Álmok és realitások

Beszélgetés Mátyás Irénnel a zsámbéki igazgatóváltásról

Mátyás Irén 1982-ben került Zsámbékra a helyi művelődési ház igazgatójaként. 1983-ban férjével együtt alapította a Zsámbéki Szombatok című kulturális programsorozatot, amelyet 1990-től, Bicskei Gábor halálát követően egyedül szervez. A jelentős kulturális fesztivállá erősödött Zsámbéki Szombatok 1995-ben hivatásos nyári színházzá alakult át: nemcsak vendégelőadásokat hívott meg, hanem önálló produkciókat is bemutatott. A sajátos műhelymunkát feltételező előadások a különféle színházi nyelvek (elsősorban a magyar és a román hagyományok) találkozási lehetőségeit vizsgálták. Az önálló bemutatók többségét Beatrice Bleont bukaresti rendezőnő jegyezte (Mester és Margarita, Antik tragédia, Szentivánéji álom stb.), de itt volt Schilling Árpád (Baal, Szerelem vagy amit akartok) és Vidnyánszky Attila (Sardafass) néhány előadásának ősbemutatója is.

Kondorosi Zoltán



– Miért a zsámbéki önkormányzat  dönt a színházigazgató személyéről?
– Mert ők a tulajdonosok. Ez a színházat úgy hívják, hogy önkormányzati fenntartású hivatásos szabadtéri színház.
– Annak ellenére, hogy a zsámbéki önkormányzat egy fillérrel nem járul hozzá a színház működéséhez?
– Ők a művelődési ház közművelődései feladatának ellátását biztosítják a falu költségvetéséből, de e nélkül az intézményi háttér nélkül nem tudna működni a nyári színház sem, amelynek programját azonban különféle pályázati pénzekből finanszírozzuk, elsősorban a szabadtéri színházak költségvetésben elkülönített alapjából.
– Gyakorlatilag tehát költségvetési támogatásból működik a színház, de a helyi politikusok döntenek róla.
– Magyarországon ma ez a helyzet.
– Ennek a helyzetnek a kialakításában neked is részed van, hisz öt évvel ezelőtt te magad kezdeményezted, hogy a fesztivál önkormányzati fenntartású színházzá alakuljon át.
– Nem tehettem másképp. Ahhoz, hogy finanszírozni lehessen a programsorozatot, egyetlen biztos forrást lehetett megtalálni, ehhez pedig csak azzal a feltétellel juthattunk hozzá, ha önkormányzati színházzá alakulunk.
– Azért, mert költségvetési támogatást csak önkormányzati fenntartású színházak kaphatnak?
– Igen. Zsámbék egy kicsi falu, saját anyagi ereje elenyésző, viszont rengeteg olyan  adottsággal rendelkezik, ami miatt itt nyári színház, netán fesztiválközpont jöhet létre. Ehhez kellett az adott feltételrendszeren belül megtalálni a megfelelő lehetőségeket.    
– Tehát ügyes húzás volt önkormányzati színházat alapítani?
– Nem ügyes húzásnak nevezném, hanem egy probléma értelmes megoldásának. Muszáj volt Zsámbékra külső forrásokat hozni ahhoz, hogy itt működni tudjon az, aminek a pénzen kívül egyébként minden feltétele adott. Ha más lett volna a feltételrendszer, ha lettek volna független alapítványok, kulturális szerepvállalásra kész cégek, egyéb források, amelyeket be lehetett volna vonni a színház fejlesztésébe, akkor nyilvánvalóan ezt az utat választottam volna.
– Tehát nem volt lehetőség arra, hogy független intézmény maradjon a zsámbéki fesztivál?
– Az állami költségvetésből nem kaphat támogatást egy magánalapítványként működő színházi intézmény.
– Miért nem?
– Szervezőként soha nem tettem fel ezt a kérdést. Tudomásul vettem az adott mozgásteret, s ezen belül próbáltam új forrásokat keresni.
– És mikor érzékelted, hogy az általad megteremtett hivatásos nyári színház vezetése kicsúszhat a kezedből? Hogy az önkormányzat egyetlen döntéssel megsemmisítheti az elmúlt másfél évtized munkáját?    
– Csak a konkrét eset kapcsán…
– Csak az igazgatói pályázat kiírása után?
