Teatralitás és téboly

Katona József: Bánk bán – Zsámbéki Nyári Színház

A romtemplom árnyékában, ihletett történelmi miliőben évről évre izgalmas színházi kísérletnek lehetnek tanúi a Zsámbéki Nyári Színház nézői. Két kultúra találkozásához, a magyar és a román színház sajátos eszközrendszerének összeszikráztatásához keresnek (és találnak) áthallásos darabokat e teátrum létrehozói. Kétezer nyarán a Bánk bánra, a magyar nemzeti színjátszás szakrális, ám igen nehezen színre vihető darabjára esett a választásuk, ami, túl azon, hogy tematikailag hibátlanul belesimul az eredeti koncepcióba, nem akármilyen kihívás a mai színházcsinálóknak. A sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László rendezésében Katona darabjának merániai „idegenjeit” romániai (részben erdélyi) színészek játsszák, magyar nyelven, szükségképpen némi (s egyénenként eltérő) akcentussal, amelyet a rendező dramaturgiai elemként maximálisan kiaknáz.
Kovács Dezső

Bocsárdi egyébként is alapos szabászati műtétnek vetette alá a drámát. Részint Sebestyén Rita dramaturgiai segédletével mai magyar nyelvre ültette át a retorikailag zsúfolt, barokkos körmondatokban burjánzó és XIX. század eleji archaizmusai révén sok helyütt egyébként befogadhatatlan szöveget, részint pedig szikár szerkezeti vázára csupaszítva személyiségdrámák monumentális és teátrális víziójává transzponálta a nemzeti tragédiát. (Katona darabja, amelyet szerzője huszonhárom évesen vetett papírra, s öt évvel később véglegesített, láthatóan jól viseli a beavatkozásokat, roppantul gazdagnak és a játékkonvencióktól eltérően meglepően működőképesnek bizonyul.) Bocsárdi színpadán nem nagyszabású társadalmi dráma zajlik a lázadó és békétlen magyarok s a zsarnokoskodó merániai királyné udvartartása között, hanem különféleképpen szituált személyiségek folyamatos összecsapása, pszichológiai motívumokkal bőségesen átitatott hatalmi harc és iszapbirkózás; életfelfogások és életeszmények meg emberi mentalitások feszülnek egymásnak, s indukálják a szereplők balsorsát külön-külön is betetőző királynőgyilkosságot.
Hevesi Sándor írja a Bánk bánról, hogy benne „Katona csodálatos ösztönnel megtalálta a legmagyarabb tragédiatárgyat, a magyar létért való küzdelmet, amelynek a magyar lélekben tragikus konfliktussá kell válnia”. Bocsárdi kortársi indíttatású rendezése nem deheroizálja a nemes pátosszal átitatott nemzeti tragédiát, csak a színmű politikai-történelmi vonulatáról a személyiségdrámák kibontására helyezi át a játék hangsúlyait. Az erdélyi rendező darabértelmezésében és darab-átiratában ekként nem a rá nehezedő terhek alatt összeroppanó, döntésképtelennek bizonyuló Bánk vagy a lázadó indulatoktól fűtött Petur és köre avagy az elboruló tudatú, szerencsétlen sorsú Melinda kerül a dráma centrumába, hanem a kiszámíthatatlanul cselekvő, zabolátlan női ösztöneinek élő és szeszélyeit szabadjára engedő királynő, Gertrudis, valamint az udvari praktikákat és taktikákat magas fokon űző, manipulációiban lubickoló kéjenc Biberach. A királynő nem úgy élősködik itt elnyomott népe nyakán, mint valami bizánci despota, hanem mint egy reneszánsz úrnő, aki mindenekelőtt szabad, független, színes és felelőtlen életet él, és öntörvényű személyisége csapongásainak rendeli alá uralkodói kötelezettségeit. Ez lesz aztán tragédiájának