény is, hogy Korognait annak ellenére választották meg a városatyák, hogy pályázata nem felelt meg a kiírásnak. Ez ugyanis öt éves szakmai-vezetői gyakorlatot írt elő a színház és a szabadtéri játékok jövendő irányítójának, ám ezzel Korognai, a győztes pályázó nem rendelkezett. A városházán érzékelhették a támadási felületet, mert rögtön a közgyűlési szavazás után bejelentették: ha a döntést jogi úton bárki megtámadja, a közgyűlés vállalja ennek következményeit. Dr. Bartha László (Fidesz) polgármester szerint csak egy szerencsétlen sajtóhiba miatt kötözködnek az ellenlábasok, hiszen a kiírás eredeti szövegében nem kötőjel, hanem vessző választja el a két szót, az eredeti megfogalmazás tehát imígyen szól: szakmai, vezetői. Márpedig az új direktor szakmai gyakorlottságához nem fér kétség, hiszen négy évig a Vígszínházban színészként játszott, ezután az Egyesült Államokban egy közel 100 részes videofilm forgatásán vett részt, amely “a magyar kisvállalkozók számára egyfajta know-how-tréningként szolgál”. Továbbá volt már négy rendezése is, írt egy színművet, és folyamatosan szerzője az RTL Klub Barátok közt című sorozatának. Az öt éves színházvezetői gyakorlat kívánalma egyébként is értelmetlen, érvelt a polgármester, mert kizárja a vezetői garnitúra fiatalítását. (Korognai 1961-ben született.) A döntést végül jogi úton nem támadta meg senki, Szikora egy darabig azt fejtegette jónéhány sajtótermékben, hogy “a szakma elárult minket”, aztán csend lett. Az új igazgató ígéretei között szerepelt, hogy Telihay Péter és Zsótér Sándor (akik jelentős előadásokat hoztak létre az elmúlt három évben) majd rendez Szegeden egy-egy előadást, illetve hogy Telihay Platonov-rendezését tovább játssza a színház. Ezek az ígéretek nem valósultak meg.
A zavaros állapotokra jellemző, hogy az is vitatott: pontosan mikor történt meg az igazgatóváltás. Nikolényi szerint 1999 januárjában, hiszen január 15-én megvolt az igazgatóválasztás a közgyűlésben, majd pár napra rá levelet kapott a polgármestertől, hogy nem hozhat semmilyen önálló döntést. Korognai ezzel szemben azt mondja, ő március 1-től van hivatalban. Egy azóta született önkormányzati ad hoc bizottsági jelentés szerint tényleg akkor találkozott az új és az exigazgató. És bár a találkozón jelen volt az önkormányzat által az átadás-átvételi jegyzőkönyv elkészítésére kijelölt ügyvédi iroda képviselője, az iratok tételes átadás-átvétele valójában – a jegyzőkönyvben foglaltakkal ellentétben – nem történt meg. A későbbiek szempontjából érdekes adalék, hogy nemcsak az iratok átadás-átvételét mulasztották el, de az ilyenkor ugyancsak szokásos pénzügyi állapotfelmérés, átadómérleg és átadóleltár sem készült el. Ezek hiányában azóta sem lehet tudni, hogy a volt vagy az új igazgató mond igazat a színház anyagi helyzetéről. Utóbbi ugyanis igyekezett az elődjére tolni a mára állítólag mintegy százmilliós nagyságrendűre duzzadt adósság eredetéért a felelősséget. A Kortárs Balett jelenlegi sorsára nézve azért lenne jó, ha iratokkal tudná alátámasztani igazát a jelenlegi direktor, mert eggyel kevesebb érvet szolgáltatna azoknak, akik vezetői dilettantizmusának tulajdonítják, hogy a kialakulóban lévő, ígéretes prózai műhely szétverése mellett nemzetközi hírű kortárs táncegyüttesétől is megfosztotta a színházat és a várost.