– Nagyon nehéz erre röviden válaszolni… Én ugyanis ezt a hosszú, majdnem húsz éves, egybefüggő történetet nem “színházcsinálóként”, hanem népművelőként éltem meg. Nem azzal a szándékkal kerültünk Zsámbékra, hogy mi majd itt színházat meg fesztivált fogunk csinálni, hanem épp ellenkezőleg: a falu belső élete és a helyben rejlő sajátos lehetőségek sodorták afelé az eseményeket, hogy ott nekünk színházi fesztivált kell szerveznünk. Azt, hogy népművelőként, településfejlesztőként mit lehet tenni, azt alapvetően meghatározza az adott település állapota, fejlődési iránya, egyedi értékei. Zsámbék belső fejlődése a 80-as évek elején érkezett fordulóponthoz, épp akkor, amikor mi odakerültünk. A községből 1946-ban kitelepített svábok helyére különféle vidékekről különböző kultúrával, szokásokkal rendelkező telepesek érkeztek. Ez egy szétszabdalt, sokfajta rossz érzéssel, gyanakvással terhelt “helyi társadalmat” eredményezett. De a 80-as évek elejére – mert már elég sok idő telt el hozzá – kezdtek oldódni a feszültségek, és igény támadt annak a közös megfogalmazására is, hogy kik is vagyunk mi így együtt – zsámbékiak. És ebben fontos szerepet kapott a műemlékekhez való kötődés is. Ez egy olyan falu, ahol nagyon kis területen sok értékes, a maga nemében egyedi megóvandó emlék, épület- és utcarészlet  van, a közepén pedig ott áll ez az egyedülálló templomrom. Úgy éreztük, hogy talán úgy lehet a legtöbbet tenni érte, ha felhívjuk rá a figyelmet, ha programokat szervezünk köré, ha élővé tesszük a környékét. Mivel pedig sok különböző hangulatú színhely kínálkozott, azért találódott ki a sokféle művészeti ágat felvonultató fesztivál. De hamar kiderült, hogy itt a színház képes a legizgalmasabban megszólalni. Hogy a templomrom nem puszta háttérként szolgáló alaktalanná omlott kőhalom, hanem hatására valahogy előnyükre változnak, megszínesednek a meghívott előadások, és többnyire az alkotókkal is történik valami, amikor a közelébe kerülnek.
– Kezdetben miből finanszíroztátok a Zsámbéki Szombatokat? Gondolom nem a helyi tanács pénzéből.
– Nem. Amikor megszületett 1983-ban az ötlet, hogy legyen itt egy másfél hónapos, minden nyáron ismétlődő eseménysorozat, akkor a megyei tanácstól próbáltunk meg támogatást szerezni hozzá. Azt válaszolták, hogy nagyon helyes, hogy Zsámbék ilyesmire gondol, van is Pest megyének egy 15 éves fejlesztési koncepciója, ötéves tervekre lebontva. Ebben az ötéves tervben Szentrendre és környéke fejlesztése van napirenden, a következő ötéves tervben Vác és környéke kerül sorra, és majd a harmadik ötéves tervben szó lehet esetleg Zsámbéknak és környékének a fejlesztéséről. Akkor majd nagyon szívesen adnak pénzt ehhez a rendezvényhez, de addig várni kell. Úgyhogy az a helyzet állt elő, hogy az akkor működő hagyományos forrásokból nem lehetett támogatást szerezni. Tehát másképp kellett a dologba belevágni. Nem az adott kor szokásainak megfelelően úgy, hogy rendelkezésünkre áll egy bizonyos pénzösszeg, és annyit valósítunk meg a fesztiválból, amennyi a pénzünkből futja. Fordítva gondolkodtunk: tudtuk, hogy mit akarunk csinálni, és ehhez kellett megkeresnünk azokat a formákat, amelyekben meg is lehetett valósítani az elképzeléseinket. Ebben sokat segített az, hogy a hátteret valahogy mindig ki lehetett kombinálni: kölcsön lehetett kérni lámpákat, meg lehetett kérni egy helyi lakatost, hogy barátságból hegesszen össze egy állványt, a székeket azokat igenis föl tudtuk mi magunk is hordani a romhoz. Erre tehát alig kellett pénzt költeni. Másrészt azok is nagy mutatványok voltak – különösen az elején –, ahogy megpróbáltuk elhívni a számunkra fontos, Zsámbékon sajátos módon megszólalni tudó előadások rendezőit a templomromhoz. Azzal az alig titkolt szándékkal mutattuk meg nekik a helyszínt, hogy talán ők is beleszeretnek a romba, ráhangolódnak a környezetre. Ha ez megtörténik, akkor már nem arról szól a beszélgetés, hogy mibe kerül a produkció szállítása, adaptálása, hanem maga a rendező is elkezd gondolkodni azon, hogy mit is lehetne kitalálni, hogy valóban el lehessen hozni az előadását Zsámbékra.
