Szakralitás és szubjektivitás

Requiem – OFF Társulat

A legenda szerint, amikor Salieri megtréfálja Mozartot, Mozart már nagybeteg. Lázálmok gyötrik, rohamosan gyöngül, magányos, reménytelen. Rosszullétében meglátogatja a Halál, és egyezséget köt vele.
Azt a fagyos rémületet, azt az elkeseredett ellenállást, amit az ember tanúsít a halál eljövetelekor, szegény Mozartnak napokig, sőt hetekig át meg át kellett élnie: mialatt a gyászmisét írja, hogy kiváltsa magát a poklok tüzéből, a Halál többször is megsanyargatja, zsarolja, hogy időben elkészüljön vele.
Bajna Zsóka

Mozart ég belül. Föl se áll a kottái közül, magába mélyedve ringatja magát előre-hátra, és hallgatózik. Hallgatja a hangokat, amelyeket megidézett. Nem komponál, nem szerkeszt, hanem hall, hallgat, lejegyzi amit hall.
Az egykori hívő világ hitt az éber tudattal való határátlépésben, hitte, hogy a lélek a testből való kiszakadása után felemelkedhet Teremtőjéhez. Ez foglalkoztatta, ehhez tartotta magát, erre vágyott. A megzenésített gyászszertartások fennköltsége, ünnepélyessége és  hősiessége a felemelkedés győzelmét hirdetik az elválás, a fájdalom és a megpróbáltatások feledtetésére, s a könnyek megindításával tisztuláshoz segítenek.
A rekviem a test és a lélek szétválásának a procedúrája, partitúrája, lefolyása szent és megváltoztathatatlan, titokzatos. Fohászok, imák, könyörgések, felajánlás áldozat, dicsőítő zengés, hála. A bűnbeesett ember bánata, gyónás az  elvétett életről. Fájdalom a visszafordíthatatlan mulasztás, a szeretetlenség miatt, jeges riadalom a kárhozattól a végső megmérettetés tüzében. A bűnbocsánat, a feloldozás. Az eloldódás, a megkönnyebbülés, az elengedett kiáradás, a Teremtő dicsérete.
A rekviem szakralitása a szó (ima) és a hang (zenemű) a lélek végső felemelkedésének szolgálatába állításában keresendő: a lélek túlvilági utazásának egyedüli „földi” kísérői ezek, távoli terekig, messzi dimenziókig elhatnak, bíztatnak, melegítenek, eligazítanak az ismeretlenben.
Mozart Rekviem-je csupa tűz. Megtisztító tűz, amelyben elhamvadnak a lelket elnehezítő, földi minőségek, lángoló, szenvedélyes akarása a végtelen, tiszta örökkévalóságnak.
Ezt a szenvedélyt és felfokozottságot  a maiak már nem ismerik, nem is ismerhetik hasonló istenhit és halálfélelem nélkül. Amennyiben azonban bárki kísértést érez ezt az érzést fölvenni, ebbe az érzésbe belemenni, a zene hallatán könnyen fölbujthatja magát, képzeletében megmártózhat, míg belső terein meg nem találta azokat az tudatállapot-csírákat, amelyekből kinőhet a lélek dicsősége, szelleme kitisztul, megerősödik, és fölemelkedik a Magasságoshoz.
Akkor is, ha ezt így nem gondolják végig, az OFF táncosai valahol érzik, hogy a Rekviem szakrális irányultsága a leginkább izgalmas, s talán kimondatlanul is sejtik, hogy ezt az izgatottságot csak hagyni kell ihletté átcsapni, figyelni az érzéseket, amit kelt, átérezni a hangok áradásának a dinamikáját, amelyben a megszabadult lélek lüktet, s amelyet csak föl kell áramoltatnia testbe, hogy az megmozduljon és táncra perdüljön.
Miért másért választ ma hat fiatal egy gyászmisét megtáncolás végett?
Az OFF mozgáskultúrája nincs híján annak az adottságnak, amely az érzéseknek, az érzékeléskivetítésének a szubjektív lenyomatát képes mozgásban megfogalmazni. Úgy tűnik, túlnyomórészt – a technikák gyakorlásán kívül – érzésekkel, érzések leképezésével foglalkoznak. Fejlett érzékkel figyelik a zenét, a szöveget, a teret, közegük, munkastílusuk minden bizonnyal közvetlen, bizalmas, barátságos és legfőképp nyitott, ami azt jelenti, a zene és a tánc értelmezését egymással konszenzusban hozzák létre, és ez meglátszik az egyöntetűségben, az egyenletességben, a hangsúlytalan áradásban, ami a stílusukat jellemzi. A tánc alig lassul, szünetek, megállások alig vannak (a viszonylag gyors séta itt táncnak minősül), így a dinamikának gyakorlatilag nem csúcsai vannak – hiszen egyfolytában  csúcson próbál maradni –, a dinamika egy ponton túl kiég, mert nincsenek mélypontok, ahonnan el lehetne rugaszkodni, nincsenek igazán lassulások, amiből föl lehetne pörögni, a táncosoknak nehéz lehet szinten tartani az „egyfolytában erős” mozdulatvételt.