A Szegedi Szabadtéri Játékok részben önálló intézményi státusa 2000 januárjától megszűnt: a nagy múltú szabadtéri kvázi tagozatként működik tovább a színházi mamutszervezetben, amelynek Korognai nemcsak igazgatója, hanem főrendezője is egyben, és az összevonás következtében immár egyszemélyi felelős vezetőként közel egymilliárd forinttal gazdálkodik. A színház eladósodottsága miatt a 2000. október 27-i közgyűlésen  önkormányzati biztost nevezett ki az intézmény élére a fenntartó. Hogyan került erre sor?
Korognai szakmai dilettantizmusára engedett következtetni már a pályázata is, amely két “műsorpolitikai alapelvet” jelöl ki: 1. Minden este legyen előadás a színházban! 2. Minden előadás teltházas legyen! Az igazgatójelölt számításai szerint a két színházépületben évadonként összesen 418 előadást kell tartani. Ez a terv azonban nemcsak azért képtelenség, mert a meghatározott bemutatószámhoz dukáló lehetőleg zavartalan “főpróbaheteket” a szegedi játszóhelyek adottságait tekintve ennyi előadás esetén szinte lehetetlen biztosítani. A nagyobb probléma az, hogy a színház mégoly impozáns költségvetése sem tesz lehetővé négyszáz körüli előadásszámot – mint ahogyan pár hónappal később ez be is bizonyosodott.
Korognai direktorságának eddig eltelt ideje alatt egymást érték az önkormányzatnak szóló tájékoztatók a költségmegtakarító intézkedésekről, amelyek annyira jóhiszeművé tették a városatyákat, hogy 1999 novembere óta öt alkalommal is tágra nyitották az amúgy szűk voltáról ismert városi bukszát. Összesen valamivel több mint 196 millió plusz forint gyarapította az elmúlt egy év alatt a színházi kasszát hol pótelőirányzat, póttámogatás, hol támogatás-előleg formájában. Az előlegek visszafizetését legutóbb a közgyűlés, amikor a csődbiztost a színház mellé rendelte, elengedte.
Az első Korognai-féle évad furcsán alakult: másfél hónappal korábban zárult a szokott időpontnál, elmaradtak bemutatók és felújítások, amit az igazgató anyagi problémákkal indokolt. 2000 júniusában, amikor egy újabb pótfinanszírozási igénnyel fordult a fenntartó önkormányzathoz, egyebek mellett ezt írta: “Összességében mégis a legfontosabb hiánytermelő tényező az az előadásszám-emelkedés, amelyet a nyertes pályázatban vállalt 400 előadás teljesítése jelentett... Sajnos tudomásul kell venni, hogy miközben Szegeden van fogadókészség az ilyen magas előadásszámra, és a színház apparátusa – ezt is sokan megkérdőjelezték! – képes annak lebonyolítására, a financiális háttér nincs meg ennek fedezetére. Kénytelenek vagyunk tehát a korábban tapasztalható 300-as előadásszámhoz visszatérni.” Nos, megérthető, ha az önkormányzati képviselők nem tudják, ám az illetékes városházi hivatalok munkatársai és a színigazgatói pályázatokat elbíráló szakmai szervezetek tagjai mindannyian ismerik az alapvető finanszírozási összefüggést: minél több előadást tartanak, annál inkább nő a jegyár-bevételekkel nem fedezett ráfordítás, illetve elégtelen fedezet esetén a hiány összege. Ha egy 600 milliós költségvetésű intézményt, mint amilyen a szegedi színház, rábíznak egy színész képesítéssel és nulla vezetői praxissal rendelkező személyre, majd megbízzák az átszervezett, majdnem egymilliárdos költségvetésű szegedi színházi konglomerátum igazgatásával is – legalább figyelmeztethette volna valaki...
Idézet Korognai Károly igazgatói pályázatából: “Olyan színházak esetében (Szegedet is ide sorolom), ahol az állami és önkormányzati támogatás a körülményekhez képest kielégítőnek nevezhető, ahol a lehetséges vagy valós színházlátogatók köre kellőképpen széles és a potenciális támogatók érdeklődése is felkelthető, a pénzügyi-gazdasági bázis csak abban az esetben mutathat hiányosságokat, ha azzal kapcsolatban intézményen belüli irányítási elégtelenségek mutatkoznak.”