– Ezért szerepeltek az első években többnyire alternatív és amatőr együttesek?
– Nem csak ezért. Azért is, mert ott lehetett érdekes, izgalmas, egyedi előadásokat találni. Meg számukra valahogy kézenfekvő volt az, hogy ha itt játszani akarnak, ahhoz esetleg még nekik maguknak is kell némi anyagi áldozatot hozni. De másfajta kapcsolatok is kezdtek kibontakozni. Ennek első példája a frissen alapított nyíregyházi színházzal való együttműködés volt. Nyíregyházának és Szabolcs–Szatmár megyének érdeke volt, hogy ha színházat tartanak fönt, akkor azt minél több helyen mutassák meg. És valóban kezdtek érdekes produkciók születni a színházban, amelyeket érdemes volt elhozni Zsámbékra. Egyrészt azért, mert valahogy másképp szóltak a romnál, másrészt meg azért, mert a társulat bemutatkozási lehetőséget talált a főváros mellett, arra számítva hogy a pesti színházbarátok veszik a fáradságot, hogy kijöjjenek ide megnézni őket. Ebből a közös érdekeltségből ki lehetett kombinálni, hogy bonyolult, komplett nyíregyházi előadások is szerepeltek Zsámbékon a 80-as évek közepén. És az ilyen fajta sikerek vitték tovább az embert ezen az úton. Amikor már a harmadik évadon is túlvoltunk, akkor sikerült némi megyei pénzt is kapnunk. És lassan kezdtek megváltozni a feltételek is: a művelődési támogatás normatív,  tervgazdálkodási szemlélete kezdett fellazulni, megjelentek például idegenforgalmi pénzek, amelyekre szabadon lehetett pályázni. Így kaptunk például támogatást a 80-as évek második felében a Közép-Duna vidéki Intézőbizottságtól, amely Szentendre és Vác környékének fejlesztésére jött létre, de voltak szabadon felhasználható keretei is.
– És a rendszerváltás után?
– A rendszerváltás idejére már kialakultak az emberben azok a reflexek, hogy úgy kell gondolkodnia szervezés közben, hogy a feltételek közül mi mindent lehet összekombinálni ahhoz, hogy valóban megvalósíthatóak legyenek az elképzelései. Ez a fajta gondolkodás, amit mi a 80-as évek elejétől kénytelenek voltunk elsajátítani, hamar képessé tett bennünket arra, hogy mindig megtaláljuk az itt-ott megjelenő új forrásokat.
– Milyen új források voltak?
– A Soros  Alapítvány már 1990 előtt megjelent Zsámbékon. Az Országos Idegenforgalmi Alapnak is voltak 1990 körül megjelenő új forrásai. Lett a Szabadművelődési Alapítvány, amely az indításakor még normálisan működött, tehát viszonylag nagyobb összegeket adott. Ennek különféle kuratóriumai voltak, akkor derült ki, hogy Zsámbék úgy tud igazán eredményesen pályázni, ha különféle programjaival, a zenei, képzőművészeti, népművészeti, színházi és gyerekprogramjaival külön pályázik. Akkor derült ki, hogy a fesztivál különféle “alkotórészei” – a támogatások elnyerésében is – erősítik egymást.
– Voltak ilyen-olyan pénzek, össze lehetett tehát szedni a támogatást. Miért kellett ezen a rendszeren változtatni? Nem értem, hogy miért kellett ezt a független civilkezdeményezésnek tekinthető programot az önkormányzat fennhatósága alá rendelni?
– Azért, mert azokból a közművelődési típusú pályázatokból, amelyre művelődési házként és fesztiválként hozzá lehetett jutni, 1993-94-re eljutottunk arra a szintre, amikor az érződött, hogy ezekből a forrásokból ennél többet már nem lehet a színházra fordítani. Ha mi nem egy pici közművelődési intézmény vagyunk, hanem mondjuk egy nagyvárosi vagy megyei művelődési központ, akkor valószínűleg még közművelődési forrásokból is tovább lehetett volna fejleszteni a fesztivált. De számunkra létkérdés volt, hogy megnyíljon az a csatorna, amelyen át a központi költségvetésből juthatnak támogatáshoz a hivatásos önkormányzati szabadtéri színházak. A különféle kulturális ágazatok közül ugyanis a színház az egyetlen, ahol még közvetlenül osztanak pénzt központi forrásokból. Kilencven után minden egyéb területről gyakorlatilag eltűnt a támogatás állami része. Ráadásul 1995-ben, amikor hivatásos színház lettünk, megváltozott a szabadtéri színházak finanszírozása, a normatív támogatásról áttértek a szakmai pályázati rendszerre. Ekkor pláne logikus lépésnek tűnt önkormányzati színházzá alakulni, mert nem a normatívák szerinti pénzosztásba kerültünk bele, ahol a mutatók alapján az utolsó helyen kullogtunk volna, hanem oda, ahol szakmai programokat bíráltak el, és ahol viszonylag gyorsan felküzdöttük magunkat a támogatás szerinti rangsorban a negyedik helyre. Ha a színházak és az állami irányítás viszonya ebbe az irányba fejlődött volna tovább, aminek első jele volt a szabadtéri színházak finanszírozásának átalakítása, akkor most  talán nem kellene a zsámbéki színház helyzetéről beszélgetnünk. De a színházi struktúra átalakítás ennél az egyetlen lépésnél rögtön el is akadt.