is az igazi oka: az édes élet szeszélyes mámorába merülve nem veszi észre, hogy totálisan elszakad környezetétől, és semmiféle empátiával nem viseltetik alattvalói iránt. Az érzékiség ereje és tombolása minimális veszélyérzetétől is megfosztja, a rátámadó Bánkot például női varázserejével akarja leszerelni, s egyáltalán, inkább férfiakon uralkodó nőként mintsem királynőként kívánja megoldani a felmerülő konfliktusokat, miközben azért maximálisan megköveteli alattvalói feltétlen hódolatát. Csodálkozva, mintegy véletlenül hal meg, mintha nem is neki szánták volna a gyilkos tőrt.
Bocsárdi előadásának alapdilemmája, hogy felfokozott intenzitású kamarajátékok látványos füzéreként akarja eljátszatni a monumentális politikai tragédiát a zsámbéki hatalmas, üres térben. Időnként felszaladgálnak a szereplők a kolostorrom mellvédjére, hogy bejátsszák a teret, időnként egész közel jönnek hozzánk, s egyáltalán, túl sok a színteret átszelő száguldozás, a mozgalmassá stilizált akció az intim játékokhoz. A romtemplom komor festőiségű környezete és a mellette húzódó lapos, füves mező olyan térbeli adottság (egyben játékformáló erő), amelynek léptékéhez a rendezőnek könyörtelenül hozzá kellene igazítania a szereplők mozgását. Bocsárdi a látvány, a gesztusok és a mozgások koreográfiájának teatralitását igyekszik összebékíteni az intimre hangolt drámai kulcsjelenetekkel – nem sok sikerrel. Elveszetten bolyongnak a figurák az üres térben, a felfokozott tempójú akciók, látványos kitörések, száguldozások, s a nézőkhöz közel hozott intim szituációk között nem teremtődik igazi összhang. Zsolozsmázó kórus éneke, s a játéktér sarkába ültetett kamarazenészek muzsikája festi alá s tagolja a játék fordulatait; a királynő halála után az előadás végéig Izidóra nyüszítő, vinnyogó, makogó jajongása, siratóéneke teszi baljós hangulatúvá a tragédiát.
S bár a rendező egységes ritmust és játékintenzitást diktál a szereplőknek, jól kitapintható a produkcióban kétféle színjátszói iskola, a magyar és a román színikultúra különbözősége, különösen a romániai, Bulandra-hagyományt követő színészek játékában. Feszesre koreografált mozgáskultúra, a gesztusok, a mimika finom stilizációja, felfokozottsága és látványossága, vizuális teatralitása jellemzi alakformálásukat, s hatja át a mű egészét. Hatalmas, vörösen lobogó, csattogó zászlók koszorúzzák az udvari tivornyák színterét (díszlet: Bartha József, jelmez: Kóthay Judit), a sebtében hazahívott Bánk komótosan, egyenként és hosszadalmasan szedi le őket a falakról. Bocsárdi rendezői koncepciója – a pátoszától és romantikájától meg a rárakódott színháztörténeti tradícióktól megfosztott pszichológiai dráma jelen idejű kibontása – ugyan átsejlik a játékon, ám átütő erejűvé mégsem tud válni, a különnemű hatáselemek rendre kioltják egymást.
Az előadást formátumos színészi alakformálások sora teszi mégis élvezetessé, vonatkozik ez elsősorban Maia Morgenstern játékára, aki a színjátszói intenzitásnak és a személyiség sugárzásának magyar színpadokon ritkán látható pillanataival ajándékozza meg a zsámbéki Bánk bán nézőit. Gertrudisa hajlékony, mint a kígyó, életveszélyesen vad és érett asszonyiságában is kőkemény tud lenni. Élvezi, hogy játszhat a környezetével, kiszámíthatatlanul szeszélyes, harcmodora a hisztérikus nőé, aki rendre