A szegedi színházban az utóbbi három évben összesen hét ember váltotta egymást a gazdasági igazgatói munkakörben, ami azt jelenti, hogy az immár hozzávetőleg egymilliárd forinttal gazdálkodó intézmény második embereinek átlagos “élettartama” a hat hónapot sem érte el. Egyikük állítása szerint 1998 októbere még gazdaságilag stabil hónap volt. Senki sem tudja, mi történhetett 1999 májusáig, amikor már 42 milliós hiányról beszélt Korognai, s ezt az előző vezetés felelőtlen gazdálkodásának következményeként – “örökségként” – tálalta. Részlet a színház gazdálkodását vizsgáló ad hoc bizottság jelentéséből: “A nyilvánvalóvá vált finanszírozási nehézségek ellenére a még 2000. február 8-án is megvalósíthatónak tartott, az igazgatói pályázatban célként kitűzött 400 előadásból már a megtartott 347 előadás is 97 millió 872 ezer forint fedezetlen többletkiadást eredményezett. A gazdálkodási nehézségek rendezését szolgáló intézkedési terv (amelyre önkormányzati pénzeket kapott az intézmény – a szerk.) nem volt kellően megalapozott, az abban foglaltak egy része nem valósult meg, más része nem eredményezte a tervezett megtakarítást, illetve többletbevételt. A szabadtéri játékok költségvetésében a 2000. évre tervezett 17 előadás helyett várospolitikai indíttatásból megvalósult 20 előadás következtében 22 millió 914 ezer forintos nem tervezett kiadás terheli az intézményt.” Csak megjegyezzük, hogy a “várospolitikai indíttatás” a következőképpen értendő: állítólag a Hunyadit, az évtizedek óta szokásos néptáncgálát és az évek óta népszerű dixie-estet elhagyta volna a műsorból a direkció, de “a városvezetés és a közönség elvárásának” eleget kellett tennie, ezért tervezte be mégis ezeket, és láss csodát, 25 milliós hiánya keletkezett. Vagyis nem kevesebbet állít szerény szolgája a városnak, mint azt, hogy a hiány oka a gazdik “kívánságműsora”. Ám akár ez az igazság – tegyük fel –, akár az, hogy a tervezésnél rosszul vagy egyáltalán nem figyelt a pénzre, mindkét esetben illene levonni a konzekvenciát. Csakhogy úgy tetszik, amit a pályázatíró még tudott, azt az igazgató hamar elfelejtette.

 

 

Májusi hidegzuhany

Az addigi baljós előjelek (rendezők, színészek távozása, a gazdasági igazgatók kihullása) dacára sem hitte el senki első hallásra, amit 2000. május 30-án kedden délután közölt a színigazgató a Szegedi Kortárs Balett két vezetőjével: nem újítja a meg a táncosok szerződését.
Juronics Tamás és Pataki András első reakciója végletesre sikerült: kirohantak az igazgatói irodából. Onnan, ahova egyébként saját kérésükre bocsáttattak be végre, miután aggódva konstatálták, hogy bár május vége van, még nem tárgyalt velük az igazgató a következő szezonról, továbbá teljes hónapja nem fizetett bért a táncosoknak. Első reakciójukat talán nem menti, de magyarázza, hogy korábban semmi előzményét nem észlelték a számukra végzetesnek tűnő igazgatói verdiktnek. Az új direktor és a Kortárs Balett felhőtlen kapcsolatára engedett következtetni az is, hogy a pályázatot megnyerő Korognai Pataki Andrást, a balett igazgatóját kérte fel a színház ügyvezető igazgatói teendőinek ellátására, amit az el is vállalt. Az anyagi problémák észlelését azonban dinamikus személycserék követték, és Pataki csendben kikopott az ügyvezető igazgatói posztról.