 

 

– Arról beszéltél, hogy népművelőként kezdtél el színházi fesztivált szervezni. De öt évvel ezelőtt – a hivatásos színházzá alakulás pillanatában – eljutott ez a folyamat arra a pontra, amikor szemmel láthatóan nem a zsámbéki helyi társadalom folyamatai, hanem a te színházteremtő ambícióid váltak hangsúlyosabbá. Már nemcsak a zsámbéki templomrom helyi akusztikája volt fontos, hanem az is, hogy ott milyen fajta színház születik.
– Nyilván így van, de ebben szintén benne van valamifajta népművelői attitűd, az, hogy azok is kapjanak valamilyen élményt, akik idejönnek előadásokat csinálni. Hogy a rom meg a környezet (meg az a helyzet, hogy együtt vagyunk), arra inspirálja őket, hogy olyan előadások jöjjenek létre, amelyek csak ebben a közegben születhetnek meg. Lehet, hogy emiatt vált az előadásainkban meghatározóvá az a törekvés, hogy mutassuk meg a környező országok színházi törekvéseit, a miénktől gyökeresen eltérő színpadi gondolkodásmódját. Azaz a zsámbéki színház nem feltétlenül csak színházi értelemben vett műhely legyen.
– Most azonban  az önkormányzat megkérdőjelezi ennek a műhelynek a létjogosultságát.
– Számomra tényleg döbbenetes, hogy ezt a Zsámbékból fakadó és Zsámbékkal együtt  történő folyamatot kívülről valaki ennyire érzéketlenül ítéli meg, és úgy gondolja, hogy ez a fajta színház itt Zsámbékon nem kell.
– Miért akarnak téged leváltani?
– Humorosan úgy fogalmazhatnék, hogy mindebből az derül ki számomra, hogy tényleg jelentős fesztivállá fejlődött a zsámbéki nyári színház, hisz valaki számára annyira fontos lett, hogy tűzön-vízen át meg akarja azt szerezni.
– Valamelyik pályázó?
– Nem. Van egy helyből induló szála is az eseményeknek. Ebben a szépen és archaikus módon fejlődő faluközösségben ugyanis a 90-es években kezdtek megjelenni a korábbi  réteghelyzetükhöz képest lecsúszóban lévő kitelepülők. Aki ugyanis Pestről úgy akart kiköltözni, hogy a saját pozícióját is megtartsa vagy emelje, az a divatos helyeket választotta, ahol ennek megfelelőek voltak a telekárak is. Zsámbékon meg viszonylag olcsóbban lehetett ingatlanokat vásárolni, így olyanok kerültek ide, akik az elbizonytalanodott fővárosi egzisztenciájuk miatt költöztek ki, és itt kezdtek körülnézni, hogy ebben az új helyzetben hogyan is tudnának maguknak új egzisztenciát teremteni. 
– Most konkrét személyekről beszélsz?
– Ez egy típusa, illetve egy nagyon pici rétege a Zsámbékon megjelenteknek, ami kiegészült néhány, a rendszerváltás után előző kényelmes pozícióját elvesztett helybélivel.
– Ha kicsi réteg, akkor miért kell róluk beszélni?
– Mert ennek ellenére hirtelen nagyon erős befolyásuk lett több zsámbéki történésre.
– Ők a politikai vezetők?