Virtuózan, könnyedén, a zsigerré vált technikák biztonságában nagy fegyelemmel táncolják a szólókat, a duetteket, a triókat, a térben egyidejűleg mozgó kis csoportokban, várakozó sétálók sorában elrendezve: mindenki mindvégig  a színen van. Pulzál a tér az egyenletes fényben, lobognak a vörös ruhácskák.
Megszoktuk, hogy jelenlegi kultúránk művészete nem törekszik műfaji megkötésekre, s bár a századforduló óta feltörő és mindent elsöprő lázadás szelleme sok jót is hozott, figyelemreméltó, hogy alig másfél százada még elképzelhetetlen, bizonyos értelemben megengedhetetlen volt eltérni a hagyománytól. Azt tartották, hogy az öröktől fogva létező szellem megmutatására, kifejezésére rendelt formát ha már egyszer létrehozták azok a géniuszok, akik élő kapcsolatban állottak vele, a tehetséges alkotó beérheti azzal, hogy ezt a formát felölti, használja és kitölti képessége szerint. Az önkifejezésnek nem sok értelme volt, értéke még kevésbé, hiszen a Mű nem az emberé, hanem isteni kinyilatkozás.
Mozart  nem „akarta” a zenét szerezni, és nem volt újító szándékú sem. Írta, amit lelki fülével hallott, úgy, ahogy hallotta az isteni szócsövön keresztül, mígnem végeérhetetlen haláltusájában végre szétszakadozott, szertefoszlott a műfaji kötöttségekkel való bíbelődés és az elvárásokhoz való igazodás. A Rekviem különbözik az addigi rekviemektől, összetételében, szerkezetében elüt a szokásostól, befejezetlenségében (amit a mű újraindításával álcázott annak elrablója) maga a pusztulás, a halál rejlik.
Hátborzongató mű. Az intellektust, a gondolatot elhallgattatja, és mert szellemmel áthatott, érzésáradata elragad és fölröpít az érzékfelettibe.
Szinte talány, hogy miként vélik eltáncolhatónak a Goli fiataljai, az OFF társulat.
Improvizációval kezdődött. Egy alkalommal Mozart Rekviemje került a cd-be,  erre etűdöztek, kísérleteztek, keresgéltek. Megszerezték a partitúrát, tanulmányozták a szöveget, a zene szerkezetét, megnéztek egy temetést, beszéltek a kántorral – egyszóval tisztességesen utánajártak a témának. És mivel előző időszakokban megszerettek nem-színházi térben előadni, kapóra jött a Kiscelli múzeum csodálatos tere, amelybe csak egy alacsony fadobogót kellett beállítaniuk ahhoz, hogy egy fiktív temetési szertartás virtuális szereplőit életre kelthessék.
De az is lehet, hogy semmiféle szertartás szereplőiről nincsen itt szó...
Hogyan egyeztethető  össze a szakrális célzatú zene a nem szakrális célzatú tánccal?
Vagy pedig amennyiben nem zavar ezen anakronizmus, és ezzel a kérdéssel egyáltalában nem foglalkozunk, mi legyen az igazodási pont, amihez képest a táncdarab eszmei hitele, lényege, mű-ségének erénye feltárható?
Bizonyára közhely, de mégiscsak abból kell kiindulni, hogy a kortárs tánccsoportoknak saját, belső használatra kialakított szabályaik vannak, amelyek a különféle klasszikus és nem klasszikus technikák és stílusok elegyítésének a módszerét határozzák meg, és a saját nyelvezetük létrehozását szolgálják. Talán az alkotás módjának az
Úgy vélem, az OFF esetében a tánc legfőbb szervező eleme a „hagyás”: a mozdulatokat gátló gondolati revízió nélkül kell hagyni megtörténni. A tánc úgynevezett belső tartása a zene ébresztette hangulatok, érzések, érzetek által generálódó testhelyzetek, pózváltások, ritmikai mintázatok kell, hogy legyenek, bár láttunk arra is példát, hogy a táncolás folyamatában egyszeriben dramatikus igényű, gesztus-szerű vagy gesztusokból származtatott mozdulatsorok is megjelennének. Föltűnt, hogy az addig szabályos és szimmetrikus vagy akár a táncosok egymáshoz képest elcsúsztatott együttmozgása a hasonlóság elvén alapuló formációk adott pillanatban pártáncokká szerveződtek, s az amúgy általánosító jellegű nő-férfi kapcsolat-típusokba beszivárgott a táncosok saját élettapasztalata, álma, véleménye. Ezekben a pillanatokban a tánc egyneműsége és arctalan jellege megtört, s a tánckórus egyenletes dinamikájában üdítő pezsdülésként  hatott az egyénített karakterjegyek felbukkanása.