Idézet Korognai Károly igazgatói pályázatából: “Döntő fontosságúnak tartom, hogy a három tagozat egyforma intenzitással vegyen részt a színház arculatának kialakításában!... Juronics Tamás a Szegedi Kortárs Balett élén igazán karizmatikus, művészileg magas mércét képviselő és megkövetelő tevékenységet folytat. A vele és Pataki Andrással, a balett igazgatójával folytatott előzetes megbeszéléseink alapján számomra nem kérdéses, hogy hatékony, egymást inspiráló légkörben tudunk majd együtt dolgozni... A társulat (a Kortárs Balett – a szerk.) teljesen egységes, bármilyen jellegű megbontása káros lenne... Tapasztalatom szerint a közönség hálás a szabadtéri, nagy formátumú balettelőadásokért. Juronics Tamás megosztotta velem egyik jó ideje dédelgetett ötletét, amely a hagyományos balett- vagy táncszínházi előadásokhoz képest teljes formai újításnak minősül, és meggyőződésem, hogy nagyon nagy közönségigényre tartana számot.”
Ama bizonyos kedd délutánon Juronics Tamás és Pataki András sokkos állapotban ültek a balett irodájában, Korognai pedig Patakinak címzett hivatalos levelet diktált az igazgatói irodában. A levélnek már az első mondata sem felelt meg a valóságnak: “A mai napra (2000. május 30. 15 óra) megbeszélést kezdeményeztem színházunk 2000/2001-es kőszínházi évadjának teljesülésével kapcsolatban. Tájékoztatom arról, hogy a Nagyszínházban tartott balettelőadások látogatottsága rendkívül alacsony, ezért itt bemutatóra szóló lehetőséget nem tudok ajánlani a következő évadban. Az előzőekben hivatkozott oknál fogva a Sztravinszkij című (sic!) előadás továbbjátszása nem ésszerű. Ami a színházunk teljes működését illeti, Önnek is tudomása van arról, hogy a Kamaraszínházat a felújítás miatt a következő évadtól nem tudjuk használni. A Tantusz Művelődési Ház mint játszóhely a balett-tagozat vezetőinek kijelentése alapján alkalmatlan balettelőadások megtartására. Folyó év költségvetési tervezésétől kezdődően a balett-tagozat folyamatosan arról kommunikál az írott és nézett sajtóban, hogy kinőtte színházunk lehetőségeit, és nem kíván a tagozati rendszerben tovább működni. Ezt az önállósulási törekvést meggátolni nem kívánja a színház vezetése. A balettegyüttes tagjai közül a vállalkozók szerződése 2000. július 31-én lejár, a fenti indokok alapján azokat meghosszabbítani nem kívánjuk...”
A Délmagyarország című helyi lap másnapi számában Csonka Gábor alpolgármester arról nyilatkozott, hogy Korognai egyeztette döntését a fenntartó önkormányzattal. Kijelentette, hogy tervszerű intézkedésről van szó, a színház anyagi problémái miatt az igazgató racionalizálási programot készített, amelynek része, hogy a táncosok nem kapnak szerződést. “A színházban továbbra is lesznek táncos darabok, egyebek mellett klasszikus balett előadások, amelyek eddig hiányoztak a kínálatból, pedig van rájuk közönségigény. A döntés racionális megfontolásokból született, egyértelműen a színházi piac, a közönség igényei és a színház racionalizálási programja befolyásolta: a számok alapján a Szegedi Kortárs Balett produkcióinak a nézettsége a legalacsonyabb.” (2) – hangsúlyozta a stratégiai alpolgármester, aki a városi suttogók szerint inkább volt színházi döntéshozó, mint Korognai, s aki azóta már nem alpolgármester Szegeden. Azon a közgyűlésen jelentették be, hogy “visszavonult az üzleti életbe”, amelyiken a színházi csődbiztost kijelölték.

Ki mint beszél...

Juronics próbált uralkodni magán: “Úgy érzem, mi sokkal inkább tartozunk ehhez a városhoz és színházához, mint akik itt egy-két éve regnálnak, és ilyen döntéseket hoznak. Nem tudom elfogadni sem az alpolgármester, sem a színházigazgató indoklását. Azt gondolom, kortárs művészegyüttesként egyáltalán nem rossz a nézettségünk, a korábbi években volt 107 százalékos is, az idén a 26 Mandarin-előadásunk jórészt teltházakkal ment. Mindazonáltal egy Sztravinszkij-est, amelyért a Budapesti Tavaszi Fesztiválon a nemzetközi zsűri a legjobb társulatnak járó díjat ítélte nekünk, másfajta propagandát és szervezést igényel, mint mondjuk a Csókos asszony, s ezt nemcsak minden szervező, hanem minden direktor is tudja. Kivéve a mieinket. De nem szeretnék én számháborúba bonyolódni, és vitázni se nagyon van kedvem. Amikor elkészült a színház új szervezeti szabályzata, megállapodtunk Korognai igazgatóval a balett önállósulási szándékairól. Akkor a támogatásáról biztosított bennünket... Megítélésem szerint most az fog eldőlni, hogy lehet-e, érdemes-e ebben az országban művészeti értéket létrehozni. Egyelőre nem hiszem el, hogy egy rossz színigazgató személyes sértődöttsége bárkit is érdekelhet – szakmai szempontból!” (3) – nyilatkozta.