– Többen közülük. A korábban érkezett “idegenek” mindenfajta szerencsés egybeesések következtében úgy teremtettek magunknak új egzisztenciát Zsámbékon, hogy a foglalkozásukat a falu szolgálatába állították. A 90-es években érkezetteken azonban valami olyasmi érződött, hogy azt gondolják, ebben a szedett-vedett faluban nem túl jelentősen gondolkodó falusiak élnek, tehát meg kell nekik mutatni, hogy  mit is lehetne itt csinálni. Az egyik ilyen “betelepülő” foglalkozása némiképpen kapcsolódik a fesztiválhoz és a színházhoz, és miután az illető bekerült a politikai életbe, azonnal érezhető volt a szándéka, hogy a fesztivált alkalmasnak találja arra, hogy a saját ambícióit megvalósítsa.
– Payer Andrásról beszélsz?
– Igen, róla.
– Miért akarná ő magának zsámbéki színházat, hisz ennek teljesen más karaktere van, mint amivel ő foglalkozott. Ez nem egy szórakoztató program, hanem egy színházművészeti műhely.
– Úgy gondolja, hogy a saját ízlésének megfelelően költheti majd el azt a pénzt, amit úgyis odaadnak erre a területre.
– De hát nem automatikusan kapjátok a támogatást.
– De ez kívülről nem látszódik, hogy hány helyről mennyiféle módon kell összeszedni a fesztivál költségeit. Kívülről ez úgy látszódik, hogy van egy 22 milliós keret, amiről kénye-kedve szerint dönthet a vezető. Ebben a gondolkodásban azt érezni, hogy korábban ez úgy volt, hogy odaadták a pénzt…
– A polgármester arról beszélt, hogy profilváltásra van szükség…
– Ő arról beszélt folyamatosan, hogy mindaz, ami Zsámbékon történik, az amatőr, pedig ez a hely méltó lenne arra, hogy itt valami profi dolog történjen. Hogy itt fővárosi művészek lépjenek fel, akiknek nem kell a szállását heteken át fizetni.
– Menyire ismeri a zsámbéki polgármester a zsámbéki nyári színház programját, műhelymunkáját?
– Nem is biztos, hogy a műhelymunka lenne a legfontosabb érték egy település vezetőjének. Fontosabb lehet az, hogy a fesztivál jó hírnevet, tévében, rádióban, újságokban való számtalan megjelenést hozott, ezáltal ismertté és sok szempontból vonzóvá tette a települést. Nem elhanyagolható az sem, hogy a vendégjátékok és a saját produkciók közreműködőinek szállása és ellátása több millió forint bevételt jelent az ezzel foglalkozó zsámbékiaknak, vagyis hogy a fesztiválra megszerzett külső források majd 20 %-a zsámbéki családok biztos nyári jövedelmévé válik. És ez csak az az összeg, amit a fesztivál fizet, de emellett az sem jelentéktelen, amit az itt megfordulók elköltenek Zsámbékon. Esetleg mérlegelhetné azt is, hogy más településfejlesztési támogatásokat megcélzó szakmai pályázatokban milyen érv lehet a fesztivál nagy és pozitív visszhangja. Hogy a településfejlesztési stratégia hány alapvető részeleme fogalmazódott meg és igazolódott már a gyakorlatban is a fesztiválmenedzselés e sajátos zsámbéki működése közben. De ha a műhelymunkára kíváncsi,  millió módja lett volna rá, hogy megismerje. Egyrészt dolgozott itt orvosként egy darabig, aztán meg itt lakott, ha körbenézett volna, számára is kiderülhetett volna, hogy mi is történik valójában. Értékelések és elemzések is rendelkezésére álltak. Másrészt millió előírás alapján sokrétűen, több menetben kell beszámolnunk a tevékenységünkről. Ennek is utána lehetett volna nézni, ellenőrizni.
– És miért süti rá az amatőr bélyeget arra, amit nem ismer?
– Ezt nem tudom. Nagyon furcsa pillanatok adódtak. Melocco Miklós például, aki tagja volt a szakmai kuratóriumnak, azt mondta egy rádióinterjúban, hogy azt, ami itt folyik, azt abba kell hagyni, és ha majd Koltay Gergely lesz az igazgató, akkor ide végre majd nagy művészeket fognak meghívni, például Tolnay Klárit.
– Hány éve is halott szegény Tolnay Klári?
– A polgármester viszont azt mondta – csak ezt kivágták a rádiósok, mert ezt már tényleg túlzásnak tartották –, hogy Ascher Oszkár vett részt a szakmai testületben.
– A kuratóriumban melletted kiálló Ascher Tamás édesapja is már 30 éve halott.
– Ezek nagyon fontos jelek. Arra utalnak, hogy mi is a színház helye a mai magyar közgondolkodásban. Hiába szerepelt itt Kovács Zsolt és Fullajtár Andrea (akik idén kritikusi díjat kaptak), vagy hiába játssza Bánk bánt Kulka János, ezek a nevek – annak ellenére hogy a legjobb mai magyar színészek – éppannyira ismeretlenek, mintha mondjuk valamelyik erdélyi amatőrcsoport tagjairól lenne szó.