elvarázsolja környezetét, s aki szüntelenül  improvizálva uralkodik udvartartása felett. A hazatérő, tétova Bánk (Kulka János) valósággal beleremeg, mikor mögé lép, és testközelből a nyakába leheli királynői szavait: ezt a szeretve-gyűlölt asszonyt kell(ene) a nagyúrnak, jobb meggyőződése ellenére, meggyilkolnia. Délceg királynői tartás, felcsattanó, parancsoló modor, ha kell, egy gyermeklány félénksége és kiszolgáltatottsága, máskor egy csábító nőstény rámenőssége,  hihetetlenül laza gesztusok: Maia Morgenstern a sokszólamú színjátszás magasiskoláját mutatja be az előadásban. Kulka tétován, intenzív benső lelki tusáját láthatóvá téve játssza a körülmények hálójában vergődő férfi küzdelmét és döntő elhatározását. Tépelődő alkatával hamleti figurát formál, aki nemcsak éli, de a cselekvések közben szemléli is a világot. Nem így Biberach: a kolozsvári Bogdán Zsolt annyi rafinériával, kifinomult színleléssel és tenyérbe mászó törleszkedéssel meg cinikus játékossággal formálja meg a hivatásos bajkeverő udvaroncot, hogy könnyedén elhisszük neki, kisstílű manipulátorként itt ő mozgatja a szálakat, s ha rajtaveszt, azt is felelőtlenül teszi. A bukaresti Butuc Zoltán (Ottó) Bocsárdi felfogásában olyan átszellemülten adja a Melindáért remegő férfit, hogy már-már elhiteti, nemcsak otromba tréfából, gőgös kivagyiságból vagy hatalmi arroganciából, hanem hirtelen, őszinte fellángolásból szerzi meg a nagyúr hitvesét. Melinda (Fullajtár Andrea) szenvedélyesen őszinte és végletesen kiszolgáltatott, Petur (Nemes Levente) elszántan harcos és romantikusan szenvedélyes, előbb a királynőt átkozza el, majd a királynő gyilkosát. Tiborcot, aki itt és most nem panasztengerében fuldokló paraszt, hanem szemüveges, kopott gúnyájú kisember, Kovács Zsolt játssza megkapó erővel és intenzitással. Hűségesen követi Bánkot, akkor is, ha a nagyúr fütyül rá és állandóan mással van elfoglalva. Senkálszky Endre Mikhál bánja öregesen jajveszékelő, megtörten is nemes tartású férfi.
Bocsárdi Bánk bán-átiratában (melynek az egyik műsorfüzetben „A királynőt megölni nem kell félnetek?” címet adta a rendező) végül is minden és mindenki vesztesként marad a színen, a megrendült Bánk valósággal összeroppan a gyilkosság terhe alatt, s a királyi ravatalhoz megtérő Endre (Seress Zoltán) tehetetlenül szemléli az udvarban dúló vészt, a királygyilkosság bűne az égre kiált, kizökkent az idő, a vész kitör, s iszonytató keze emberfejekkel lapdázik az égre. Bocsárdi mitikus aktussá, kollektív tébollyá stilizálja a királygyilkosságot, s a végzetes tett felől pszichologizálón értelmezve próbálja fölfejti a tragédiát. Bevallom, e ponton már nem nagyon tudom követni interpretációját. Ami látszik, az a személyiségek monumentális küzdelme. Ami csak sejthető, az gondolati kaland, megvalósulatlan teória, káprázat. A többi – a színtéren – néma csönd.
Ami – Zsámbékon – folytatást kíván.


Katona József: Bánk bán
Zsámbéki Nyári Színház

Díszlet: Bartha József
Jelmez: Kóthay Judit
Zene: Horváth Károly
Dramaturg: Sebestyén Rita
Rendező: Bocsárdi László
Szereplők: Kulka János, Fullajtár Andrea, Maia Morgenstern, Butuc Zoltán, Senkálszky Endre, Kovács Frigyes, Szakács László, Nemes Levente, Soltis Lajos, Szorcsik Kriszta, Bogdán Zsolt, Pálffy Tibor, Káló Béla, Győry András, George Calin
08. 08. 4. | Nyomtatás |