Korognai is válaszolt az újságírók kérdéseireű: “Képmutatás lenne nem beszélni arról, hogy mint a színház vezetője nem tűrhetem el: az intézmény egyik tagozata kinyilvánítja, hogy a tagozati létezés formáját nem ismeri el, és a színház jelenlegi művészeti színvonalán nem kíván annak tagozataként működni. Félreértés ne essék, nem sértődtem meg, de aligha van igazgató, aki ezt az érvelést ne mérlegelné és ne venné komolyan. Az nem mehet tovább, hogy a külső és belső ellenőrzés folyamatosan kifogásolja a balett működését, hogy ez a tagozat teljesen autonóm módon, a szervezeti és működési szabályzat be nem tartásával létezzen. Az együttes folyamatosan turnézik, ebből bevételt képeznek maguknak, miközben a színház eszközeit használják... Egyszer rendet kell csinálni valakinek, meg kell szüntetni a többi tagozattal szembeni igazságtalanságot...” (4) – mondta az igazgató. Eléggé elképedhetett volna a publikum, ha ismerte volna Korognai néhány hónappal korábban kelt levelét – a saját gazdasági igazgatójához. Ebben így szólt: “A Szegedi Kortárs Balett társulat az elmúlt 10 év során rangos produkcióik és jó menedzsmentjük révén elérte, hogy országos és határon túli hírnévnek örvend. Azt hiszem, nekünk, akik a színház munkájába csak nem régen kapcsolódtunk be, nincs jogunk megkérdőjelezni a Szegedi Kortárs Balett mint társulat önálló létezési formáját. Ezt a státuszt a művészvilág és a különböző alapítványok kuratóriumai, amelyek együttesek, illetve színházak munkáját pályázati támogatások formájában segítik, egyhangúlag elismerik. A Szegedi Kortárs Balettért Alapítvány kiváló pályázati munkával annyi anyagi támogatást tudott magának megszerezni az elmúlt időszakban, amennyit a másik két tagozat együttvéve. Ezen pályázati összegek többek között arra szolgálnak, hogy az együttes turnéit, vendégszerepléseit lehetővé tegyék. Úgy gondolom, a Szegedi Nemzeti Színház mint kulturális intézmény semmilyen mértékben nem gördíthet akadályt az együttes ilyen irányú tevékenysége elé mindaddig, amíg az nem kerül szembe a Szegedi Nemzeti Színház érdekeivel. A szóban forgó Thália színházbeli fellépés (az a Sztravinszkij-est a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, amiért az együttes megkapta a nemzetközi zsűri díját – a szerk.) színházunknak nem kerül pénzébe... A Szegedi Kortárs Balett együttes, amely egyben a Szegedi Nemzeti Színház balett tagozata – és ilyenformán a színház szervezeti egységének része – produkcióival igenis képes öregbíteni színházunk jó hírét... Mindezek alapján... én teljes mértékben támogatom a Szegedi Kortárs Balett társulatának turnéit...”
Korognai megsértődött, na de ennyire? – kérdezgették egymást a színházba járók, akiket megdöbbentett az igazgatói döntés. Joggal lehetett azt hinni, hogy a balett vezetőjének egy 2000 márciusában megjelent sajtónyilatkozata volt a tényleges ok, ahol is Juronics nemcsak azt az önkormányzathoz benyújtott elképzelését ismertette, amely szerint egy új kortárs művészeti intézményt kellene létrehozni Szegeden, hanem óvatlanul minősítette a színház művészeti munkáját is.