– Nem lehet, hogy mindez a zsámbéki közvélekedést fejezi ki, hogy ezek az értelmiségi rétegszínházi törekvések nem igazán fontosak?
– Azt a hihetetlenül furcsa tapasztalatot szereztem itt, hogy a közönség nem olyan egyszerű módon rétegzett, mint ahogy azt gondolnánk. Zsámbékon szinte a kezdetektől eléggé eltérő rétegek alkották a közönséget. A faluból és környékéről zömében az egyébként színházba csak elvétve járók, akik talán éppen ezért nem valami általuk megszokottat vártak az előadásoktól, hanem átadták magukat az itt működő hatásoknak. Az idén nyáron – pláne azután, hogy kezdték érezni a zsámbékiak, hogy elindult ellenem valami – minden eddiginél nagyobb tömegben jártak az előadásokra, és még engem is meglepett, milyen jól fogadták, amit láttak. Együtt a nézőtéren azzal a gyakorta színházba járó és a színháznak a szokványostól eltérő hatásaira fogékony “rétegszínházi” nézőkkel. Úgyhogy nem az egyszerű zsámbéki emberek nevezik ezt a színházat amatőrnek. Ez néhány ember monomániás vélekedése, aki a saját érdeke szerint akarja látni a dolgot.
– Akkor ez egyszerű tájékozatlanság.
– Többek között ezért nem lehet érteni, hogy semmifajta véleményre nem hallgatnak. Sem Ascher Tamás és Tímár Éva szakmai véleményére, sem a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának  szakvéleményére, ami felsőfokú jelzőkkel minősíti az elmúlt öt évet. Az sem számít, hogy egyetlen nyári színháznak sincs ekkora sajtója, mint nekünk. És az sem számít, hogy a falu maga is szereti, ami itt történik, és ezt számtalan módon ki is fejezi. Pontosan azokat az összekapcsolódásokat szeretik, amiket én a művelődési ház meg a színház között létre tudtam hozni.
– Ezt honnan lehet tudni?
– A falu nagyon határozottan kifejezte a véleményét: egy nem egészen 4000 lakosú településen két hét leforgása alatt hatszáz ember írt alá tiltakozást az önkormányzat eljárása ellen. Ebben megfogalmazták azt is, hogy ahhoz a színházi formához is ragaszkodnak, ami itt létrejött, és nem akarják azt a másik fajta, történelmi rockoperákat bemutató színházat, ami a viták közben alternatívaként felsejlett. Zsámbék történetében még soha nem voltak ennyien egy testületi ülésen, mint azon, amelyen döntenie kellett volna az önkormányzatnak a pályázatokról. Nem lehetett beférni a terembe. Ez is azt bizonyítja, hogy a zsámbékiak nagyon pontosan értik, hogy mi is történik itt. Nagyon egyszerű emberek álltak föl, és nagyon értelmes mondatokban mondták el, hogy miért nem szabad ehhez hozzányúlni.
– Most azt állítod, hogy  a helyi társadalomnak és a helyi politikusoknak a véleménye élesen szétválik egymástól.
– Igen. Ez nem csak Zsámbékon történik így. Nálunk még csak a vázszerkezete van meg annak, hogy tényleg demokratikus döntések szülessenek, ezek állandó ellenőrzése, visszacsatolási rendszere még nem épült ki igazán.
– Tehát nem volt annyira egészséges a zsámbéki helyi társadalom fejlődése sem, mint azt korábban állítottad?