A szereplők vörös ruhában jelennek meg : stilizált, mégis egyszerű vonalak, közeleső árnyalatok, egyénített, mégis uniformizált darabok. Előresétálnak a háttérből jobbszélre, szorosan, körkörösen szembeállva felzárkóznak, s amikor felhangzik a zene, elkezdenek egymástól távolodni.
A kezdetben benne van a vég.
A véget itt a távolodás jelenti, mintha a meghalásra utalna, amikor a világ, az embertársak, a földi dolgok mind mind eltávolodnának attól az állapottól, ami a halál után bekövetkezik. Már nincs személyünk, nincs többé történetünk sem, nem vagyunk már többé benne földi-emberi folyamatokban, csak az ezekről való hangulatok, asszociációk és feltételezések maradtak. Találkozások, elválások, kapcsolódások emléke merül fel, lágyan eső, gördülő, guruló vagy éppen felpattanó, szökellő, a téren át- meg átlendülő testek nosztalgiájában, de mégsem kapcsolódunk, nem találkozunk és nem válunk el, nem ragaszkodunk már semmihez.
A táncdarab kompozíciós elve szerint  történet nincs eljátszva ugyan, de utalás esik rá, hogy talán lenne, és ezt az egyes tételek zenei és szövegbeli érzéstartalmára reflektáló mozgásokban követhetjük nyomon: a meghalást a távolodásban, a haldokló magára maradottságát a kontaktus nélküli együttmozgásban, az elgyengülést a földre vetődésben, az elvétett élet bánatát a sikeretlen páros együttlétekben, a riadalmat a tekintetek fókuszálatlan, meghatározatlan irányában. Jóllehet leginkább mégis hangulatokról, létállapotokról van itt szó, a tánc olykor „cselekvő” jelleget ölt, s olybá tűnik, mintha történetiséget feltételezne. A táncosok nem kívánták sem lejátszani, sem az eltáncolásban fölülmúlni a Mozart kínálta minőséget, nem akartak semmi újat kitalálni – mondják, megfelelt ez a bonyolult, gazdag, meleg érzelmiség, ez a sokaság, ami burjánzik, ez a varázslatos, sokszínű, női áradás, ami fölöttébb elborítja a szívet.
A modern idők táncából nemcsak a szabályok vagy törvényszerűségek lettek száműzve, nemcsak a forma lett minden irányban megbontva, hanem a tánc szellemiségét fenntartó erők is elpárologtak. A tánc eredeti szakrális célzata vagy irányultsága tűnt el az európai kultúrákból (talán a hagyományőrző néptánc bizonyos aspektusait leszámítva ...?) , miszerint a tánc a természeti és a természetfeletti erők megidézésére és ezek megszelídítésére szolgál. Mágia, hódolat, ima, jelkép, rítus helyébe koncepció, fantázia, kimódoltság lépett, a konkrét helyett az absztrakt, mitikus mintázatok helyett az általános értelemben vett érzések, állapotok szubjektív tükröződései, az egyedi helyett az egyéni, jellem helyett típusok kerültek a porondra, egyre differenciáltabb, változóbb és változatosabb stílusmezben, hogy ezzel is a darabjaira hullott világ személyiség-irányultságát, az ego sokszínűségét hirdesse. A modernista művészetek, így a tánc is gyakran erélyt kovácsolnak az értés vagy értelmezés ellehetetlenüléséből, az érzések és érzetek óceánjában elmerülő elme önkényéből, a műalkotások önimádatba, önigazolódzkodásba csúszhatnak. Ilyen esetben a művek autentikusságuk értelmében kérdőjeleződnek meg, nincs átfedés a művészet eredendő célja s az alkotó célja között. Ez azért lehet talán, mert Istennel és a Teremtéssel való azonosulás igényét (tiszta művészet) fölváltotta az önmagunkkal való azonosulás kényszere, egyedüli cél az önkifejezés, az önkeresés lett (egyébként már jóval a modernizmus betörése előtt), s azóta a művészetek s ezen belül a tánc újradefiniálása alapvető szükségletként jelentkezik szinte minden bemutatott táncdarab esetében.
08. 08. 4. | Nyomtatás |