A kortárs művészeti központ ötletét az vetette fel, hogy Szegeden nehéz helyzetbe hozta a hagyományos mozikat a Szeged Plazában megnyílt új multiplex. A hagyományos filmszínházakat, köztük a belvárosi Korzó mozit működtető, önkormányzati tulajdonú Mozgókép Kft. időben jelezte, hogy a csőd ellen sürgősen ki kell találni valamilyen megoldást. A Korzó mozi Széchenyi téri helyiségeit – mint később kiderült – megmutatták Korognai Károlynak: tudná-e hasznosítani a színház? A nemleges válasz után kérdezték meg a(z önállósulási elképzeléseit sosem titkoló) Kortárs Balett vezetőit ugyanerről. Juronicsék erre válaszként készítettek egy tanulmányt, amely arról szólt, hogy mintegy 100 milliós beruházással a mozi komplex kortárs művészeti központtá alakítható át. Mindjárt el is nevezték: KorZó, azaz Kortárs Művészeti Zóna. Egy befogadó színház és egy művészmozi mellett ott kaphatna helyet a Szegedi Szimfonikus Zenekar (amelynek jelenleg használt épülete egyházi tulajdon). “A kortárs művészeti értékekre fogékony közönség egy helyen kaphatna színházi, táncművészeti, zenei élményeket, láthatna művészfilmeket, de nem zárkózna el az új intézmény más jellegű rendezvényektől, például konferenciák megtartásától sem. Az új kortárs művészeti komplexum önkormányzati intézményként állami finanszírozással működhetne. A színház szervezetéből kiváló Kortárs Balett a jelenlegi színházi költségvetésből megkaphatná a maga részét. Mindazonáltal nem szakadna el minden szál, ellenkezőleg, az új és a régi színház sok területen együttműködhetne.” (5) – beszélt Juronics Tamás az őket lelkesítő tervkoncepcióról. Utólag is bizonyosnak látszik, hogy a Mozgókép Kft. és a szimfonikusok problémáit, azaz a kulturális városvezetés gondjait is megoldani látszó elképzelés nem egyszerűen Juronicsék önállósulási vágyának kifejeződése volt. A város-, a színház- és mozivezetők mindannyian ismerték az összes problémát, beszéltek a megoldási lehetőségekről. A dolog Juronicsék számára lehetett a legfontosabb, ezért – no meg azért, mert ők “dolgozni szoktak, nem tökölni” – ők írták le. Tulajdonképpen senki sem támadta meg komolyan ezt az elképzelést, de a viszonyok időközben összegabalyodtak és elmérgesedtek, a városvezetők pedig kinyilvánították, hogy nincs pénze Szegednek egy új művészeti intézmény működtetésére.
A KorZó-tervről a Kortárs Balett művészeti vezetője egy újságírói kérdésre, hogy miért éppen most kívánna kiválni az együttes a színházi szervezetből, a következőképpen válaszolt: “Évek óta azt látjuk, hogy egymástól elszigetelten dolgoznak azonos szellemiségű műhelyek ebben a városban. Szükség van Szegeden egy kortárs értékeket preferáló művészeti intézményre – éppúgy mint azokra a populáris műfajokra, amelyeket ma a színház produkál... Látni kell, hogy a 13 év alatt, amióta létezik a Szegedi Balett, a működésünk feltételei szemernyit sem javultak... A művészeti teljesítményünk fejlődésével nem jár együtt az infrastruktúra fejlődése. Ebben a színházban jószerével csak a balett stabil idestova másfél évtizede, mégis folyton nekünk kell a létjogosultságunkat bizonygatni a folyton egymást váltó színházvezetők előtt. Méltatlan helyzetek sorozatán vergődtünk át, és ma már világos számunkra, hogy kinőttük a színházi tagozat-keretet. Ha a kamaraszínház bezár, a mi fellépési lehetőségeink képtelenül összezsugorodnak, a városi jelenlétünk a minimálisra csökken. Ha nem találunk új játszóhelyet, a létünk forog kockán. Márpedig ez a Szegedi Kortárs Balett – nem akarunk más városba költözni.” (6)

Végjáték