– Ez a belső fejlődési folyamat nem jutott el arra a szintre, hogy az autonómia megfogalmazásáig is eljusson, amikor valóban a falu érdekeit kifejező vezetők juthatnak szerephez. Ugyanis azok az egészséges folyamatok, amelyek itt már jóval a rendszerváltás előtt lezajlottak, hogy bizonyos konfliktusokat még a 80-as években sikerült feloldani, némileg gyanútlanná is tették az itt élőket. Olyan érzés alakult ki bennük, hogy egyébként is jó irányba mennek a dolgok, ennél nagyobb változásokat úgysem lehet elérni, hisz a falu költségvetése roppant korlátozott, épp csak a létfenntartására elég. Úgyhogy itt is nagyon érdekes kontraszelekciója zajlott le a képviselőjelölteknek. A zsámbékiak nagyobb része élte a maga életét, el volt foglalva a munkájával, a családjával, arra nem maradt ereje, hogy még pluszfeladatokat is magára vállaljon. Ezért nagyon kevés volt a jelöltek között az olyan, akikről azt lehetett feltételezni, hogy valóban közösségi érzésből indul a választásokon. Többen voltak olyanok, akik inkább a saját  helyzetükön szerettek volna javítani a politikai szerepvállalással. Ezért volt roppant nehéz feladat, amikor a 15 jelölt közül 11-et be kellett jelölni a szavazólapon, mert a zsámbékiak többsége nem találtak 11 olyan embert, akivel kapcsolatban meg volt arról győződve, hogy szerencsés dolog, ha az illető bekerül az önkormányzatba. A színház körül kirobbant konfliktushelyzetnek számomra ez a legérdekesebb része, hogy nagyon sok mindent felszínre hozott az újabban kialakult feszültségekből. És kíváncsian várom, hogy vajon mindebből a falu hogy tud majd kijönni.
– Ez egy lejátszott mérkőzés? Eldőlt már, hogy téged leváltanak?
– Szerintem még nem.
– Miben lehet reménykedni?
– Furcsa módon tényleg abban, hogy a falu ebben a kérdésben határozottan kifejezte a véleményét. Nagyon sokan felkapták most a fejüket arra, hogy ugyan vajon mi is történik itt, ha ezt a szemük előtt kitartó munkával létrehozott értéket ilyen durva támadás éri.
– Csak nem gondolod, hogy ez megváltozatja a politikusok szándékait?
– De egy részükét mindenképpen. Nagyon erőteljesen érződik, hogy a képviselők többsége átlátta, hogy mi folyik itt, és a kételyét fejezte ki mindezzel kapcsolatban. Mérlegre tudták tenni, hogy milyen érvek hangoznak el ellenem, és mi szól mellettem.  És nagyon érdekes, hogy a botrányt kísérő élénk sajtóvisszhang is meggyőzte a zsámbékiakat – köztük sok képviselőt is –, hogy ebben a színházban az általuk érzékelt helyi jelentőségénél is fontosabb dolgok történnek, ha felé az eset felé  országos figyelem fordul.
– A sajtóvisszhang inkább a dacot szokta növelni a politikusokban.
– Abban a három-négy emberben, aki az egész mögött áll. De a falu egésze…
– De ez nem oszt, nem szoroz.
– Ez az érdekes, hogy ebben a zsámbéki történetben valahogy mégiscsak oszt és szoroz.
– És kik akadályozták meg, hogy már az első körben is megválasszák Koltay Gergelyt, az ellenfeleid által támogatott jelöltet?
– Már az ülés előtti időszakban kiderült, hogy a képviselők többsége úgy gondolja, hogy a nyári színház átalakítása teljesen fölösleges és ésszerűtlen.
– De akkor miért nem választottak meg téged? Miért írtak ki új pályázatot?
– Mert már a döntés előkészítése során több képviselő kifogásolta, hogy a  pályázat kezelésében törvénytelenségek történtek. (Például maga a polgármester jelölte ki a szakmai kuratórium tagjait, pedig a munkáltatói jogokat nem ő, hanem a képviselőtestület gyakorolja. Ráadásul ebbe nem hívta meg a törvény által előírt kötelező tagokat.) Mindezt a közigazgatási hivatal állásfoglalása is kifogásolta. És egy törvénytelen eljárás végén nem lehet törvényesen megválasztani az új igazgatót. Ezért van szükség új pályázatra.
– Nem lenne természetes dolog, hogy egy idő után ne te legyél a zsámbéki igazgató?
– De teljesen természetes lenne, csakhogy ez a folyamat még nem került leszálló ágba, még nem kell új embert keresni, hogy új lendületet kapjon a programsorozat. Épp ellenkezőleg, ott tartunk, hogy még egy magasabb szintre léphetünk.
– Nem arról van szó, hogy a pozíciódat véded?
– Nyilván védem a pozíciómat is, de számtalan érvvel tudom alátámasztani, hogy jó irányba tartunk.
– Csakhogy a botrányok miatt nem lehet reális mérleget készíteni arról, hogy mi is történt Zsámbékon. Hisz olyan helyzet teremtődött, hogy meg kell védeni az eddigi értékeket, és nem lehet föltenni azt a kérdést, hogy egyáltalán lehet-e színházi műhelyt működtetni nyáron.
– Miért ne lehetne?
– Mert három hét alatt nem lehet érdemi munkát végezni. Mert sokkal hosszabb időre lenne szükség ahhoz, hogy mondjuk Maia Morgenstern és Kulka János közös nevezőre jusson a színészet alapjairól.