Világosnak tűnik tehát, hogy Korognai vérig sértődött – talán a populáris jelzőtől? –, bár tagadta. Mindazonáltal május 30-át követően hetekig senki sem gondolta igazán komolyan Szegeden, hogy a színigazgató lépése valóban az együttes szegedi egzisztálásának a végét jelenti. A “tiltakozási hullám” csak amolyan “reméljük, tudatában vannak, hogy nem csinálhatnak ilyesmit!”-szerű figyelmeztetés volt. Az ország összes balettegyüttese, a szakmai szervezetek, Juronicsék külföldi vendégművészei és a közönségük figyelmeztette – nem is a színigazgatót, hanem – a fenntartó önkormányzatot. A kultuszminiszter, akiről közismert volt, hogy nagyra tartja a Kortárs Balett teljesítményét, május 31-én Szegedre sietett, és a megoldásról tárgyalt a polgármesterrel. A Közéleti kávéház elnevezésű hagyományos szegedi közéleti fórumon június 7-én vendég volt a kulturális ügyekért felelős alpolgármester, dr. Ványai Éva, a színházigazgató és Juronicsék. A rendkívüli érdeklődést kiváltó fórumon Korognainak érzékelnie kellett a közönség szimpátiáját a balett iránt. Talán ezért vagy másért, de nagyvonalúnak mutatkozott, arra tett ígéretet, hogy a teljes színházi infrastruktúrát (beleértve a művészek bérlakásait) továbbra is használhatja az együttes “jelképes bérleti díjért”, a repertoár díszleteit és jelmezeit a Kortárs Balett tulajdonába adja a színház, a felújítandó  kamaraszínház technikai berendezéseit pedig átvihetik a remélhetőleg számukra átalakított új játszóhelyükre, a Korzó moziba. Az alpolgármester azt mondta, hogy június 30-ig elkészíti a közgyűlés számára azt az előterjesztést, amelynek témája a balett önállósága és a KorZó kialakítása. A június 8-án megtartott színházi évadzárón azonban – amely előtt a balett közönsége tüntetett, proklamációt fogalmazott és aláírásokat gyűjtött a művészbejárónál – már érzékelni lehetett, hogy az előző estiek csak amolyan kávéházi ígéreteknek tekinthetők. A feszült hangulatban szóváltásba keveredett a balett melletti szimpátiatüntetés civil szervezője az egyik (Korognai mellett hitet tevő) színésszel, és a színházi- és közönségdíjak átadási ceremóniáját – Juronics Tamás átvette az Imre Zoltánról elnevezett színházi díjat és a Szegedi Tudományegyetem képviselőjétől a neki megszavazott közönségdíjat – is kínos közjátékok zavarták meg. A színházigazgató sikeresnek mondta az évadot, külön kiemelte, mennyire megerősödött a prózai tagozat, valamint azt, hogy megvalósult az ígérete szerinti 400 előadás. Juronics Tamás erre megkérdezte, hogy mikor fizetik ki a táncosok bérét. Egyenes választ nem kapott, a gazdasági igazgató közölte, hogy “a számlák rendezése 98 százalékban megtörtént”.
Nyáron a táncosok elmentek pénzt keresni (ki hol tudott), vezetőik pedig “minimálprogramot” dolgoztak ki a Korzó mozi szükséges átalakítására, és 60 millió forintra faragták le a költségeket. Folyamatosan próbáltak tárgyalópartnereket találni. Június 30-án a közgyűlés dr. Ványai Éva alpolgármester előterjesztése alapján határozott a balett-sorsról – a KorZó szóba sem került. A közgyűlés utasította a színházigazgatót, hogy kössön szerződést a Szegedi Kortárs Balettért Alapítvánnyal “a 2000. és a 2001. költségvetési évben esedékes összesen öt balettelőadás lejátszásáról és annak finanszírozásáról (a 2000. évben 13 millió forint, a 2001. évben 35 millió forint ellenértékben, időarányosan), továbbá a színház részéről az alapítványnak nyújtandó technikai eszközök és infrastrukturális lehetőségek köréről és annak ellenértékéről, illetve az elszámolás módjáról.” A határozat második pontja arról szólt, hogy a fenti összegeket a közgyűlés akkor garantálja, ha “a balettegyüttest a Szegedi Kortárs Balett Alapítvány (sic!) a jelenlegi létszámmal, az eddigi művészeti színvonal megtartásával foglalkoztatja.” A határozat többi pontja afféle porhintés. A közgyűlés kinyilvánítja, hogy a Kisszínház – a balett eddigi fő játszóhelye – felújítását követően számít az együttesre. Továbbá felkéri a Szegeden kis zsinagógaként ismert épület kezelőjét, hogy tárgyaljon ennek “a balett számára történő játszóhelyként való biztosításáról (sic!)”. Ez utóbbi azért vicces, mert a városban mindenki tudja, hogy ugyan a külsejét felújították, de a kis zsinagóga belül továbbra is romos maradt, s bár nyáron tartanak ott alternatív előadásokat, az őszi szezonban azonban fűthetetlensége és egyéb okok miatt színházi előadások megtartására alkalmatlan.
Miután így nyilvánvalóvá vált, hogy a KorZóról továbbra is legföljebb ábrándozni lehet, az együttest pedig a sorsára – saját alapítványára és a sértett színigazgató kénye-kedvére – hagyták a városatyák, Juronicsék valódi kálváriája csak ekkor kezdődött. Keserves egyeztető tárgyalások Korognaival, aki ekkorra már elfelejtette korábbi ígéreteit a jelképes bérleti díjakról, miegyébről. A közgyűlés kulturális bizottsága látva, hogy a felek nem tudnak megegyezni, fenyegetéssel felérő határozatot hozott augusztus 2-án: ha augusztus 23-án 10 óráig a mindkét fél által aláírt megállapodást nem küldik be, a 2000-es naptári évre “megítélt” 13 millió forintot egyik fél sem kaphatja meg. Se a színház, se a balett. Juronicsék így tehát kénytelenek voltak elfogadni az igazgató feltételeit. A díszletek-jelmezek föntiek szerint ígért tulajdonba adása szóba sem kerülhetett, csak a kölcsönzésük és ennek díja. A három és fél gépelt oldal terjedelmű megállapodás részletesen rendelkezik a bérelhető helyiségekről, eszközökről, a használat időtartamáról, a bérleti díjakról. Még a mobiltelefonokról is külön pontokban egyezkedtek.
Szeptembertől az új Juronics-darabot a fönti megegyezés szerint a szegedi színházban lévő – immár bérelt – próbatermükben kezdték próbálni, a szervezési teendőket az ugyancsak bérelt negyedik emeleti irodában végezhetik. Ahonnan elvitték mindazon eszközöket, amelyek “a színház tulajdonát képezik”. Juronicsék számára olyan mértékben vált elviselhetetlenné “az ő színházuk” légköre, hogy szinte rohantak, amikor egy újszegedi ingatlanban lehetőséget ajánlottak számukra: tartsák ott a tréningeket, táncpróbákat. A Szegedi Kortárs Balett repertoárdarabjait bérleti előadásokon idén a kecskeméti színházban lehet megnézni, Juronics Tamás Postscriptum című új darabját október 19-én mutatták be Budapesten a Thália Színházban. A mű a koreográfus és a társulat “reakciója” mindarra, ami velük történt. Az erre a naptári évre “rendelt” egyetlen szegedi előadást december közepére tervezik. Juronicsék a Postsriptumot szerették volna bemutatni annak a közönségnek is, amelyik a történteket a legjobban ismeri. A szegediek azonban nem láthatják a darabot, mert Korognai Károly november végén levélben kérte Juronicsékat: ne a Postscriptumot, hanem a Sztravinszkij-estet adják, mert egyes önkormányzati képviselők “jelzéseiből” az igazgató arra következtet, hogy az új mű sértené a városatyák érzékenységét.


1. Kézirat, részletei a Délmagyarországban, 1997. október 9.
2. Délmagyarország, 2000. május 31.
3. Délmagyarország, 2000. június 1.
4. Délmagyarország, 2000. június 1.
5. Délmagyarország, 2000. március 31.
6. Délmagyarország, 2000. március 31.


08. 08. 4. | Nyomtatás |