– De közeledtünk efelé. Még a zsámbéki feltételek között is, amelyek nagyon nehézzé teszik az efféle vállalkozásokat. De egyszerűen kivívta magának a teret ez a műhely. És a Bánk bánt már hat hétig próbáltuk. Az más kérdés, hogy ennek az eredményei hogyan jelentkeztek az előadáson. De azért nagyon nagy öröm volt számomra, amikor az Uniófesztiválon a Bulandra Színház előadása után Maia Morgenstern és Kulka János egyaránt aggódva kérdezték, hogy ugye tartom az ígéretem, és fogjuk még játszani a Bánk bánt, mert milyen jó lenne kipróbálni kisebb térben is. Maia még hozzátette, hogy nagyon szeretne még dolgozni Bocsárdi Lacival, mert ritka meggyőző szellemi partnernek tűnt számára.
– Más területeken is a saját lehetőségei határait feszegette a zsámbéki színház. Ilyen volt például a Don Juan-, illetve a Szentivánéji-fesztivál, amelyek egy nemzetközi színházművészeti találkozó körvonalait rajzolták fel. Ehhez már tényleg nem adottak az  anyagi feltételek.
– Ez benne a kihívás. Ha most nem ezekkel az őrületekkel kellene foglalkozni, akkor meg lenne az esélye, hogy ehhez szükséges forrásokat is megtaláljuk, hisz a nemzetközi fesztiválhoz szükséges szellemi közeg már kezdett megteremtődni Zsámbék körül. Az a vicces, hogy miközben Romániában egy évben 32 fesztivál van, tele nézőkkel, külföldi előadásokkal, nálunk egyetlen olyan rendezvény sincs, ami nemzetközi kitekintést adna. (Nem beszélve persze az Uniófesztiválról, amit csak véletlen szerencse folytán rendeznek másodszor is Budapesten.)
– De hogy lehetne Zsámbékon egy nemzetközi fesztivál, ha eddig egyáltalán nem futotta a színházi infrastruktúra megteremtésére, nincs egy építhető nézőtér, egy állandó műszak…
– A produkciós pénzek mellett mostanában kezdtek megjelenni az infrastrukturális fejlesztéseket lehetővé tevő források is. Például az idegenforgalmi alap is hirdet ilyen pályázatot. Emellett az önkormányzatok is pályázhatnak a kulturális intézmények fejlesztésére, és viszonylag komoly összegekhez juthatnak hozzá. A zsámbéki folyamat és az ezt övező általános légkör mostanra érkezett el oda a magyarországi kultúrpolitikai megítélésben, hogy lett volna reális esélye annak, hogy a község a fesztivál lebonyolításhoz alkalmas intézményt hozzon létre, amelyhez komolyabb, 100 milliós nagyságrendű összeg különböző forrásaiért is – talán előbb-utóbb nem teljesen esélytelenül – pályázhatott volna.
– Ez nem álom egy kisközségben?
– Az egész Zsámbéki Szombatokat létrehozni is álom volt. Egyáltalán színházat csinálni is álom. Úgyhogy ez sem az. Ennek az abszolúte reális körvonalai kezdtek kirajzolódni.  Arról nem is beszélve, hogy megjelentek azok a pályázati lehetőségek is, amelyek segítségével be lehetett volna kapcsolódni az uniós együttműködésbe. Például vannak  olyan típusú uniós pályázatok, amelyek a klasszikus történelmi játszóhelyeket, a műemléki környezetben zajló kulturális fesztiválokat támogatják. Úgyhogy tényleg reális utak kezdtek megnyílni az álmainkhoz. Nem tudom azonban, hogy ez a mostani cirkusz mennyit ártott Zsámbék szellemének.
– Hogy lehetséges, hogy melletted kiállt a színházi szakma, pedig a korábbi botrányos igazgatóváltásokat többnyire mély hallgatás kísérte?
– Talán azért, mert én soha nem akartam a színházi szakmába beépülni. Nem színházi emberként akartam megfogalmazni magam, színházigazgatóként is egyértelműen népművelő maradtam. És mivel Zsámbékot nem úgy kezeltem, mint egy színházi intézményt, ezért nagyon sokan nem is gondoltak bele abba, hogy az, ami Zsámbékon történik, az színházi értelemben mit is jelent. De most a botrány kapcsán hirtelen mindenkinek nyilvánvalóvá lett, hogy Zsámbék színházi értelemben is fontos. Hogy a magyar színházi élet egésze számára kínál valami picike esélyt.

08. 08. 4. | Nyomtatás |